Mondják, egy hangyaboly felfalhatja a falakat 

és a tyúkokat. Az ősapák két évszázad alatt háromszor 

váltottak lakóhelyet. Azt mesélik, feltöltötték a mocsarat 

és házat építettek először Alláhnak, és másodszor házakat

a holtaknak, és végül azoknak, akik megmenekültek 

az apró lények átkától.

Sokan szenvedtek itt méltatlanul, de a falut 

„Igazságfalvának” nevezték el, Mít Adlánnak, s úgy tűnik, 

az újabb nemzedékek büszkék erre a névre, vagy lehet, 

pusztán a névadás emlékezete veszett el, 

annyiszor rágódtunk rajta az elmúlt évek során.

Mít Adlán az én kedves szép falum, anyai szülőföldem, 

ami minden éjjel meglátogat engem az álmaimban. 

Az utcák most már neveket is kaptak a kormánytól: 

Forradalom útja, Fáraók útja, Az Igaz Úton Vezetett Kalifák útja. Sőt, 

van egy a temető irányába mutató nyíl is, amire ráírták: Temető. 

Megkeresheted a Google Earth-ön, olyannak látszik, 

mint egy összetört óra, amit a falon felejtett valamelyik lakó, 

a falon, ami egykor egy házhoz tartozott.

Roppant titkok faluja, ahol nincsen ajtó, amit rá lehetne zárni.

*

Fennhangon nem kértek Alláhtól mást, csak egészséget és oltalmat. 

Ezzel nem lehetett Alláht félrevezetni, még a hetvenes évek közepén sem.

Egyedül ő volt, aki figyelt a reményeikre, melyek ébredezni kezdtek

valahányszor a teájukat kortyolgatták.

És látta a férfiakat, ahogy kiléptek házaikból és reményüket a tenyerükben szorongatták a hátuk mögött. És mégsem hallotta tőlük, még az esti istentiszteleten sem, hogy a vályogot le kellene cserélni égetett téglára, hogy az olajat villamos áramra, és hogy az első színes tévé ne legyen kisebb húsz colosnál.

Talán a szándék sem volt bennük, hogy Alláht félrevezessék, 

de ez neki nem tetszett.

Mikor egy újabb szintet építettek a házukra, az égő gázolaj szagától bűzlött – mint valami rémületes tákolmány, melynek lépcsőin angyalok nem is érkezhetnének… Fölötte aztán a tető mindörökké „építés alatt” maradt. Az egyik falubeli elment Irakba és meghalt a háborúban, a többiek látták otthon a színes tévében.

Mikor az áramot bevezették, ahogy kívánták és szerették volna, 

az otthon maradtak egyike lámpafüzért húzott ki, hogy a gyászolóknak megmutassa az utat a siratás helyszínéhez. 

*

 

Egy asszony és egy kislány. Halványak, mert a fénykép savas maradt.

Az asszony nem mosolyog (annak ellenére, hogy nem tudja, pontosan negyvenhét nap múlva meg fog halni). A lány nem mosolyog (annak ellenére, hogy nem tudja, mi a halál). Az asszony ajkai a lány ajkai és a homloka is az övé (a lánynak az orra azé a férfié, aki mindig a képen kívül marad). Az asszony keze a kislány vállán. A kislány tenyere össze van szorítva (nem a haragtól, hanem a benne őrzött fél szem karamella miatt). A lány ruhája nem egyiptomi gyapotból készült (Nasszer elnök – aki mindenfélét gyártott – évek óta meghalt már). A cipő gházai import holmi (Gháza, mint tudod jól, nem számít szabadkereskedelmi övezetnek). Az asszony karórája nem működik, széles szíja van. (Ez lett volna az 1974-es divat?)

*

 

A kisfiút az objektív elé ültetik és az ujjai közé szorítanak egy új

tízfontos papírpénzt. Néha ötfontos lesz, csak hogy ragaszkodjunk a pontossághoz. (Klikk)… A kisfiú felsír az ijedtségtől és a bankjegy 

eltűnik a kezéből, de az áldás a képen marad… Annak ellenére, hogy a fényképész a lehető leggyorsabban elvette a pénzt. 

A családban a csecsemők mindig bankjegyet szorítanak 

az ujjaik között. Az egyetlen kivétel Huszám, akit nem ijesztett meg a sötét, 

és a vaku villanása sem. Mindenkit meglepett, amikor a szájába tömte

a tízfontos papírpénzt. Családi legenda lett belőle. Nem egészen emiatt,

hanem azért, mert tízéves korában halászás közben a vízbe fulladt. 

Huszám! Kedves osztálytársam, hányszor, de hányszor zaklatott engem, 

ahogy a hátsó sorban ülve rágta a ceruza végét! Elővették a fényképét 

a Bank al-Ahli borítékjából, a nappali szekrényében őrzött Bata doboz 

aljából és egy ezüst keretbe illesztették. A halálán senkit sem csodálkozott, 

mindenki úgy ismerte csak, Ibn Maut - „A Halál Fia”.

*

 

Amikor temetés volt, a férfiak vakítófehér galabijjában ballagtak, 

mintha egy ingyenes mosópor reklám szereplői lennének

A feketébe öltözött asszonyok a legkövérebb tyúkjaikat vágták le,

az ajtók tárva-nyitva az ünnepi lakoma készülődött – 

áldozat a halál istenének, hogy ne látogassa meg őket addig, 

amíg a kiscsirkék fel nem nőnek.  

*

 

Itt ezt a fiatalembert, a hadsereg tette férfivá.

Az igazolványát a terepszínű egyenruha zsebében tartja, 

s ahelyett, hogy a raktár lomjai között cigarettát szívna, ahol az ifrítek  

és az apa büntetése fenyegetnék – 

itt áll. Előtte sivatag – és sivatag látszik mögötte is.

Bakancsot adtak rá, hogy átvágjon a múlton. És elszivárgott

a gyermekkora, mint a vízcseppek régi cipője repedésein, 

és magasabb is lett –  pontosan kettő centiméterrel.

Egy ásó az oldalán, a hóna alatt. Sietve ássa majd a gödröt, 

de nem lesz ideje elrejtőzni benne.

Nem tudom, hogy ki állt a fényképezőgép mögött, 

hogy megköszönjem neki, 

de a kép megérkezett az édesanyjához  – hála legyen Alláhnak – 

a karórával, az igazolvánnyal és a holttesttel együtt.

*

 

Amikor megszereztem az első fényképezőgépemet, 

már egyedül éltem a városban.

Mít Adlánba mindig magammal vittem, mintha a szemem lenne, 

ami nélkül nem venném észre az arcokat.

Egy vadász éberségével vártam, hogy néhányan leüljenek 

a kanapéra, hogy a háziasszony megtörölje a kezét,

hogy valaki lecserélje a galabijját egy másik galabijjára vagy hogy 

egy pillanatra kikapcsolja a televíziót.

Az isteni kéz lettem, amelyik a távoli látogatások során rögzíti mindazt, 

aminek visszaállítására már nincsen mód.

Azt kívántam, hogy törjön ki a háború, legyen tűzvész akkor,

amikor még fel vannak töltve a gépben az elemek,

hogy leülhessek a romokra és letérdelhessek és képeket készíthessek azokról,

akik a törmelékek alatt vannak még, 

s aztán megmutathassam a túlélőknek a következő látogatáskor,

hogy örüljenek – Megmenekültek. 

*

 

A nap, amikor a nappalit szellőztetjük és mindent a helyére teszünk,

és a tisztítószerek és a köteleken száradó ruhák illata száll, s ha az idő 

úgy a dél körül jár, 

a Pokol árad a mecset hangszórójából,

majd az ebéd után a férfiak sziesztája szállja meg a nappalit,

amikor – hacsak nem történik valami katasztrófa – 

mélabús népek látogatásai jönnek, akik izületi fájdalmakra 

panaszkodnak, balszerencsére, szürcsölik a teát 

és mindent Alláh nevében tesznek, és te bűnösnek érzed magad, 

ha elfelejted betegségeiket vagy ha felnevetsz – 

ez a pénteki nap. Ez az a nap, amit én nem szeretek.

*

Mintha éveken át aszalták volna őket a nap alatt, ezek a nők mélyen barázdált ráncos homlokkal néznek vissza rád..

Többször estek teherbe, mint amennyi szükséges lett volna, s magzatokat vesztettek el a kórházba vezető úton. Mindig a kórházba vezető úton. A túlélő gyermekek hajnal előtt születtek sült kenyerekkel teli szobákban. Az én családomban a gyerekszületés olyan, mint az aratás: felesben a kormánnyal.

Jól mutatja őket ez az összegyűrt fénykép? Az ágybetét alatt őriztem, 

ahogy a nagyanyám is ott tartotta a katonaságnál szolgáló fia fényképét. Előttem vannak a bokaperecek ráhúzva a zoknikra, az alsóneműk a rövid szoknyák alatt, a karkötők és a felhajtott ruhaujjak, a vállakra leengedett haj, vagy copfba fonva. Magukra vesznek mindent, amijük csak van, de az anyatej illata még mindig árad a ruháik alól. 

A photoshoppal sikerül megjavítani a kép gyűrődéseit, de ők továbbra is ott vannak középen. Rám merednek, a szemeikkel kérdeznek: Mit akarsz tenni velünk? A fényképész biztosan rájuk szólt: Tessék mosolyogni! És ők mosolyogtak. Nincsen szégyenlősség, se nagyképűség vagy kacérkodás se, és

semmi túlzott szemérem. Még az ujjaik durvasága is kevésbé jelenik meg 

a fényes papírképen. 

Nem ez az, amire emlékszem róluk. Hogyan lettek ők a Viktória-kori Egyiptom szimbólumai? Ragyogóak voltak a nászéjszakájukon, királynők a homályos konyhákban és szomorúak egy újabb veszteség miatt az ünnepek reggelén… Nem az van a fényképen, amire én emlékszem. Miért igyekszem ennyire, hogy megvédjem őket az elvesztéstől?  

                                                                                                                                                                                                               *
                                                                                                                                                                                                     
A mű eredeti címe: لعنة الكائنات الصغيرة