Margarete Steffin (1908–1941) egy berlini proletár család első gyermekeként látta meg a napvilágot. Elisabeth Hauptmann után Bertolt Brecht munkatársnője és szeretője. 1932-ben ő játszotta a cselédlány szerepét Brecht Az anya című drámájának berlini ősbemutatóján. Több jelentős Brecht-dráma társszerzője volt. 1933-ban, Hitler hatalomra kerülése után követi Brechtet a dán emigrációba. Több írásában is megidézi a világhírű drámaíró alakját, szonetteket is ír hozzá. Walter Benjaminnal is jó kapcsolatot ápolt. (Benjamin Steffinhez írott levelét Weiss János fordításában lásd: Walter Bejamin: Párizsi levelek. Jelenkor, 2021/10, 1117–1119.) A Konfutse versteht nichts von Frauen („Konfuciusz semmit sem ért a nőkből”) című gyűjteményes kötet utószavában Simone Barck megjegyzi, hogy a kortársak közül csak kevesen tudtak Steffin írói tehetségéről. Munkássága a német emigránsirodalomhoz sorolható.

A ford.

*

Egy barátnőmnek komoly nézeteltérései támadtak otthon, mivel velem, egy kommunista és ateista nővel barátkozott. De nem volt rá hatással semmilyen szidás, sőt, még a munkában is támogatott: nemcsak anyagilag, hanem úgy is, hogy begyakorolta velem az Agitprop Társulat új darabjait. Minthogy jó zongorista is volt, nagy segítséget jelentett számunkra.

Egyszer egészen véletlenül hallottunk egy Brecht-dalt a rádióban. (Éppen egy kávéházban ültünk, és újfent azt vitattuk meg, hogyan változtatnák meg alapjaiban a világot.) „Nem ismerem fel a dallamot, te ismered a szöveget?” – kérdezte. Nem, nem ismertem, mert az Agitprop Társulat nem játszott Brecht-darabokat. Azt mondták, visszautasította a velünk való együttműködést, arra hivatkozva, hogy nincs rá ideje.

„Na, én csak egyszerűen írok neki, hátha megkapom a szöveget” – mondta a barátnőm.

De mivel Brecht hírhedt kommunista volt, és kommunistaként még az Agitprop Társulatra sem volt ideje, feleslegesnek tartottam az egészet. A barátnőm ezt elmesélte a kolléganőjének, aki nevetett rajta, és írt Brechtnek. Négy nappal később ez a kolléganő felhívott: Brechttel teázott, és oda tudja nekem adni a szöveget. (Elkérte Brechtől, mire ő rögtön meghívta egy teára.)

Biztosak voltunk abban, hogy Brecht „bukni fog” (ahogy akkoriban mondtuk), ha megváltoztatjuk a világot.

Először olvasok Brechtről

A Koldusopera után történt, amit mindannyian nagyon élveztünk, sőt, négyszer is elmentünk a színházba. Ez azért volt rendkívüli, mert ritkán volt időnk vagy pénzünk színházra. „Ez aztán tud valamit!” – mondta mindenki csodálkozva. „A fenét, tud valamit! Keres valamit, ezt kellene mondanotok” – szólt az első kritikus hang. És valaki odanyújtott nekünk egy újságot, amelyben tisztán és világosan az állt, hogy Brecht a Koldusoperát ától cettig lopta (egy angoltól vagy amerikaitól, aki innen messze van, sőt, talán már hosszú ideje halott is, valami ilyesmi állt benne). És azt is írta az újság, hogy Brecht először egy filmvállalatnak adta el az anyagot hatalmas összegekért, és aztán nem engedte nekik, hogy kihozzák a filmet, mert nem volt elégedett a szövegváltozattal. Egyértelmű volt azonban, hogy a valódi ok az volt, hogy jó pénzért egy másik filmvállalatnak is el akarta adni.

Megint biztosak voltunk abban, hogy Brecht „bukni fog”. Mert az, aki már ilyen sokat keresett, nem éppen tiszta úton, és most megint sokat akar keresni, bizonyára csak pénzt akar csinálni, és soha nem egyezne bele abba, hogy feláldozzon valamit „a mi ügyünkért”, amit soha nem érezhetett a magáénak.

Először látom: Brecht „velünk” van

„Ember, milyen kár, hogy mindig csak a szavalókórusoddal törődtél! A mi kórusunk (egy énekkar) most valami csodálatosat gyakorol: Eisler és Brecht Az intézkedés című darabját! Ez aztán nem semmi!” Minden barátom azt mondta, sőt, váltig állította, hogy engem ez borzasztóan érdekelne, és legalább egy próbára elvinne: senki nem venné észre, hogy nem tartozom oda. Csak nekem nem volt semmi időm, és ahogy közeledett a bemutató, már pénzem se. Így hát sajnos nem láttam Az intézkedést. De aztán meghívtak egy szilveszteri összejövetelre, aminek Az intézkedés címet adták. Ott ugyan tényleg előadtak néhány dalt, de egyébként csak parodizálták a darabot. Rettenetesen jól mulatott mindenki, mert ők már jól ismerték az egészet. Én azonban keveset kaptam belőle. De a tény, hogy így feldolgozták Az intézkedést, arra utalt, hogy ritka érdekesnek találták mindenütt. Így aztán a mi Nagyszínházban és máshol rendezett nagyszabású programjaink felkorbácsolták a kedélyeket.

A mieink szóvá tették, kár, hogy Brecht semmiképpen sem akar tudomást venni a Német Kommunista Pártról. Tudatlanságában a munkásosztály maga tette átláthatatlanná saját intézkedéseit. Így soha semmit nem tud számunkra alkotni. Ha nem lett volna mellette Eisler, már korábban el lett volna intézve.

Először látom Brechtet

Egy kicsit mindannyian rajongtunk Buschért, a kedves szőke fiúért, aki olyan szépen vitte színre az Eisler-dalokat. Elhívtak Weigelhez egy próbára, amelyre Busch is hivatalos volt. Nekem valahogy korábban kellett érkeznem, mert Ottwalt nekem is írt egy szöveget, és a többiek már ismerték a sajátjukat.

Valahányszor megszólalt a csengő, azt gondoltam: ez Busch lesz. De az a dög nem jött el újra. Éppen a próba közepén voltunk, amikor bejött valaki: ütött-kopott öltönyt viselt, és azonnal feltűnt, hogy a haja, amit egészen rövidre nyírva viselt, megint vágásra szorul. Nem vette le a sapkáját, csak finoman megérintette. Mindannyian felragyogtak: jó napot, Brecht! Vagy úgy, gondoltam, szóval ő Brecht. Hát, nem úgy tűnik, hogy jól megy a sora. Bizonyára nem maradt semmije a Koldusoperából.

Szemmel láthatóan nagyon fáradt és lehangolt volt. Jóllehet a próbát neki tartották, alig szólt közbe, csak halkan motyogott valamit, és beszélgetett valakivel. Számomra nagyon félénknek és visszahúzódónak tűnt. Más talán udvariatlannak tartaná, aki így viselkedik, de az ő esetében ez csak bizonytalankodás volt.

Tulajdonképpen alig tűnt fel, amikor a próba közben elszaladt.

[A szöveg itt megszakad.]

*

A fordítás a következő szöveg alapján készült: Margarete Steffin: "Ich höre das erste Mal von Brecht". In M. S.: Konfutse versteht nichts von Frauen. Nachgelassene Texte. Herausgegeben von Inge Gellert. Berlin, Rowohlt, 1991, 163–166.