Marcel Proust botrányos Goncourt-díja

Proust már Az eltűnt idő nyomában első kötete, a Swannék oldala megjelenése után szerette volna megkapni a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, a Goncourt-díjat. Akkor erre semmi esélye nem volt. A regény második kötete, a Virágzó lányok árnyékában 1919-ben jelent meg.

Proust egyáltalán nem várta tétlenül, hogy a Goncourt Akadémia neki ítélje a díjat.

Mivel a nap nagy részét ágyában töltötte, azt lehet mondani, onnan irányította a kampányt a kitüntető elismerésért. 1919 szeptemberében közölte Louis de Robert íróval, hogy szeretné megkapni a Goncourt-díjat. Ennek érdekében megkérte barátját, Reynaldo Hahnt, fürkéssze ki, hogy a Goncourt Akadémia tagja, Léon Daudet támogatná-e. Az igenlő válasz nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy Léon Daudet testvére, Lucien Proust barátja volt, sőt, erős érzelmi szálak fűzték őket egymáshoz. Proust szerencsésnek mondhatta magát, mivel Léon Daudet-n kívül az ifjabb Rosny ugyancsak mellé állt. 1919. október 20-án kelt levelében ezt írja Proustnak: „Valamit hozzáadott emberi világomhoz; hosszú idő óta nem tettem ilyen szép utazást. Ha nincs ellenére, nem tudnék másra, mint önre szavazni.” A Goncourt Akadémia másik tagja, Elémir Bourges szimbolista író ugyan sohasem találkozott Prousttal, de lenyűgözte annak könyve. Végül Daudet barátja, az író, költő és kritikus Henri Céard is Proust mellé állt. De Proust legnagyobb pártfogója a zsűri elnöke, Gustave Geffroy, akinek támogatása azért is fontos volt, mert egyenlő szavazati aránynál a zsűri elnökének véleménye duplán számított az utolsó fordulóban.

Proust azért is mindent megtett, hogy könyvének minél nagyobb publicitása legyen még a Goncourt Akadémia ülése előtt.

Személyesen megkereste Robert de Flers írót, hogy a Le Figaro címlapján szerepeljen egy cikk az előző héten megjelent könyvéről.

 Ezen kívül a család régi barátját, volt iskolatársát, Robert Dreyfust, a Le Figaro diplomáciai rovatának vezetőjét is megkérte arra, hogy a napilap címlapján jelentessen meg egy méltatást a Virágzó lányok árnyékábanról. A könyvet dicsérő írás pikantériája, hogy írója utóbb bevallotta, hogy idő hiányában nem olvasta el a vaskos könyvet, csak átlapozta. Ráadásul cikkének szerzőjeként Dreyfus Beaumarchais Figaro házasságának öreg doktorát, Bartholót jelölte meg, ami számára nyilván szellemesnek tűnhetett, mivel az újság címe Figaro volt. Proust egyáltalán nem tartotta viccesnek a dolgot, joggal tartott attól, hogy a célzatos szerzői név hitelteleníti az írás tartalmát. Azon is megsértődött, hogy a cikk írója „aprólékosnak” minősítette regényének lélektani elemzéseit.

A Virágzó lányok árnyékában fogadtatása

Már a Goncourt-díj odaítélése előtt is felemás volt a Virágzó lányok árnyékában kritikai visszhangja. Jacques Rivière a lélektani elemzéseket dicséri, csakúgy, mint Jean Giraudoux. A Proust mellett kiálló kritikusok közül az egyik legtekintélyesebb Abel Hermant, a Belle Époque kíméletlen kifigurázója találóan jegyzi meg, hogy szobája körül utazva, Proust a világot járja be. 

Az elmarasztaló kritikák közül elsőként említsük meg korának egyik legtekintélyesebb író-kritikusának, André Billynek véleményét. Billy, Guillaume Apollinaire barátja és életrajzírója Prousttal nem bánt kesztyűs kézzel. A kezdetben baloldali, majd a német megszállás alatt kollaboráns periodika, a L’Œuvre hasábjain Billy

„csapongó fecsegések”, „felesleges ismétlések” tárházának minősítette Proust könyvét.

De nem hiányoztak a gúnyos hangvételű kritikák sem, mint a Le Crapouillot című szatirikus lapban megjelent stílusutánzat Louis Léon Martin tollából À l’ombre d’un jeune homme en bouton (Egy bimbózó fiatalember árnyékában) címmel.

A botrányos Goncourt-díj

A Goncourt Akadémi 1919. december 10-én döntött arról, hogy kinek ítélje oda abban az évben a Goncourt-díjat. Három forduló után Roland Dorgelès magyarul is megjelent Les Croix de bois (Fakeresztek) című regénye négy, Proust Virágzó lányok árnyékábanja hat szavazatot kapott a tíz zsűritagtól. A Goncourt Akadémia érdeme volt, hogy jó érzékkel felfedezte a díjazott könyvben a kor valamennyi írójától különböző tehetséget, aki a francia irodalom egyedülálló művét fogja megalkotni. Ugyanakkor a kritikusok többsége egyáltalán nem osztotta a tekintélyes bizottság véleményét. Ehhez nagyban hozzájárult Franciaország történelmi helyzete: közvetlenül az első világháború vége után Proust riválisa, Roland Dorgelès, aki négy éven át harcolt tüzérként a németek ellen, saját háborús élményeiből merített, így könyvének vitathatatlan érdemei mellett hősies magatartása is sokat nyomott a latban a kritikusok szemében. Amikor kitudódott, hogy nem Dorgelès, hanem Marcel Proust nyerte el a Goncourt-díjat, a legelvakultabb vádakkal illették Proustot. Támadták kora és vagyona miatt, de azért is, mert nem vett részt a háborúban (mint ismeretes, egészségi állapota miatt alkalmatlannak minősítették a hadviselésre.) Könyvét pedig témája, stílusa, végtelen hosszú mondatai és a kötet terjedelme miatt sem tartották méltónak a kitüntető díjra. Léon Daudet, a zsűri tagja arra a felvetésre, hogy Proust túl öreg a díjhoz ezt mondta: „Maguk semmit sem tudnak a Goncourt testvérek hagyatékáról. Én ismerem. A záradék nem mondja ki, hogy egy fiatal írónak szánják a díjat. Nem, egy fiatal tehetségről van szó. Ami tökéletesen M. Proust esete; mert azt mondom, hogy ő egy olyan író, aki több mint száz évvel megelőzi korát.” Proust maga is reagált a támadásokra. Azzal kapcsolatban, hogy vagyonosnak tartják, ami esetleges akadálya lehetne a díj odaítélésének, ezt írta: „ha nem is teljesen, de elszegényedtem! Az Isten szerelméért, ne hozzák fel ezt az érvet.”

A kritikusok elképesztő tájékozatlanságról tettek bizonyságot a lapokban. A Le Canard enchaîné című szatirikus lap Le Canard déchaîné deformált címmel például 1852-es születésűnek, csaknem hatvan évesnek tünteti fel Proustot. A L’Humanité ötven évesnél idősebbnek mondja. Az író ezekre reagálva nem kevés iróniával jegyzi meg: „A díj előestéjén nem volt esélyem megkapni azt, mert 47 éves voltam. Másnap méltatlan lettem a megkapott kitüntetésre, mivel ötvenes lettem. 24 óra alatt ezt is túlléptem. Most 58-nál tartok. Úgy látom, hogy olyan gyorsan öregszem, mint egy mesebeli lény. Rezignáltan várom, hogy nemsokára százéves legyek!”

Proustot azzal is megvádolták, hogy „megvásárolta” a zsűrit.

A Le Populaire című lapban Noël Garnier ezt írja: „Mi, volt katonák Dorgelèst választottuk. Marcel Proust azon hat ember hálájának köszönheti díját, akiknek megkörnyékezte a gyomrát.” A francia veterán katonák azzal vádolják a Goncourt Akadémiát, hogy nem támogattak egy háborúról szóló könyvet, Proustnak pedig a szemére vetik, hogy olyan világot mutat be, ami „teljes ellentétben áll a háború utáni Franciaország szenvedéseivel.”

Le Pays hasábjain elképesztő vád jelent meg: „A Goncourt mellőzött egy figyelemre méltó tehetséget, nehogy egy Dreyfus-párti írót koronázzon meg.” Ez a mondat több sebből is vérzik. Először is az 1885-ben született Dorgelès kilencéves volt, amikor Dreyfus kapitányt lefokozták, így nem lehetett azok között, akik kiálltak mellette. Másodszor Proust, aki egyébként sohasem nyilvánította ki politikai véleményét, a Dreyfus-ügy kirobbanásától kezdve kiállt a kapitány ártatlansága mellett.

A minden alapot nélkülöző vádak hidegen hagyták Proustot. Egy kiadói trükk azonban nagyban befolyásolta a Virágzó lányok árnyékában eladásait.

Roland Dorgelès kiadója, Albin Michel a Fakeresztek borítóján nagy betűkkel feltüntette: Goncourt-díj. Alatta kisebb karakterekkel: „négy szavazat tízből”.

 Ma ezt tisztességtelen reklámnak nevezik. A Gallimard Kiadó természetesen beperelte riválisát, és az 1920. május 20-án megszületett ítélet szerint „Albin Michel megállapíthatóan kárt okozott a Gallimard Könyvesboltnak azzal, hogy az – kevesebb példányt adva el könyvéből – kisebb jövedelemre tett szert.” Az Albin Michel Kiadót kötelezték arra, hogy távolítsa el könyvéről a megtévesztő reklámot, és fizessen kétezer frank kártérítést a Gallimard Könyvesboltnak.

Jóllehet Proust úgy vélte, hogy „elszabotálták” Goncourt-díját, a könyv annak ellenére, hogy nehéz olvasmány, 23.100 példányban kelt el, és az író több száz elragadtatott levelet kapott olvasóitól. Anyagilag viszont Dorgelès került ki jobban a könyvek körüli vitákból, mivel a Fakeresztek ötször akkora példányszámban fogyott el, mint Proust könyve.

Nemcsak a Goncourt-díj odaítélése, de annak az író általi fogadtatása is meglehetősen rendhagyó volt. A bevett gyakorlat szerint a díjazott felajzott lelkiállapotban alig várja, hogy mielőbb az Opera sugárúton lévő Drouant étterembe – amely 1914 óta a Goncourt Akadémia székhelye – siessen a díj átvételére. Proust viszont, aki természetesen el van ragadtatva sikerétől, a rue Hamelinben lévő lakásában alszik. Eközben a hoppon maradt Dorgelès a Drouant étterem közelében lévő kávéházban vár izgatottan a zsűri döntésére.

Proust kiadója, Gaston Gallimard és a Nouvelle Revue Française szerkesztői gárdája az étterem földszintjén várja a döntést. Amint az megszületik, sietnek a díjazott otthonához a jó hírrel. Proust életrajzírói feljegyezték, hogy felgyalogoltak a lift nélküli ház ötödik emeletére, és hogy Proust hűséges házvezetőnője, Céleste Albaret nyitott nekik ajtót. Meglepődve konstatálták, hogy Céleste nem tud Proust Goncourt-díjáról, ami azzal magyarázható, hogy a lakásban nem volt telefon. Proust felöltözve aludt ágyában. Mivel nem fűtött a lakásban, hideg volt, és asztmája miatt alkalmazott gyakori inhalálásainak szaga töltötte be a helyiség levegőjét. Gallimard megjegyezte, hogy mindennek ellenére úgy találja, Proust örül a kitüntetésnek. „El van ragadtatva, csak nem mutatja” – mondta Céleste.

A házvezetőnő ezekkel a szavakkal ébresztette fel az írót: „Monsieur, nagyon jó hírem van: öné a Goncourt-díj.”

Proust félálomban kimondta élete legrövidebb mondatát: „Ah”. Ezután közölte Gallimard-ral, hogy jöjjenek el másnap, ám kiadójának azonnal beszélnie kellett az íróval, mivel a már megjelent regény példányszáma túl kevés volt ahhoz, hogy egy Goncourt-díjas könyv iránti érdeklődést kielégítsen. Miután megbeszélték a részleteket, a kiadó az Abbeville-ben lévő nyomdába sietett, hogy megrendelje az utánnyomást.