A halárus a halait kínálja, már nem tartoznak többé a tengerhez.
Sóillatban, szárító kötelek között megyek, elhagyom a feketébe
öltözött nőket a kórház kapujánál, a hadsereg boltja
és a családjogi bíróság előtt. Visszafojtott zokogás ez?
Vagy imádkozás hangja? Két utca még, és én felmegyek hozzád
a lépcsőn. A reggel súlyos bűnt ígért nekem, és én hittem neki.

Énem az ajtó előtt, a lábtörlőn marad, nem kell a nevem se.
Hajat mostam, s kint hagytam száradni egy fa ágán,
amit a vihar hamarosan letép majd a helyéről. Én kimaradok ebből.
Most csukott szemekkel tartok hozzád, és tudom,
hogy nem leszek itt és ott sem leszek majd,
amikor az emlékezés bukkan fel a felejtés folyójából.

Éveken át őriztem a nyájat, és fölvéreztem a talpam,
míg a városba értem. A városba, melynek polgárháborújából
megmenekültél, de a tükrökben mind velünk vannak a hullák.
Én most vak vagyok, te meg nem akarod észrevenni,
hogy az egymással szemben tartó utakon a pillanatba érkezünk –
A vágy olyan, mint a víz – átnedvesít, öntöz,
eláraszt, megfullaszt, az ujjakkal megragadni nem lehet.

Nem féltem a jobb vállam, és a bal vállamat sem
és nem félek a verítéktől a melleim között.
Nem félek a köldök emlékétől, az anyajegytől a tarkón,
a régi sebhelytől a térden, a lábujjaim körmeitől.
Egyenként megvizsgálhatsz minden testrészt
szétszórva maradok nálad hosszan,
minden, csak minden rám mutat, miközben két szemem,
hogy mindent láttak már –, egyre csak befelé néz.

Az ágy lepedőjét rózsákkal díszitették, tüskék borítják őket,
de ez most nem metafora. Emberek vagyunk, nem mások.
Nem álmodunk a repülésről. A te oldaladon aludni olyan,
mint visszatérni a földbe. A te illatod a földszagú világ.

Egy cigaretta az alvás szürkületében –
utazás a ködben ez,
amit nem tudnak leírni azok, akik a halálból tértek vissza.