Állat az emberben (David Diop Nemzetközi Booker-díjas)

A Nemzetközi Booker-díjjal évről évre egy-egy külföldi szerző olyan angolra fordított művét jutalmazzák, amelyet az Egyesült Királyságban vagy Írországban adnak közre. Idén a zsűri százhuszonöt pályázó közül az ötvenöt éves francia David Diop a párizsi Le Seuil kiadónál megjelent 2018-as Frère d’âme (kb. „Bajtársak”) című regényét jutalmazta. A könyv angolul At Night All Blood is Black (Éjszaka minden vér fekete) címen jelent meg a londoni Pushkin Press kiadónál. Ez volt az első alkalom, hogy francia szerző kapta a rangos kitüntetést.

Érdekessége az eseménynek, hogy a díj egyszerre jutalmazza az írót és a regény angol fordítóját: így David Diop az elismert angol költőnővel, Anna Moschovakisszal osztozik a kitüntetéssel járó ötvenezer fonton (azaz mintegy húszmillió forinton). David Diop regényének nem ez az első díja. A könyv már a megjelenés évében megkapta a francia gimnazisták Goncourt-díját, egy évre rá pedig a 2004-ben alapított svájci Ahmadou-Kourouma-díjjal is kitüntették. (Az utóbbit a genfi Nemzetközi Könyv- és Sajtófesztivál ítéli oda az év legjobb olyan esszéjének vagy regényének, amelynek Fekete-Afrika a témája.)

*

David Diop második regénye[1] valójában tiszteletadás annak a száznegyvenezer afrikainak, akik még a II. Császárság alatt, 1857-ben alapított tirailleurs sénégalais (szenegáli lövészek) katonai egység kötelékében harcoltak az első világháborúban a franciák oldalán. A szenegáli lövészek közül, akik Ypres-től (1914) a reimsi csatáig (1918) szinte minden összecsapásban részt vettek (általában közelharcban, felderítésre vagy a lövészárkok „megtisztítására” használták őket), több mint harmincezren estek el a csatatéren.[2] A németek rettegtek a vérszomjasnak tartott, minden parancsnak vakon engedelmeskedő, rendkívül bátor nyugat-afrikai harcosoktól, akiknek – coupe-coupe-nak nevezett –  jókora kés volt a derékszíjukba tűzve, de a franciák azért is vetették be „a fekete haderőt”, hogy a „vadember” hírében álló afrikai katonákkal is rettegésben tartsák az ellenséget.[3]

Az biztos, hogy Anna Moschovakis a díj minden pennyjéért megdolgozott, mert rendkívül nehéz, költői szövegről van szó. Ahogyan a nemzetközi Booker-díj zsűrijének elnöke, Lucy Hughes-Hallett kommünikéjében fogalmazott, a Frère d’âme „magával ragadó regény”, amely „az afrikai mesékre emlékeztető varázslatos hangjával a zsűri minden tagját elkápráztatta”. Mindebben az is közrejátszott, hogy a Franciaországban született, de Dakarban nevelkedő szerző – aki ma docensként a tizennyolcadik századi francia irodalom tanára a pau-i egyetemen – úgy gyúrja, hajlítja a franciát, hogy egyben a Szenegálban legelterjedtebb volof nyelv ritmusát, zenei hangzását és költői varázsát is visszaadja. Már a könyv címét se nagyon lehet lefordítani: a Frère d’âme kifejezésnek (két elválaszthatatlan jóbarátra vonatkoztatva) kb. ʽegy szív, egy lélek’ a jelentése, de ott van mögötte a hasonló hangzású frère d’armes is, aminek viszont ʽbajtárs’ a magyar megfelelője…

*

Alfa Ndiaye-nek, a regény narrátorának bajtársa egy támadás során súlyosan megsebesül, és arra kéri társát, hogy egyetlen lövéssel szabadítsa meg gyötrelmeitől; társa azonban – akit teljesen megbénít az élet kioltásának tabuja – képtelen megölni falubelijét és gyerekkori jóbarátját. A lelkiismeretfurdalással párosuló trauma felszabadítóan hat a narrátorra, aki társa eleste után valóságos gyilkológéppé változik. Annál is inkább, mivel a regény ott kezdődik, amikor a főhős már minden afrikai bajtársát elvesztette. „A korábbi világban ilyesmit sohase mertem volna, de ebben a mostaniban (…) azt is megengedtem magamnak, amit korábban elgondolni se tudtam.” Ettől fogva nem tartja vissza semmi. Titokban odakúszik az ellenséges vonalakhoz, orvul rátámad a mit sem sejtő ellenségre, kiválaszt magának egy „kékszeműt”, hasba szúrja vagy elvágja a torkát, és az áldozatnak, trófeaként, levágja a kézfejét. (Tudnivaló, hogy a kézfejlevágás a bennszülöttek gyakori büntetésének számított a fekete-afrikai gyarmatokon.) Mintha Alfa Ndiaye azzal mondana nemet a háborúra, hogy nemcsak végrehajtja, de túl is teljesíti, amit a „civilizált háborúban” várnak tőle…

Amikor a narrátor már a negyedik kézfejjel tér vissza a lövészárokba, a társai is félni kezdenek tőle, őrültnek nyilvánítják, és gyorsan evakuálják a front mögé. Józanság és téboly, emberség és embertelenség, katonai kötelesség és pszichiátriai patológia – a kettő közt csak a Jóisten tudja, hogy melyik pillanatban épp hol húzódik a határvonal ebben a vérfürdőben. A narrátor már a katonakórházban idézi fel a vele történteket, a saját sorsát, együtt annak a százezreknek a sorsával, akiket úgy nyel el a háború, hogy közben idejük se volt megérteni, hogy miért adtak fegyvert a kezükbe. (Ebből a szempontból rendkívül tanulságos a regényben egy lázadás elfojtása.) A Fekete-Afrikából jött katonának semmit sem jelentenek a francia helységnevek, ő nem a „hazáért” harcol, neki a csatatér csak afféle lövedékek lyuggatta üszkös pusztaság, afféle értéktelen „senki földje”, amelynek védelmében egymás után esnek el a bajtársai. Bár a narrátor az afrikai „bölcsességet” az európai „tébollyal” szembesíti, végül – legalábbis a francia tisztek szemében ‑‑ ennek a tébolynak ő, az Afrikából jött „vadember” lesz a hordozója. Persze, a főhős „tébolya” csak tükörképe a háború véres őrületének.

Alfa Ndiaye nemcsak elfogadja a gyilkolás parancsát, de azonosul is vele. „Amikor előbújok a föld gyomrából, saját elhatározásból leszek embertelen (…). Nem azért, mert a százados parancsba adta, hanem mert én ezt az egészet átgondoltam, elfogadtam. (…) Nekem nem az a célom, hogy minél több ellenséget öljek meg, épp ellenkezőleg, én csak egyetlen egyet akarok megölni, de azt a magam módján, nyugodtan, ráérősen, kényelmesen.” Eközben a narrátor arra is ráébred, hogy „ami sokkol minket, azokat az eseményeket már mind megtapasztalták az előttünk élők. (…) Bármi történjen velünk, legyen az jó vagy rossz, azt az emberiség egyszer már átélte.” És csakugyan, a sok kegyetlenség, amire a főhős a hadszintéren tudatosan, szabad akaratból szánja el magát, az ember-lét határaival szembesít, a náci haláltáborokkal, a kambodzsai és más vérengzésekkel, egyszóval minden olyan tömeggyilkossággal, amelyet – perverz módon – szintén „az emberség”, „az emberiség”, ha ugyan nem a „haza” vagy a „nemzet” nevében hajtottak végre…

Jegyzetek:

[1] A szerző első regénye 1889, l’Attraction universelle címen 2012-ben jelent meg a párizsi L’Harmattan kiadónál.

[2] Lásd erről Marc Michel: Les Africains et la Grande Guerre. L'appel à l'Afrique (1914-1918), Karthala, 2003; valamint Éric Deroo-Antoine Champeaux: La Force noire. Gloire et infortunes d'une légende coloniale. Paris, Tallandier, 2006.

[3] Vö. David Diop: „La France construit l’image d’un tirailleur courageux, obéissant et parfois sanguinaire”, Le Monde, 2018. december 30.