1749:Hogyan kezdett el írni, és mennyire volt nehéz női szerzőként érvényesülni a koreai irodalmi életben?

Kim Hyesoon: Nem szeretném mitizálni a „költészetem kezdeteit”. Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor először írtam verset. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem volt olyan „példakép”, amihez-akihez fordulhattam volna. „Nem voltak tanáraim és nem voltak osztálytársaim.” Nem érzékeltem, hogy nőként külön akadályokkal kellett volna szembenéznem a koreai irodalmi világban, de az biztos, hogy nem volt az irodalomban olyan alap, amire támaszkodva a „nők szavait” olvasni lehetett volna. Tudom, hogy első nőként kaptam meg néhány irodalmi díjat, és tisztában vagyok egyes díjak „tekintélyével” is, de ez nem egyenlő azzal, hogy a koreai irodalmi világ elismer. Egyébként sem szeretem, hogy a költőknek díjakat osztogatnak. A díj sértő a költőre nézve. Arra gondoltam inkább, hogy a díjaimról döntő személyek a versek női olvasóira voltak tekintettel. Jó volt viszont látni, hogy miután megkaptam ezeket a díjakat, egyre több költőnő hallatta a saját hangját, írt és tett közzé verseket, kapott díjakat az irodalmi világban.

1749: Később mennyire volt nehéz leküzdeni a sztereotípiákat, esetleg elfordulni a hagyományosan női témáktól, hangtól?

KH: Amikor az első verseimet írtam, a koreai férfi költők verseiből épült vár szilárdan magasodott. Az anyanyelvem idegen nyelvnek tűnt a számomra. Kevés nő írt verseket. A vár előtt állva a hangom halknak, erőtlennek és szegényesnek tűnt. Úgy próbáltam a saját hangomon szólni, mint valami földön mászó bogár. Akkor kezdtem el foglalkozni azokkal a többszáz éve koreai nők által írt dalokkal és versekkel, melyeket szóban hagyományoztak az utókorra. Ezeknek a műveknek az érzelmeivel és ritmusával szerettem volna dalokat „diktálni”. Akkoriban Dél-Korea diktatúrában élt, erősebb hangokra volt szükség. Az én hangomat nem hallottak, vagy ha igen, többnyire kinevették.   

1749: Még ma is jellemzőek a koreai irodalmi életre a nehézségek, amiket a pályája elején tapasztalt, vagy ma már könnyebb nőként érvényesülni? 

KH: Ma már alacsonyak és vékonyak az ezt akadályozó falak. Amikor 2015-ben egy férfi megölt Koreában egy nőt, pusztán azért mert nő, a koreai irodalomban is elkezdtek fújni az Amerikában pár évvel később megindult #metoo mozgalom szelei. A szexuális zaklatásban érintett férfi írók elhallgattak. Az olvasók és a kritikusok is elkezdték meghallani a női költők hangját. Sok, különböző hangokon szóló női költő lépett a nyilvánosság elé. Az irodalmi világ pedig elismerte mindezt. Egyre több lett a független kiadó, sokasodtak az önálló internetes megjelenések. A kritikai elismerés keresése helyett egyre elterjedtebb, hogy az alkotók személyesen is találkoznak az olvasóikkal.  

1749: Tudnak-e segíteni a versek a nőknek, hogy jobban érvényesüljenek, védjék az érdekeiket, vagy esetleg inspirálják őket?  

KH:

A vers nem tehet semmit. A vers a nemlétezése haszontalanságával mér csapást a hasznosságra.  

Különösen a hamis hasznosságra.  A vers a láthatatlan világgal mér csapást a láthatóra. A nem hallható hanggal a hallhatóra. A nem látható erővel a látható erőre. Így aztán nehéz is a nyelvünket használva a vers hasznáról beszélni.

1749: Korábban azt nyilatkozta, hogy a költészet egyfolytában ott forr Önben, és hogy van egyfajta nyugtalanító harag is, amit nem tud elfojtani. Mennyire jellemző ez még ma is, illetve mi az, ami alkotóként inspirálja, írásra ösztönzi? 

KH: Gyakran kapok kérdéseket a múltbéli interjúim alapján. Én mindent elfelejtek, amit mondok, de az interjú készítője elolvassa, idézi és megint megkérdezi. Az interjú pedig az interjú farkába harap. Interjút adok, hogy megmagyarázzam, amit egy előző interjúban mondtam, hogy aztán a következő nyilatkozatomban ezt az interjúmat magyarázhassam. A gondolataimmal és az érzéseimmel ugyanez a helyzet. A tapasztalataim alapján születő nyelv előhívja a következő és azután következő nyelvet. Ezek a nyelvek forrnak bennem. Arra kérnek, hogy építsem meg belőlük egy kép „világát”. Ez az a pillanat, amikor verset írok. Aztán más mondatok kezdenek el forrni. A mindennapjaim az őrület határát nyaldossák. A tető leesik a rotyogva forró lábasról. A lábas már-már felüvölt, annyira forró.    

1749: A kritikusok sokszor használják a verseire a „groteszk” jelzőt. Mennyivel több ez pusztán esztétikai választásnál? 

KH: A kritikusok valóban szeretik a „groteszk” és a „szürrealizmus” szavakat használni, mikor rólam írnak. Szerintem ha egy nő ír, mindenképpen át kell kelnie ezen a két folyón, mert a nők nem rendelkeznek nyelvi talajjal, amin megvethetnék a lábukat. Ide-odalépnek, amiből természetesen fájdalom, összeomlás és sérülés lesz a végén. Azonban a nyugati „groteszk és szürrealizmus” különbözik az ázsiaitól. Bár nem mi alkottuk meg ezeket a szavakat, de számos kapcsolódó fogalmunk van, melyek az ősidőktől fogva részei az ázsiai irodalmi hagyománynak. Ugyan a modernitással az utóbbiak kivesztek a férfiirodalomból, de mivel nekünk nincs hova lépnünk, velünk elkerülhetetlenül visszatérnek. Természetesen nem szeretem, ha alapvetően ezzel a két, nyugati kultúrához kötődő fogalommal határozzák meg a költészetemet.

1749: A „Halál önéletrajza” című kötetét a 2014-es kompkatasztrófa emlékére írta, a „Virágozz disznó” című versében a koreai diktatúra bűneit idézi meg. Fontosnak érzi a költészet közéleti szerepét, aktuális történésekre való reflektálását?  

KH: Az engem érintő szellemi és fizikai tapasztalatokat írom meg a verseimben. Átéltem azt az időszakot, mikor honfitársaim nemtörődöm módon bántak más honfitársaim holttesteivel, és átéltem a 2014-es kompkatasztrófa időszakát is. Ezek a tapasztalatok a „Virágozz, disznó” és a „Halál önéletrajza” című köteteim kiindulópontjai. Azonban a komp helyett inkább az abban az időszakban számomra halállá vált időről kezdtem el írni. Ahogy Picasso Guernicája is minden Guernicán túli erőszakról is szól, a vers sem merev dolog. A „Virágozz, disznóban” található „disznó mészárlás” arról a korszakról beszél, mikor nemtörődöm módon bántunk a testünkkel.

A költészet nyelvhasználó műfaj, egyfajta performansz. A verseimet írva egy Koreáról szóló performanszot adok elő, de a végén csak a vers maga marad.

A költészetemben nincs különbség a közéleti és a magánéleti között.

1749: Több helyen azt nyilatkozta, hogy a diszkrimináció (így a nők elleni diszkrimináció is) mélyen benne van a nyelvben. Hogyan lehet ezt lebontani, lehet-e eszköze ennek a költészet? Hogy néz ki és a hogyan működik az a nyelv, ami szembemegy ezzel?

KH: Nem szükséges a szemiotikát és a feminizmust ötvözve elemezni az nyelvet ahhoz, hogy lássuk, a nőket tárgyiasító nyelv mindenhol jelen van. Még mindig valószínűbb, hogy egy nő mások érzéki rabszolgájaként élje le az életét a világban, mint egy férfi. Ezt a szennyezett nyelvet megragadva, a verseim nyelvén írok minderről. Nem létezik tökéletesen szennyeződések nélküli nyelv. Éppen ezért írom a verseimben, hogy nincsen anyanyelvem. Ezzel egy időben „médium” sincsen. Fontos számomra, hogy minden pillanatban újra és újra feltaláljam a „beszélő nőt”. Olyan találmány ez, amit senki sem tud leírni vagy megmagyarázni. A találmány a médiumban van.

1749: Mik a jövőbeni tervei? 

KH: 2002-ben kiadtam egy költészettel kapcsolatos írásokat tartalmazó esszégyűjteményt (Nőként írni ‒ Szerető, beteg, költő és te). Ezt követően tettem közzé egy esszét az „új női írásról” egy irodalmi folyóiratban. A jövőben ezt az esszémet szeretném kibővíteni.