1. Fejezet

Bölcs ember vagy, hogyha belátod:
Veszélyes járni a világot.

Jean-Baptiste-Louis Gresset (1709-1777)[1]

Nem kis dicsőség új életpálya küszöbén – egy felfedezésről szóló könyvet felmutatva – olyan váratlanul tűnni fel a tudományos életben, mint égen a fénycsóvát maga után vonó üstökös.

Nem tarthatom meg önmagamnak – hogy úgy mondjam, in petto[2] – ezt a könyvet; tessék, uraim, csak olvassák bátran. Feltettem magamban, hogy negyvenkét nap alatt körbeutazom a szobámat, és a tervet végre is hajtottam. De útközben annyi érdekes megfigyeléssel lettem gazdagabb, nekem akkora élvezet volt az utazás, hogy úgy éreztem, jó volna mással is megosztani az élményt; és hogy meg is osztottam, abba nyilván az a bizonyosság is belejátszik, hogy hasznára leszek vele az emberiségnek. Csordultig a szívem elégedettséggel, ha a szerencsétlenek végtelen sorára gondolok, akiknek hatásos gyógyírt ajánlok unalom ellen, olyan gyógyírt, amely minden fájdalmukat orvosolni fogja[3]. Ráadásul az efféle – szobában tett – körutazást senki se fogja tőlük elirigyelni, sőt, vagyon se kell hozzá.

Utóvégre él-e egyáltalán a világon olyan szerencsétlen, akitől a balsors még egy nyomorúságos odút is megtagadott, ahol nyugalmat találhat, és elrejtőzhet az emberek elől. Mert az utazáshoz ennél több nem szükséges.

Biztosra veszem, minden értelmes ember kapva kap ezen a módszeren, bármilyen is a jelleme vagy vérmérséklete; rakja élére a garast vagy szórja két marokkal a pénzt, legyen szegény vagy gazdag, öreg vagy fiatal, szülessen forró égöv alatt vagy a sarkkörön, ugyanúgy utazhat ő is, mint jómagam; végezetül egyetlen egy sincs a földkerekséget benépesítő emberek hatalmas családjában (mármint azok közül, akik szobában élik életüket), aki e könyv elolvasása után ne tartaná hasznosnak az utazásnak azt az új formáját, amit most átadok a nagy nyilvánosságnak[4].

2. Fejezet 

Kezdhetném azzal is az ilyen utazás dicséretét, hogy nekem nem került semmibe; már pusztán ez a tény is sokat nyom a latban. Amiért is elsősorban a szerényebb anyagi helyzetű embereknek keltheti fel az érdeklődését. De mások is biztosak lehetnek e vállalkozás sikerében, ráadásul pontosan azért, mert nem kerül semmibe. Hogy kicsodák? Még kérdezik? Hát a gazdagok. Arról nem beszélve, hogy az efféle utazás a betegeknek is micsoda lehetőség! Hiszen nincs semmi félnivalójuk az időjárás viszontagságaitól, a téli fagy ugyanúgy nem gond, mint a nyári forróság. – Sőt, az óvatosabbaknak útonállóktól sem kell tartaniuk, nem akaszthatja meg útjukat se láp, se szakadék. Lefogadom, hogy az a több ezer ember, akinek eddig nem volt hozzá bátorsága, aki eddig nem engedhette meg magának, vagy akinek még nem jutott eszébe, szintén követni fogja példámat. Sőt, habozás nélkül, még a lusták is útra kelhetnek velem, annál is inkább, mivel ez az élvezetes időtöltés nem jár semmi fáradsággal, ráadásul az erszényt se kell elővenni. Kalandra fel! Jöjjön hát utánam mindenki, akit – távol minden kicsinyességtől és galádságtól – vagy szerelmi bánat zár a szobájába, vagy az, hogy csalódott a barátjában. Világ szerencsétlenjei, rokkantak, kedélybetegek – utánam! Talpra, világ lustái! És gyertek ti is, veszedelmes reformokon töprengők, kiábrándult emberkerülők, ti, akik egy egész életet eltöltenétek egy asszony budoárjában[5]; és ti, magányos esték remetéi: sutba a sötét gondolatokkal; adhattok akkor is pár órát a kellemes időtöltésnek, ha semmivel se lesztek okosabbak tőle: legyetek mindannyian társaim az utazásban; kisebb szakaszokban fogjuk megtenni az utat, és közben csak nevetünk a Rómát és Párizst is megjárt utazókon; nincs akadály, ami feltartóztathatna minket; és ráhagyatkozva a fantáziánkra, mindig arra megyünk, amerre a pillanat szeszélye vezérel bennünket.

3. Fejezet

Annyi kíváncsi ember él a földkerekségen! – Nyilván tudni szeretnék, miért pont negyvenkét napig tartott ez a szobámban tett körutazás, és miért nem negyvenháromig, vagy annál is tovább; de hogyan elégíthetném ki az olvasó kíváncsiságát, ha egyszer én magam sem tudom! Afelől azonban biztosíthatom: nem tehetek róla, hogy ez az utazás ilyen hosszúra sikeredett, ha tőlem függ, sokkal rövidebbel is beérem; minden utazói hiúságot félretéve, nekem az itt következő negyvenkettőből egyetlen fejezet is bőven elég lett volna. Utóvégre jól éreztem magam a négy fal között, és unatkozni sem unatkoztam; egy baj volt csak, nem én döntöttem el, hogy mikor hagyhatom el a szobámat^[6]; sőt, ha néhány – személyemet fontosnak tartó – hatalmasság, akinek ezért hálás is vagyok, történetesen nem jár közbe az érdekemben, talán még egy in-folióra^[7] is futotta volna az időmből, olyan kegyesek voltak hozzám a pártfogóim, akiknek ezt a szobámban tett körutazást köszönhetem.

Remélem, látod, józan ítélőképességgel megáldott olvasó, mindez mekkora tévedés volt e hatalmasságok részéről, így könnyen meg fogod érteni az alábbi fejtegetések logikáját.

Természetes dolog, és méltányos is, hogy amikor valakinek figyelmetlenségből lábára lépnek, rögtön kardjához kap, amiként mi magunk is kardot rántunk, ha – miután óvatlanul megbántunk valakit – az illető dühében valamilyen sértő megjegyzésre ragadtatja magát, vagy ha valaki szerencsétlenségére megtetszik a szeretőnknek.

Ilyenkor az ember keres szépen egy rétet, és – ahogyan Nicole az Úrhatnám polgárral –, ott próbálkozik szúrócsellel vagy oldalvágással^[8]. És hogy teljes legyen a bosszú, csupasz mellkasát kínálja fel, azzal a kockázattal, persze, hogy életét kioltva az ellenfele áll bosszút őrajta. Bár mindez, látnivaló, bámulatosan logikus, akadnak olyanok is szép számmal, akik helytelenítik ezt a dicséretes szokást^[9]. Ahogyan az is logikus, hogy az utóbbiak, akik nem csupán helytelenítik, de súlyos vétségnek tartják, még szigorúbban ítélik meg azokat, akik nem hajlandók ennek alávetni magukat. Hány, de hány szerencsétlen vesztette el jó hírét, sőt, megélhetését is, amiért igazodott e szokást elítélő véleményhez! Ilyenformán, hogy ha – ahogy mondják – becsületbeli ügyünk támad, legjobb volna pénzfeldobással eldönteni, miképpen intézze el az ember, mármint a törvény szerint-e vagy a jogszokás szerint, és mivel a törvény meg a jogszokás ellentmond egymásnak, a bíráknak is kockavetéssel kéne meghozniuk az ítéletet. – És ha nem tévedek, alighanem arra is ilyesféle döntés a magyarázat, hogy miért tartott pontosan negyvenkét napig ez az én utazásom.

4. Fejezet 

A hálószobám a negyvenötödik szélességi körön fekszik, legalábbis Beccaria atya[10] meghatározása szerint, és kelet-nyugati irányban helyezkedik el; a helyiség téglalap alaprajzú, és szorosan a fal mentén haladva pontosan harminchat lépéssel lehet körbejárni. Az utazás azonban ennél hosszabb lesz, mivel minden szabály vagy előzetes terv nélkül hosszában és keresztben, sőt, átlósan is átkelek majd rajta. – Mi több, cikcakkban is, vagy – ha szükséges – bármilyen vonalban, ami a geometriában csak lehetséges. Viszolygok az olyan emberektől, akik jó előre eltervezik minden lépésüket, minden tevékenységüket, és felteszik magukban: „Ma három helyre is ellátogatok, ma négy levelet fogok írni vagy ma elolvasom a könyvet, amibe belefogtam”. Én ugyanis minden ötletre, élményre, új tapasztalatra fogékony vagyok; és nincs olyan váratlan esemény, aminek mohón át ne adnám magam. Miért is mondanék nemet a jó dolgokra, amikor ezek amúgy is gyéren teremnek az élet rögös útján? A jó dolgok ugyanis olyan ritkák, olyan szórványosan előfordulók, hogy őrültség volna elmenni mellettük, vagy más irányba fordulni, amikor ott vannak előttünk, csak ki kell nyújtani értük a kezünket. És énszerintem nincs is annál élvezetesebb, mint amikor az ember úgy lépdel a gondolatai nyomában, mint vadász a vad után, át ungon-berken. Így aztán a négy fal közt utaztamban csak elvétve követem az egyenes vonalat: az asztaltól az egyik sarokba támasztott festményhez ballagok, onnan átlósan az ajtóhoz; de még ha azzal a szándékkal kerekedek is fel, hogy odamegyek, ha menet közben utamba akad a párnázott karosszékem, minden teketória nélkül kényelembe helyezem magam. Bizony, a karosszék nagyszerű egy bútordarab; nincs is nála nélkülözhetetlenebb munkaeszköze a töprengésre hajlamos embernek. Jó érzés, már csak óvatosságból is, néha kényelmesen elterpeszkedni benne, távol a zsibongó társasági élet hangzavarától. Lobogó tűz a kandallóban, könyvek, pár írótoll; nincs is hatékonyabb orvosság az unalomra! Ennél is nagyobb boldogság könyvről-írószerszámról megfeledkezve piszkavassal szítani a parazsat, átadni magunkat az édes álmodozásnak, vagy rímeket farigcsálni a jóbarátok felvidítására. Ilyenkor gyorsan szaladnak az órák, és hullanak nesztelenül az örökkévalóságba, ráadásul úgy, hogy nem érezni a múló idő szomorúságát.

5. Fejezet

Ha elindulok a karosszéktől, és észak felé veszem az irányt, egyszer csak a szoba mélyéből előtűnik az ágy, amely a lehető legelőnyösebben van elhelyezve: fektemből is látom a behúzott függönyön a nap első sugarainak fényjátékát. Nyáron, amikor szép az idő, gyakran elnézem, hogyan haladnak előre a fehér falon a felkelő napnak az egész szobát halvány rózsaszín árnyalatra festő fénycsóvái, amiket az ágyon legyezőszerűen terít szét és fel-le hintál az ablak előtti szilfa lombozata. Közben tompán hallom az egész tetőt kisajátító füstifecskék csivitelését meg a szilfán fészkelő többi madárét is: ilyenkor végtelen derű ömlik el egész lényemen, és bátran mondhatom, nincs senki ezen a földön, aki nálam kellemesebben és nyugodtabban ébredne.

Mert ami engem illet, mi tagadás, mindennél jobban kedvelem ezeket az édes pillanatokat, ezért is húzom az időt, amennyire csak lehet, hogy minél tovább révedezhessek, minden gondot-bajt elfelejtve, a jó meleg ágyban. Vajon van-e a világon még egy helyszín, amely ennél a bútordarabnál is alkalmasabb volna álmok, tervek szövögetésére? Szemérmes olvasó, ijedtségre semmi okod. De miért is hallgatnám el azt a gyönyörűséget, amikor a szerető férj először zárja karjába erényes hitvesét? Mert engem a sors megfosztott ettől a szavakkal el nem mondható boldogságtól. És annak is ez a bútordarab a színhelye, amikor egy anya, boldogságtól részegen, minden fájdalmát felejtve fiút hoz világra. És szintén ágy a helyszíne a vágyakat felszító, ábrándok és remények táplálta képzeletbeli élvezeteknek. Arról nem beszélve, hogy – ha két részre osztjuk az életet – ennek egyik felében ugyancsak az ágyban felejtjük el mindazt a bánatot és keserűséget, ami a másikban nekünk osztályrészül jutott. De hány egyszerre iszonyú és gyönyörűséges helyzet, hány egyszerre kellemes és fájdalmas emlék kavarog az agyamban!

Ágyban jövünk világra, és ágyban távozunk a világból. Olyan helyszíne ez az életnek, amelyben hol érdekfeszítő drámát, hol nevetésre fakasztó komédiát, hol borzalmas tragédiát ad elő az emberiség. Az ágy egyszerre virággal díszített bölcső; szerelmi fészek; és ravatal.

*

Jegyzetek:

A fordítás abból a szövegváltozatból készült (41-51. oldal), amely Florence Lotterie gondozásában a GF Flammarion-féle sorozatban látott napvilágot (2003); a szerkesztő a Voyage autour de ma chambre legmegbízhatóbb 1839-es kiadását vette alapul.

[1] Ligeti Pál fordítása.

[2] A de Maistre által használt olasz kifejezések jól jelzik, hogy a szerző (aki Torinóban, a Szárd Királyság fővárosában is élt egy darabig) mennyire otthonos az olasz nyelvben és kultúrában.

[3] Célzás azokra, akik a forradalom elől menekülve elhagyták Franciaországot. Egy ideig Artois grófnak, XVI. Lajos testvéröccsének (a későbbi X. Károlynak) is a szárd király adott menedéket.

[4] Ironikus célzás Laurence Sterne „Érzelmes utazás” (Sentimental Journey) című művének előszójára (1768).

[5] A de Sade márki jóvoltából elhíresedett, és „kis női szalont” jelentő szó a XVIII. század végén a franciául libertinage-ként emlegetett szabados kicsapongás par excellence színhelye. A „Filozofálás a boudoirban” (La philosophie dans le boudoir) című de Sade-mű egyébként 1795-ben jelent meg, vagyis egy időben Xavier de Maistre alkotásával.

[6] A szerzőt felettesei negyvenkét napos szobafogságra ítélték, amiért – ráadásul a karnevál előestéjén – a szolgálati szabályzatot megszegve párbajozott egyik tiszttársával.

[7] A XVIII. század végén ebben az oldalnagyságban főleg rendkívül vastag – nemritkán tíz kilót is nyomó – tudományos műveket nyomtattak. A könyvformátum említése azt sejteti, hogy az „áristom” sokkal hosszabb is lehetett volna.

[8] Célzás Molière Úrhatnám polgár című darabjára (II. felvonás, harmadik jelenet), lásd, Bognár Róbert új fordításában: https://1749.hu/szepirodalom/drama/moliere-az-urhatnam-polgar-reszletek.html

[9] Célzás a „becsület” fogalmának jelentésével és a párbajjal kapcsolatos XVIII. századi vitákra.

[10] Giovanni Battista Beccaria (1716-1781) piarista szerzetes fizikus (nem tévesztendő össze a jogtudós Cesare Beccariával), ő határozta meg a szárd király felkérésére a Gradus Taurinensist, vagyis azt, hogy melyik szélességi kör szeli át Piemontét.