Hát ennyi, elhagyja a nap e partot!
Fuss, fényes ár! Íme, az utak árnya.
A közelgő vihar cseppjei hullnak
az öreg díszudvarra és fűzfákra.

Száz bárány, ti, az Idill szőke katonái,
vízvezetéktől, aszott legelőkről,
futni! Sík, sivatag, a láthatár is
vörösen áttisztulnak a viharban!

Fekete kutya, kabátba bújt barna pásztor
fut a legfelsőbb villámlás óráján;
a szőke nyáj az árny és kén gomolygásából
alászállni jobb menedékbe próbál.

De én, Uram! A lelkem, íme, röppen,
s míg vörösbe fagynak egek, mennyei felhők
alatt húz el; szaladnak és röpülnek
vasútként végignyúlva száz Sologne-on.

Ezer farkast és vad magvat ezernyit
hoz a vihar vallásos délutánja,
nem mintha ne szeretné a szulákot
fönnen; ős Európánkat száz horda járja.

Aztán a holdfény! Mindenütt a pusztaságban
vörös homlokuk tartva vaksötét egeknek
harcosok fakó lovakon lassan ügetnek!
Csengnek a kavicsok e büszke társasággal!

Meglátom-e a tiszta völgyet, lombja sárgáll,
menyasszonyt kék szemmel, pirult férfit, te gall föld,
hű lábuk előtt a fehér Húsvéti Bárányt,
– Michelt, Christine-t – Krisztust!, a bevégzett Idillt.

*

A vers eredeti címe: Michel et Christine.