1749: Melyik magyarra fordított világirodalmi kötetet olvastad idén a legnagyobb örömmel?

SG: A klasszikus kínai regényirodalom jó néhány alkotása évtizedek óta elérhető magyarul, de volt egy nagyon fontos mű, amelynek lefordíttatására és megjelentetésére eddig nem vállalkozott kiadó. A Három királyság című monumentális műről van szó, amelyet a kínaiak a „négy nagy klasszikus regény” egyikeként tartanak számon, s amely Kelet-Ázsiában évszázadok óta százmilliók kedvenc olvasmánya. Két fanatikus fiatalember, Horváth Olivér Péter és Németh Bálint elhatározta, hogy pótolja ezt a hiányt, s hosszú évek munkájával lefordították a szöveget, Caeta néven kiadót alapítottak a megjelentetésére. A három, egyenként nagyjából nyolcszáz oldalas, arany, ezüst, illetve bronz borítójú kötet közül az első tavalyelőtt, a második tavaly, a harmadik idén vált elérhetővé. A 3. században játszódó, 15–16. századi szöveg leginkább a Trónok harca vagy az Elátkozott királyok történetfolyamához hasonlítható, csak azoknál jóval szövevényesebb és persze magasabb irodalmi értékű. A Luo Guanzhongnak tulajdonított nagyregény a kínai kultúra egyik alapműve, történetek, szereplők, szólásmondások, idézetek, stratégiák kimeríthetetlen tárháza, s a világirodalom egyik legnagyobb hatású alkotása. Jó, hogy végre magyarul is olvasható a teljes Három királyság, ráadásul rendkívül színvonalas fordításban és olyan igényes keményfedeles kiadásban, amely száz év múlva is könyv lesz.

1749: Mi volt a legnagyobb világirodalmi próza-, líra- és drámaélményed idén, legyen bár magyar vagy idegen nyelven?

SG: Sajnos a zárások és nyitások éve számomra nem a friss világirodalom nyugodt böngészéséről szólt, hanem Zoom-meetingekről, online tanításról, a három gyerek online tanulásáról és mindezek adminisztrálásáról. Ezért olvasásban csak a kötelezőt hoztam. A prózai művek közül Yu Hua: A véradó krónikája című regényét emelném ki, amely az egyik legjelentősebb kortárs kínai írótól szokásos hangulatot és színvonalat hozza. A könyv az 1940-es évektől az 1980-as évekig kíséri végig egy selyemgyári munkás életét, aki időről időre azzal tesz szert némi jövedelemre, hogy kórházaknak eladja a vérét (ez Kínában megszokott dolog). A Yu Huára jellemző fekete humorral, groteszk jelenetekkel fűszerezett történetben alulnézetből tekinthetünk be a Mao Ce-tung alatti Kína legalsóbb néprétegeinek életébe, mindennapi küzdelmeibe. Kína hatalmas, s ha ebben a hatalmas országban történik valami, az olyan erőket szabadít el, amelyekkel szemben a kisemberek tehetetlenek. Márpedig A 20. század második felében Kínában mindig történt valami, a könyv szereplői tehát egész életüket azzal töltik, hogy próbálnak valahogy túlélni. Van, akinek ez sikerül, s van, akinek nem.

Líraélményként is egy kínai mű fogott meg leginkább. A sötétség története című népi elbeszélő költeménnyel úgy találkoztam, hogy egy folyóirat kérésére a teremtéssel kapcsolatban keresgéltem kínai szöveget. Az egyetemen azt tanítjuk, hogy Kínában nem született, vagy legalábbis nem maradt fenn eposz, de A sötétség története miatt frissíteni kéne a tanagyagot, ez ugyanis az első és egyetlen kínai eposznak is tekinthető. A szöveg, amelyet Kína egyik távoli vidékén a népi énekesek halotti virrasztásokon kántáltak egész éjszaka dobkísérettel, s a világ létrejövetelét beszéli el az őskáosztól az első mitikus uralkodók koráig. Az első változatra az 1980-as években bukkant rá a helyi kulturális központ munkatársa, majd több változatot is sikerült felkutatnia, s a fellelt több mint harmincezer sornyi szövegből maga állított össze ötezerötszáz soros, kilenc fejezetes egységes elbeszélő költeményt, a párhuzamosságokat és ellentmondásokat kiszűrve. A publikált verzió tehát egy modern kori kompiláció, de a szöveg tartalma több száz- vagy akár ezeréves. A végig rímelő, s jórészt szabályos hétszótagos sorokból álló vers nem könnyű olvasmány, fordítani pláne nehéz, de meditatív élménynek sem utolsó. Igazi költészeti különlegesség, mert a kínaiak általában rövidebb verseikről ismertek.

Drámával írott szövegként nem találkoztam az évben, a színházak pedig többet voltak zárva, mint nyitva, de néhány előadást sikerült megnéznem. A külföldi darabok közül kiemelkedik Az ügynök halála az Örkény Színházban. Az Örkény az utóbbi időben nem nagyon tud hibázni, ha néhány színészt kiállítanak a színpadra unalomig ismert verseket szavalni (Anyám tyúkja 1–2.), már attól megtörténik az, aminek a színházban meg kell történnie. Ez a helyzet Arthur Miller műve esetén is, amelyet Mácsai Pál mindenféle erőltetett modernkedés nélkül, hagyományos, öltönyben, szünetben unicumozva nézendő darabként vitt színre. Gálffi László parádésan hozza az egyre inkább a múltban és álmaiban élő ügynököt, de a többi alakítás is hibátlan. Így érdemes hozzányúlni egy klasszikushoz.

1749: A közelmúltban született világirodalmi kötetek közül melyiket olvasnád a legszívesebben magyarul?

SG: Martin Amis régi kedvencem, s eddigi utolsó regénye, a The Zone of Interest igencsak érdekes olvasmánynak tűnik. A történet Auschwitzban játszódik, a középpontjában egy szerelmi háromszög áll a táborparancsnok, annak felesége és egy tiszt között, miközben a háttérben persze zakatol a halálgyár, de a szereplőket nem ez köti le. Amis vonzódik az emberi lélek sötét oldalához, írt már a náci (Időnyíl) és a szovjet (Találkozások Háza) haláltáborokról, a kommunizmus bűntetteiről (Koba, a rettenetes), s a késői kapitalizmust ábrázoló könyvei (Siker, Pénz) sem ábrázolják túl hízelgően fajunkat. A The Zone of Interest is annak a fajta szenvtelen élveboncolásnak tűnik, amelynek Amis a mestere.