Monoclonius – nagytestű növényevő       
dinoszaurusz a mezozoikum jura időszakából.
Négy lábon járt. Páncélos fején pajzsszerű
gallér és egy nagy szarv volt.

Viktor Nyikolajevics különös, ostoba álomból ébredt. Megboldogult édesapját látta álmában, meg a háború előtti Veszjegonyszkot, és Szemjon nagybácsikájának és Annának az esküvőjét, amin tízéves kisfiúként vett részt. Az álomban minden majdnem ugyanolyan volt, mint akkor, a távoli ’38-as évben, csak épp ő maga volt már, hogy, hogy nem, a mostani öregember, és az apja Vitya papának hívta. Őt ültették az asztalfőre, az apja mellette ült, és állandóan töltögette neki a finom, könnyű, nyírfalére hasonlító kisüstit, amitől Vitya papa, mivelhogy azért mégiscsak kisfiú volt, gyorsan csúnyán berúgott, és nem tudott már ülni, beesett az asztal alá, vihogva fogdosta az emberek lábát, amitől azok dühösek lettek, és erősen rugdosni kezdték a csizmáikkal, meg üvöltöztek, hogy szégyen, gyalázat, Vitya papa! Aztán meg elkapták és kivonszolták a házból, ő pedig részegségében nem tudta mozgatni se a kezét, se a lábát, és ezt annyira viccesnek találta, és olyan jókedve lett tőle, hogy csak nevetett, nevetett, amíg el nem sírta magát.

Most kinyitotta könnyekkel teli szemét, pislogott. A könnyek lecsorogtak arcán a párnára. Majd még sokáig feküdt, bámulta a plafont meg rajta a cseh kristálycsillárt, amit megboldogult felesége vett még a hetvenes évek közepén a Lenin sugárúton lévő Fény nevű üzletben.

A buta álom egészen összezavarta. Csak feküdt, ujjaival a takaró szélét gyűrögette, és próbálta rendbe szedni gondolatait: délben jön Válja, hogy beadja neki az utolsó injekciót, aztán el kell menni a kenyérboltba, ebéd utánra ígérte magát Korzsev, hogy sakkozzanak egyet, este meg Vologyának kell jönnie. Holnap mehet a nyugdíjáért. És holnap el lehet hozni a mosodából az ágyneműt, Vologya megy majd érte. Kár, hogy nem ma, akkor ő maga útba ejtené, de így Vologyának megint arra kell kerülnie.

– Veszjegonyszk… – mondta ki hangosan, aztán letolta magáról a takarót, és felült.

Kitapogatta lábával a papucsot, és az éjjeliszekrényre sandított: Jantar óra, az újság (Izvesztyija), egy keresztrejtvény-kötet, Szuvorov Jégtörő című könyve, Veronyika Tusnova verseskötete, egy pohár víz (forralt), olvasószemüveg, egy Darth Vader-figura, amit a hétéves dédunokájától kapott, Valocordin, egy csomag Cerebralizin, amiben már csak egy ampulla maradt, egy-egy doboz Nootropil, Sonapax, Phenazepam, Furosemid, Nospa és Papasol.

Fogta a Sonapaxot, kinyomott egy tablettát, bedugta a szájába, egy kis vízzel lenyelte.

Ült még egy kicsit, hunyorogva a sötétítőfüggöny résén át beeső napfényben, megcsapdosta a térdét, felállt. Kiment a fürdőszobába, csoszogva papucsával az öreg parketten.

– Veszjegonyszk… Vesz-je-gonyszk…

Felkapcsolta a villanyt a fürdőszobában, bement, letolta lábán a csíkos pizsamanadrágot, óvatosan ráült a vécére. Ült, rágcsálta száraz ajkát, vakargatta a térdét. Lassan, szüneteket tartva vizelt. Forgolódott, rágta az ajkát, erősen belekapaszkodott a térdébe. Megfeszült, lehajtotta a fejét. Nyakán a petyhüdt redők fenyegetően összetorlódtak makacs álla alatt.

Erőlködött, krákogott. Aztán megdermedt. De végül csak elégedetlenül felsóhajtott, megrázta a fejét, elernyedt, felállt.

– Immár minden bércet csend ül…

Felállt, felhúzta a nadrágját, lehúzta a vécét, a mosdókagylóhoz lépett, belenézett a tükörbe. A tükörből a nyolcvankét éves Viktor Nyikolajevics nézett vissza rá.

– Guten morgen – mondta neki Viktor Nyikolajevics, aztán fogta a fogkefét, kicsit remegő kézzel fogkrémet nyomott rá, és elkezdte dörzsölni egyenletes, új fogsorát.

Miután végzett, köpött egyet, öblögetett, megmosta az arcát, és hosszan törölgette a rózsaszínű törülközővel. Majd levetette a pizsamáját, felakasztotta a kampóra, és óvatosan, sietség nélkül betette egyik lábát a kádba, belekapaszkodott a fémkarikába, és belépett a másikkal is. Megnyitotta a vizet, beállította a hőfokot, levette a zuhanyfejet a háború előtti telefonra hasonlító tartóról, átállította a csapot zuhanyra, és sovány lábára irányította a vizet. Érezve, hogy elég meleg, vézna, kreol testét, megereszkedett hasát kezdte zuhanyoztatni. Két régi heg volt a testén: egy a bal csípőjén, ott egy sebesült vadkan agyara sebesítette meg még ’58-ban, egy vadászaton, és egy a jobb könyökén, mert ’91-ben eltörte a kezét, amikor megcsúszott a lépcsőház kapuja előtt. Két tetoválás is volt rajta: a melle közepén egy kígyót markoló sas, a bal vállán pedig két tőrrel átdöfött szív és a már alig kivehető felirat: „Nyina”. Mindkét tetoválás régi volt, még az ötvenes években készültek.

Viktor Nyikolajevics fejét lehajtva locsolta magát a vízzel, amitől a nyakán megint fenyegetőn összegyűltek a redők, az alsó ajka pedig búsan lefittyedt.

– Száz irányba futnak a sínek… – szólalt meg egyszerre csak, Pugacsova dalát idézve. – A síneken… a síneken… a síneken…

Elzárta a vizet, belekapaszkodott a gyűrűbe, óvatosan áthelyezte testét a kádból a kilépőszőnyegre. Levette a törülközőt, és hosszan dörzsölte magát. Felvette vörös selyemköntösét, felsóhajtott, kiment a fürdőszobából, és a konyha felé indult, csoszogva papucsában. De valami zajt hallott a nagyszoba ablaka mögül. Így hát becsoszogott a nagyszobába, az ablakhoz ment.

Ősz szemöldöke csodálkozva szaladt fel: az ablak alatt az egész Lenin sugárút tele volt egyforma ezüstszínű szkafanderekbe öltözött fiatalokkal, mindegyiknek a fején „CCCP” feliratos űrhajós sisak.

– Űrhajósok! – dörmögte  Viktor Nyikolajevics meglepetten.

Majd rögtön eszébe jutott:

– De hiszen április 12. van! Az űrhajózás napja, az anyjuk úristenit!

Döbbenten csóválta a fejét.  Űrhajósok százai, ezrei töltötték be a sugárutat. Kocsi sehol sem volt. Kétoldalt a házfalak mentén meg bámészkodók sötét tömege.

Viktor Nyikolajevics már negyven éve lakott a Lenin sugárúton, de ilyet még nem látott. Vonultak itt kommunisták a jelcini időkben, itt történt a híres verekedés 1993-ban a Gagarin téren, háromszáz méterre a házától, amikor a Munkás Moszkva mozgalom patriótái összecsaptak Jelcin OMON-jával. De ilyen nem volt még soha.

Viktor Nyikolajevics kinyitotta az ablakot, kihajolt, boldogan forgatta a fejét.

– Nem semmi! Űrhajósok! Sok kis űrhajós!

Elragadtatottan elnevette magát. A tavaszi szél borzolni kezdte ritkás, ősz haját.

Az űrhajósok tömegében mozgás látszott, készülődtek valamire. Középen, a napban csillogó testek nyüzsgéséből elkezdett felemelkedni egy űrhajó, oldalán Oroszország címerével. Amint függőleges helyzetbe került, kinyílt az orra: egy szkafanderes alak ült ott. A tömeg ujjongott. Az űrhajóban ülő alak integetve köszöntötte az embereket. Majd kinyitotta sisakját, és felemelte kezét, csendet kért. A tömeg elcsitult. Az ötödik emeletről Viktor Nyikolajevics jól látta a fiú arcát: busa fekete szemöldök, éles járomcsont, hegyes orr.

– Drága barátaim! – mondta a fiú csengő, eleven hangon, és a hangszórók szertevitték ezt a hangot a sugárúton.

– Ma van április tizenkettedike. Az űrhajózás napja. Ezen a napon hódította meg a világűrt Jurij Gagarin, végrehajtva hősies repülését. Birodalmunk az egész világra szólóan megmutatta erejét. Ma itt, a Gagarin téren, a világűr első meghódítójának tiszteletére harmincezer orosz fiatal gyűlt össze. Közületek mindenki kész megismételni Gagarin hőstettét. Mert mindannyiótok szívében él a haza iránti szeretet, és a vágy, hogy még hatalmasabbá és még szabadabbá tegyétek ezt a hazát! És nekem, ebben az űrhajóban ülve, úgy tűnik, barátaim, hogy ma mindannyiótokat szólítja Jurij.

A tömeg felzúgott.

– Oroszország minden hazafija lélekben űrhajós! És az első számú űrhajós – az elnökünk!

A tömeg tapsolt.

– A miniszterelnökünk pedig – ő is micsoda űrhajós!

A tömeg lelkesen éljenzett.

A szónok várt egy kicsit, amíg elcsitul a zaj, és hirtelen énekelni kezdett:

– Táskánkban a kozmosz térképeivel röpülünk ma fel…

– A kormányos még pontosítja az irányt! – kapcsolódott be azonnal a tömeg.

– Egy cigit szívjunk el az útra, tizennégy perc múlva lesz az indulás! [1] – énekelte Viktor Nyikolajevics is az ötödik emeletről.

A szobában, az íróasztalon csörögni kezdett a telefon. Viktor Nyikolajevics elégedetlenül fordult hátra, az asztalhoz sietett, felvette a kagylót, a füléhez tette, és ment is vissza az ablakhoz vele. A fia hívta, Vologya.

– Vova, tudod, mi van itt az ablakom alatt!? Harmincezer űrhajós!

– Miközben beszélt, kihajolt az ablakon.

– Mi? Dehogy! Nem hallucinálok, fiacskám, tényleg! Gyönyörűség! Hallgasd, hogy énekelnek!

Kidugta a telefont az utca fölé. Vékony keze ringott a levegőben. Viktor Nyikolajevics várt egy kicsit, aztán visszahúzta a kezét, és a füléhez tette a telefont.

– Hallottad? Na ugye! Ezek azok a… na, azok az… együttlevők… Hogy is van? „Együtt vagyunk”?[2] Ja, tényleg! Harmincezer embert összegyűjtöttek, el tudod képzelni? Mert ma van az űrhajózás napja, fiacskám! Úgy bizony! Mi? Hogyan? Nem. Miért? Hogy Válja? Ő tizenkettőkor jön. Igen? Jó, legyen korábban, nekem mindegy. Utána még kenyérboltba megyek… Jól van, Vova, rendben. Ebben a pillanatban remekül! Fan-tasz-tikusan jó a kedvem! Első fokú készültségben vagyok! Irány a világűr! Igen, igen. Holnap kell elhozni az ágyneműt. Jól van. Este várlak.

Megnyomta a piros gombot, letette a telefont az ablakpárkányra. Lent énekelt a csillogó tömeg:

Távoli bolygók
Poros ösvényein
Ott hagyjuk lábaink nyomát!

Mosolyogva nézte az együtt éneklőket, majd körbenézett: ki nézi még ezt az ünnepet a szomszédai közül? De csak a fiatal Rubinstejnéket látta az ablakban a második emeleten, a Gorbunova nevű lányt a harmadikon és még valami párt a földszinten. A negyediken és az ötödiken rajta kívül senki sem nyitotta ki az ablakot.

Viktor Nyikolajevics ökölbe szorította eres kezét, a levegőbe csapott vele, és azt kiáltotta:

– Éljenek a kozmosz hősei!

Rubinstejnék és Gorbunova meghallották, felnéztek, intettek neki.

Egyszer csak csöngettek az ajtón.

– Ez meg ki? – fordult meg elégedetlenül Viktor Nyikolajevics.

De rögtön eszébe jutott, hogy csak Válja lehet – Vologya épp az előbb mondta neki, hogy korábban fog jönni.

– Az anyja úristenit… köpött ki a tavaszi levegőbe Viktor Nyikolajevics. – Mindig a legjobbkor!

A fejét csóválva csoszogott ki az előszobába.

– Hogy muszáj neki pont most… – dörmögte, aztán valamiért Gyima Bilan slágerét kezdte dúdolni: – Hová suhan a taxi éjszaka, repülj, repülj, vigyél el engem…

Morcosan fordította el a kulcsot és tárta ki az ajtót.

– Válja, gyorsan! Olyat mutatok…

Az ajtó előtt három férfi állt. Az egyik azonnal meglökte Viktor Nyikolajevics mellét, aki megtántorodott, de nem esett el. Azok hárman beléptek az előszobába, becsapták maguk mögött az ajtót.

– Szép napunk van – mondta nyugodtan az egyik, a legmagasabb.

– Ki maga? – kérdezte Viktor Nyikolajevics csöppet sem ijedten.

A férfi egészen közel lépett Viktor Nyikolajevicshez, levette a sapkáját, és azt mondta.

– Monoclonius.

Viktor Nyikolajevics megdermedt.

A férfi ugyanolyan öreg volt, mint ő. A homlokán, pontosan középen volt egy dudor: lefűrészelt szarvra emlékeztetett. A bal szemöldökét mély, régi heg vágta ketté, s ettől úgy nézett ki, mintha az a szeme egy résen át leskelődne. A világosszürke jobb szemével viszont okosan és határozottan nézett.

– Megismertelek – mosolyodott el Monoclonius, majd körülnézett, felakasztotta a kalapját egy szék támlájára, sietség nélkül levetette bézs esőköpenyét, és odaadta az egyik társának. Az felakasztotta a kabátot a fogasra.

Viktor Nyikolajevics behátrált a nagyszobába. Monoclonius ment utána.

– Tudod, mit ígértem.

Viktor Nyikolajevics egészen a szoba közepén álló ovális ebédlőasztalig hátrált, nekiütközött, és megállt. Monoclonius odament hozzá, megállt vele szemben. A másik kettő is megállt kétoldalt.

Fiatalok voltak, tagbaszakadt, férfias ábrázatú fiúk bőrkabátban. Az egyiknek a kezében bőrtáska.

– És az ígéret szép szó – mondta Monoclonius, és nyújtotta a kezét.

A fiú elővett a bőrtáskából valami hosszú, fekete bársonyba tekert tárgyat, és átadta Monocloniusnak. Az fogta, és letette az asztalra.

– Mi ez? – kérdezte Monoclonius a házigazdától, a tárgy felé biccentve.

De Viktor Nyikolajevics arca mintha kővé dermedt volna. A vörös selyemköntösében és a papucsában állva meredten bámulta a bársonyt.

– Valek! – adta ki a parancsot Monoclonius.

Az egyik fiú kitekerte a fekete bársonyt. Egy csákányfej feküdt rajta. Teljesen normális csákányfej, de tökéletesen kifényesítve, úgy csillogott a napfényben, mint valami drága japán kard. Valek fogta ezt a csillogó, enyhén hajlított vasdarabot, és Viktor Nyikolajevics arcához emelte. A csákányfej egyik oldalára ez volt vésve:

PROCUL DUBIO.

A másikra pedig:

AD MEMORANDUM.

Viktor Nyikolajevics meredten nézte a csillogó fémet. Monoclonius pedig közben az ő szemébe nézett, és elégedetten bólintott.

– Emlékszik.

A két fiú mosolyogva nézett össze. A kitárt ablakban a szél lengette a függönyt, amin puputevék baktattak pálmák és piramisok előtt. Az ablakon túl zúgott és örvendezett a tömeg. De a látogatók egyáltalán nem fordítottak figyelmet erre az emberi zajra.

– Itt az idő – adta ki a parancsot Monoclonius.

A fiúk megragadták Viktor Nyikolajevicset, letépték róla a köntöst, leragasztották a száját zöld ragasztószalaggal. Monoclonius lesöpörte az asztalról a sakkot, a vázát és a Zavtra újságot. A váza összetört, a sakkfigurák szanaszét szóródtak a padlón. A fiúk mellével előre az asztalra lökték Viktor Nyikolajevicset, aztán rávetették magukat, leszorították sovány, kreol testét. Lent a sugárúton a tömeg most új dalba kezdett: a Földről, mely várja vissza a kozmoszból fiait és lányait.

Monoclonius jókora kalapácsot vett elő a táskából. Miközben leszorították Viktor Nyikolajevicset, a fiúk szabad kezükkel megragadták injekcióstű nyomaival teli, petyhüdt farpofáit, és szétfeszítették őket. Monoclonius beillesztette az aranyeres ánuszba a csákány hegyes végét, és ránehezedett, hogy minél mélyebbre benyomódjon. Viktor Nyikolajevics hörgött és vergődött a fiúk szorításában. De azok erősen tartották. Monoclonius meglendítette a kalapácsot, és lecsapott vele a csákány széles végére. Az acél belefúródott a remegő testbe. Az áldozat lábai rendetlenül táncoltak. Monoclonius újból lendített, és még erősebben lecsapott. Az acél mélyebbre fúródott. Viktor Nyikolajevics teste mintha megkövült volna. Csak a lába verdeste ritmikusan az asztal lábát, mintha az időt mérné.

Monoclonius újból lendített, és teljes erejével rácsapott a csákányra. A fém már szinte teljesen eltűnt a testben, és a bal oldalából, kicsit a csípő fölött, felszakítva a sötétsárga bőrt, és följebb tolva a bordákat, egy vérpatak kíséretében kibukkant a csákány hegye. Ezzel véget is ért a kivégzés: a láb abbahagyta a verdesést, a test elernyedt. A fiúk eleresztették Viktor Nyikolajevicset. Monoclonius nézte a csillogó fémet, amely áthatolt az öreg testen, és leeresztette a kalapácsot.

–  Így ni…

Nehezen, asztmatikusan lélegezve átadta a kalapácsot az egyik fiúnak. Monoclonius beesett arca kipirult. Nézte a mozdulatlan testet, megpaskolta a zsebeit, aztán az eszébe jutott:

– A kabátomban van.

Valek kiment az előszobába, elővette a kabát zsebéből a csomag filter nélküli német cigarettát, az arany öngyújtót, és vitte Monocloniusnak. Az rágyújtott, gépies mozdulattal védve a lángot a széltől. Mindkét keze meg volt nyomorítva: a jobbon hiányzott egy kisujj, a balon a gyűrűsujjat és a kisujjat nem tudta behajlítani.

– Kész? – kérdezte a fiú, miközben visszatette a kalapácsot és a bársonyt a táskába.

– Kész. – Monoclonius füstölés közben megfordult, hogy örökre elhagyja ezt a lakást, de hirtelen megakadt a szeme az íróasztal fölött, a falon lévő fényképeken. Hat fénykép volt ott, mindegyik szépen bekeretezve: Viktor Nyikolajevics szülei, a felesége, a fia, az unokája, a dédunokája, a fiatal Viktor Nyikolajevics az állambiztonság főhadnagyi egyenruhájában, a sarokban ferde felirattal: „Norilszk, 1952”, és a Kazanyi Egyetem jogi tanszékének 1949-ben végzett diákjai közös fotón.

Monoclonius ezt az utóbbit nézte meg közelebbről. Balról a harmadik a második sorban Viktor Nyikolajevics. Mellette ő maga: Monoclonius. Az arca akkor telt volt, kerek, de a dudor a homlokán ugyanolyan, mint most.

Leszívta a füstöt, és elkezdte lassan kifújni a fényképre.

A fiúk közben óvatosan az ablakhoz mentek, kinéztek, de nem hajoltak ki. Lent vidáman énekelt a tömeg:

A Föld vagyok, jó utat, szülötteim –
A kozmoszt kell felfedezni most!
Röpüljetek egészen a napig,
És térjetek vissza hamarost![3]

Miután kicsit elálldogált a fényképek előtt, Monoclonius élesen megfordult, és kiment a szobából. A fiúk siettek utána. Valek felsegítette rá a kabátot és a kalapot. Monoclonius felhajtotta a kabát gallérját, és az ajtóra biccentett a másik fiúnak. Az kinézett a kukucskálón.

– Senki.

Kinyitotta az ajtót. Kimentek, csendben becsukták maguk mögött az ajtót. Kattant a zár.

A nagyszobában ott maradt fekve az asztalon az öreg fémmel átszúrt teste. A csákány széles vége kiállt a vért szivárgó ánuszból, a hegyes vége meg a test bal oldalából. A tevés függönyök lassan lengedeztek. A tömeg már nem énekelt, csak zajongott.

– Halljátok a szavunk! – vitték szerteszét a hangszórók a busa szemöldökű fiú szavait.

– Űrhajósok vagyunk! – üvöltött a tömeg.

– Halljátok a szavunk!

– Űrhajósok vagyunk!!

– Halljátok a szavunk!

– Űrhajósok vagyunk!!!

Az öreg lába megmoccant. Keze feléledt, tenyere az asztalon a fejéhez siklott. Aztán az egész test megmozdult, lecsúszott az asztalról, a padlóra zuhant. Az öreg felnyögött. Remegő kézzel kitapogatta a ragasztószalagot, és letépte a szájáról. Sípolás tört elő belőle. Rekedten felzokogott, és a fejét rázva kúszni kezdett az asztal alatt. Az ablak felé kúszott. A vér épp csak csordogált az ánuszából, lábai szétkenték a padlón. Kúszott, kúszott a kristályszilánkokon, a sakkfigurákon át. Elkúszott a radiátorig, belekapaszkodott, nyögve-sípolva kezdte felhúzni magát. Megragadta a párkányt, zihálva és hörögve húzta magát tovább, a jobb lábával segítve, a megbénult balt csak lógatva. Erősen remegett a feje. Hihetetlen erőfeszítéssel, mint valami öreg manöken, mellével felkúszott a párkányra, aztán kiegyenesedett. Arca megjelent az ablakban. Ugyanazt látta most is: űrhajósok szivárványos tömegét. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson. De ekkor ömleni kezdett belőle a vér, mely felgyűlt átszúrt gyomrában. A vér a fehér ablakkeretre ömlött, amit az unokája múlt ősszel festett le, visszacsorgott a párkányra, csöpögni kezdett a parkettára. Csak egyetlen csepp pattant át a zöld vízelvezető csatornán, rubinként csillant meg a nap fényében, és hullott lefelé. A nyirkos szél felkapta, és a csillogó emberekre ejtette le.

A vércsepp egy nevető, tizenhat éves, Viktor nevű fiú sisakjára hullott. De ő ezt nem érezte.

[1] Az Oroszországban rendkívül népszerű dalt a később híres prózaíróvá vált (és 1980-ban emigráló) Vlagyimir Vojnovics írta 1960-ban, még Gagarin űrrepülése előtt. Az eredeti szövegben igazából az áll, hogy „a start előtt énekeljünk egyet”. (A ford.)

[2] Viktor Nyikolajevics nyilván az Idusije Vmesztye nevű kormánybarát ifjúsági szervezetre gondol, amely 2000  és 2007 között működött. Az „Együtt vagyunk” (Mi vmesztye) valójában az Alisza nevű hard rock együttes népszerű dala volt a nyolcvanas években. (A ford.)

[3] A szintén roppant népszerű űrhajósdal szövegének szerzője Jevgenyij Dolmatovszkij. (A ford.)

With friendly permission by Literary Agency Galina Dursthoff