Samantha Harvey nyerte a Booker-díjat

6 perc világhír! Habár nem a legnagyobb favorit nyert, azért mégsem született orbitális meglepetés Londonban. A múlt heti Goncourt-győztes emlegetése előtt főként erről szól László Ferenc friss hírszemléje.

Kedden késő este, magyar idő szerint pár perccel tizenegy óra előtt, miután a megelőző egy-két nap során az angolszász és a világsajtó szokásszerűleg megint egyszer számba vette a fogadóirodák oddsait és összevetette egymással az eladott példányszámokat, a londoni Old Billingsgate rendezvény-komplexumban kihirdették a Booker Prize idei győztesét. Nos, a beszédében az olvasás nemzetközösségét méltató idei zsűrielnök, Edmund de Waal kerámiaművész szavait követően az 50 ezer fontos pénzjutalommal és nehezen túlbecsülhető értékű publicitással járó díjat az angol Samantha Harvey vehette át a nemzetközi űrállomáson játszódó, Orbital című regényéért. Vagyis az általánosan első számú esélyesnek tekintett amerikai Percival Everett, a Huckleberry Finn kalandjait újrafogalmazó James szerzője, ahogyan két éve (a The Trees írójaként), úgy most sem került a Booker-díj birtokába. Ám ez a fejlemény mégsem érhette igazi meglepetésként a félig-meddig bennfenteseket, hiszen egyrészt Everett oly egyértelmű esélyessége jószerint már a végső díjazása ellen hatott, másrészt pedig az utolsó héten többekben is nyilvánosan felmerült az a faramuci aggály, hogy

vajon nem lenne-e furcsa, ha a shortlist hat szerzője közül az egyetlenegy férfi nyerné el a díjat.

Aminthogy az utolsó napok során a jól értesült beharangozókban Samantha Harvey már egyenrangú éllovasként került oda Everett nevének említése mellé.

Az idei shortlist egyetlen brit szerzőjeként Harvey a mezőny legrövidebb, alig 136 oldalas, de a könyvpiaci híradások szerint egyszersmind a legnagyobb szigetországi eladott példányszámmal büszkélkedő regényével diadalmaskodott. Ez a 29 ezres példányszám több, mint amennyit a legutóbbi három Booker-győztes kötet együttesen elért – természetesen csakis a díjazása pillanatáig. Egy könyv sebzett világunkról, így jellemezte az Orbitalt a lelkesen méltató de Waal, míg a regényírói pályáját másfél évtizede megkezdő Harvey egy pár hete adott videóinterjújában egészen tömören, mindössze fél tucat kurta szóban

a következőképpen foglalta össze műve tartalmát: „hat ember kering dicsőséges bolygónk körül”.

Ugyanő közvetlenül a díj átvételét követően kedves öniróniával megemlítette alapvető és kínzó kételyét, amely a legelső, a világűrben játszódó Booker-győztes regény megalkotása közben gyötörte: mi a fenéért érdekelne bárkit is az, hogy mit ír ő a kozmoszról a wiltshire-i asztalánál?

De ezen a ponton át is adnám a szót az 1749 szerkesztőbizottsági tagjának, az értékelésre nálamnál sokkalta illetékesebb és hivatottabb Sári B. Lászlónak, aki a tegnap késő esti hír kézhez vételét követően az alábbiakban értékelte és méltatta az írónő munkásságát:

„Samantha Harvey irodalmi munkássága alig másfél évtizedre nyúlik vissza, első regényét The Wilderness [A vadon] címmel 2009-ben jelentette meg az egyik legrangosabb brit kiadó, a Jonathan Cape. Az Alzheimer tüneteivel élő férfi történetét nyelvi szerkezetében is tükröző, kritikai figyelmet kiérdemlő regény megjelenését az All is Song [Minden dal] (2013) követte, mely a filozófiai végzettségű szerző szerint Szókratész életét képzeli el modern díszletek között. A 2014-es Dear Thief [Drága tolvaj] című regényét Leonard Cohen híres száma, a „Famous Blue Raincoat” ihlette: egy szerelmi háromszögből történő kiábrándulás története; míg a Tóth Attila fordításában magyarul is olvasható Nyugati szél [Western Wind] (2018) egy tizenötödik századi detektívtörténet, melyben a nyomozást végző pap nézőpontján keresztül kaphat az olvasó betekintést egy átalakulóban lévő közösség életébe és a közösség tagjainak gondolataiba. Harvey mind ez idáig egyetlen nem fikciós művét, az inszomnia tapasztalatával számot vető The Shapeless Unease [A formátlan nyugtalanság] című írást követte tavaly az Orbital [nagyjából: Föld körüli pályán] címmel megjelent rövid, alig másfélszáz oldalnyi szöveg, amely meghozta a majd’ egy tucat nyelvre lefordított művek, kisebb díjak és kritikai méltatások után Harvey-nak a fősodor elismerését. Hiszen méltatta őt már Michael Cunningham, az Órák szerzője és James Wood a New Yorker nagyhatalmú kritikusa,

hasonlították már Virginia Woolfhoz, ám eddig valahogy mégiscsak be nem váltott ígéretként tekintettek rá a legtöbben.

Az áttörést most egy „űrpasztorál” hozta el számára, mely beleillik a szerző nyelvi kísérletek sorozataként jellemezhető életművébe, hiszen a legutóbbi „regény” is inkább meditációk sorozata, semmint hagyományos értelemben vett történet, melyet az idő normálisból kizökkent tapasztalata, a Föld megkerülésének kilencven perces ciklusai, és az azt elmesélő asztronauták (valamint egy földönkívüli, egy robot és egy történelem előtti hajós) elbeszélései tesznek ki. Ebben a furcsa, időből kizökkent, ám éppen a földi időről, annak végességéről és végtelen közönyéről szóló reflexióban bontakozik ki a szerzőnek az emberi kiszolgáltatottságról és egymásra utaltságról, a kooperáció szükségességéről és az intimitásról szóló költői víziója.”

*

A múlt héten, miközben az angolszász világban még nagyban zajlott a Booker esélylatolgatása, a franciák már nagyban ünnepelték a Prix Goncourt idei díjazottját, Kamel Daoudot. Az ünneplésből a nívós és konzervatív irányultságú hetilap, a Le Point is jócskán kivette a részét, ami annál is logikusabb és illőbb, mivel Daoud immár egy évtizede rendszeresen publikál az orgánum hasábjain. A november 7-i szám címlapfotója ilyesformán az Houris Goncourt-nyertes szerzőjét mutatja: az ellenálló író megjelöléssel, valamint az „írni, bármi is legyen az ára” idézettel. A hírmagazin belsejében lelhető, mintegy 16 oldalnyira terjedő és igen változatos, portrét-pályaképet és saját szöveget egyaránt kínáló, fotókkal gazdagon adjusztált Daoud-anyag ugyancsak ezt az írói kockázatvállalást domborítja ki, egészen érthető módon, hiszen az algériai literátor nemcsak hogy ellenzékinek számít hazájában (ahol, mint azt a múlt héten említettük, frissen díjazott könyve máris tilalmazott mű), de még

2014-ben néhány mérsékelten kultúrkritikus megjegyzését követően egy öntevékeny imám a megölésére is felszólított minden igazhitűt.

Ezen küzdelmek és bátor kiállások, s nem mellesleg a Goncourt-díjas regénnyel most csak tovább fokozott kockázat ismeretében értelmezhetjük Daoud hiteles pátoszú megfogalmazását, mely szerint: „Egyszerre írónak és algériainak lenni annyit jelent, mint egyidejűleg megélni egy csodálatos kalandot – és a felszabadulást, ami csakis harc árán mehet végbe.”