Proust-kislexikon (4.)

Ezeregyéjszaka Amikor a Narrátor, a ciklus Szodoma és Gomorra című negyedik kötetében, tervezett könyvéről beszél, Saint-Simon emlékiratai mellett az ~t is említi, mivel akárcsak a perzsa eredetű mesegyűjtemény, az ő könyve is éjszaka készül, és akárcsak amaz, szintén a halál satuszorításában. Nem csoda, hogy a Narrátor önmagát Seherezádéhoz hasonlítja: „És én is ugyanolyan szorongásban fogok élni, mert én se tudhatom, hogy aki, még a Szultánénál is keményebb szívvel, dönt majd a sorsomról, másnap reggel (…) szintén el fogja-e halasztani az ítélet végrehajtását…” Mintha a Narrátor a készülő regénnyel saját korának volna a Seherezádéja. De a regényciklus a híres mesegyűjtemény kapcsán a fordítás kérdését sem hagyja figyelmen kívül. A Narrátor anyja ugyanis Antoine Galland (1646-1715) klasszikus, illemtudó, ha ugyan nem szégyenlős fordítása mellett Joseph-Charles Mardrus (1868-1949) nyersebb, szókimondóbb – és a századfordulón jelentős irodalmi eseménynek számító – új fordítását is megrendeli. A Narrátor azonban nemcsak Seherezádé, új Ali baba is egyben, mivel – már csak irodalmi becsvágya miatt is – rendkívül fontos neki, hogy egyetlen helyszínen se találjon zárt kapukra, és hogy a Guermantes-ék palotájához ugyanúgy ismerje a kapukat szélesre táró varázsigét, mint a Jupien által fenntartott nyilvánosház esetében.

paperol(l)e fn nn kéziratra ragasztott – javításokat vagy betoldásokat tartalmazó – papírcsík, papírszalag; Proust először iskolai füzetekbe írta regényciklusát, méghozzá (franciául gauloise-nak vagy Sergent Majornak nevezett) mártogatós acéltollal. Mindig a füzet jobb oldalára írt, a baloldalt javításokra és betoldásokra használta. Az elkészült részeket azután szintén iskolai füzetekbe letisztázta, vagy az első változat egy-egy lapját ragasztotta be a tisztázatba. Ezek után a szöveget lediktálta titkárának, a titkár pedig a gépírónak, majd az író a gépiraton dolgozott tovább. A munkamódszer, amelynek során folyamatosan újraírta, „hizlalta” a szöveget, illetve változtatott egyes részek helyén, előbb-utóbb oda vezetett, hogy – miután már a margón sem volt hely – papírszeletekre vagy levélborítékokra írt; ezeket a papírfecniket vagy papírcsíkokat, amelyeket házvezetőnője, Céleste Albaret segítségével ragasztgatott a kész szövegbe, az utóbbi ~nak hívta (maga a szó a Francia Akadémia nagyszótárának kilencedik kiadása szerint regionális eredetű); a szót a Proust-filológia is átvette. A neologizmust a narrátor is használja a ciklus Szodoma és Gomorra című negyedik kötetében: „Hiába ragaszgattam egymáshoz ezeket a Françoise által ~nak nevezett papírfecniket, folyton elszakadtak…”

politika Proust élete folyamán mindössze két ügyben kötelezte el magát, egyrészt Dreyfus kapitány perében lelkes támogatója a perújrafelvételnek, másrészt – még az 1905. december 9-én elfogadott szeparációs törvény előtt – hevesen ellenezi az egyházak meg az állam radikális szétválasztását. Az a tény, hogy a két elkötelezettség összeegyeztethetetlen egymással (mivel a perújrafelvétel ellenzői határozottan elutasították a szeparációs törvényt, a Dreyfus-pártiak pedig lelkes hívei voltak az egyházak meg az állam radikális szétválasztásának), arra vall, hogy Proustot – aki kiütést kapott minden propagandától – a politikában szenvtelen semlegesség jellemezte. A szélsőjobboldali L’Action française ugyanolyan távol állt tőle, mint Dreyfus-párti barátainak harcos antiklerikalizmusa. 1903-ban például úgy gondolja, hogy a szocialisták részéről az antiklerikalizmussal való teljes azonosulás ugyanolyan politikai hiba, mint a merev Dreyfus-ellenesség a katolikus hívők részéről.

szexualitás Proust már a gimnáziumi évek alatt ráébredt, hogy vonzódik egyik-másik osztálytársához. De hogy ez a vonzalom nemi vágy-e vagy szeretet-deficit, azzal talán ő maga sem lehetett tisztában. A hajlam, amit mindvégig igyekezett elrejteni a szülei elől, a gimnáziumi évek után egyre erősebb. Annyi bizonyos, hogy fiatalkori férfikapcsolatai (a zeneszerző Reynaldo Hahnnal vagy Léon Daudet-val) sohase tartottak másfél évnél tovább. Élete vége felé André Gide-nek azt vallotta, hogy soha senkivel nem volt homoszexuális viszonya, és annyi igaz is, hogy ennek ellenkezőjét még a legalaposabb életrajzíróknak sem sikerült bebizonyítaniuk. Fiatalkorában nőknek is udvarolt, de hogy ezek a kapcsolatok platonikusak voltak-e, azt ugyanolyan rejtély övezi, mint az író férfikapcsolatait. Annyit mindenesetre tudunk, hogy nem volt nőgyűlölő. Akárhogyan is, a nőkben inkább a férfias vonásokat, a férfiakban inkább a nőies tulajdonságokat kedvelte. Tovább árnyalja a képet, hogy Az eltűnt időben is és egyes fiatalkori írásaiban is sok szó esik a homoszexualitásról, amiként az is, hogy a regényciklusnak nem is egy hőse vonzódik saját neméhez.

Szomory Dezső (1869-1944) A párizsi regény szerzője 1890-től 1906-ig élt a francia fővárosban. Végeredményében miért is ne találkozhatott volna ez alatt az idő alatt a nála két évvel fiatalabb Marcel Prousttal? Igaz, kettejük mozgástere között akkora a társadalmi távolság, mintha nem is egy városban, hanem két különböző bolygón éltek volna. Szomory, mindenesetre, megismerkedett pár korabeli párizsi hírességgel, akik vagy ismerték a fiatal Proustot, vagy olyan szalonokat látogattak, amelyekben Az eltűnt idő leendő szerzője is sűrűn megfordult. Találkozott a Proust által is nagyra becsült Jules Lemaître-vel (1853-1914); az impresszionista kritika nagymestere rendszeres vendége Madame Strauss, Madame Lemaire és Bibesco hercegnő szalonjának. Aztán találkozott a Párizsban élő Munkácsy Mihállyal (a festő Madame de Caillavet irodalmi szalonját látogatta); márpedig ahogy az első háromban, a fiatal Proust az utóbbiban is gyakran felbukkant. Ezekbe az elegáns szalonokba, persze, a „sóher” magyar emigránsnak aligha lehetett bejárása. Végül Szomory egyszer-kétszer Alphonse Daudet-t (1840-1897), a divatos regényírót is felkereste; márpedig Daudet egész biztosan hallott a fiatal Marcelről, annál is inkább, mivel Proust közeli barátja a fiának, Léon Daudet-nak (1867-1942). Ami a Proust által látogatott éttermeket, kávéházakat illeti (Maison Dorée, Café Anglais, Ritz, Crillon stb.), oda az éhenkórász Szomory aligha merte betenni a lábát…