Koronagyarmat
Koronagyarmat

Bertolt Brecht
CORTEZ EMBEREIRŐL

Hetednap, könnyű szélben, a mezők
Világosodni kezdtek. Szépen sütött a nap,
Gondolták, megpihennek. A kocsikról
Lekerültek a pálinkáshordók; kifogták
S este le is vágták az ökröket. Hűvös lett,
Fát hoztak hát a közeli mocsárról,
Sok karvastag, jól égő, görcsös ágat,
Majd fűszeres húst tömködtek magukba,
És kilenc óra felé inni kezdtek.
Hűvös, zöld volt az éj. Rekedt torokkal,
Derekasan lerészegülve, végső
Merész pillantással a nagy csillagokra,
Éjféltájban elaludtak a tűznél.
Mély álmuk volt. Reggel némelyikük
Mégis tudta: bőgtek egyszer az ökrök.
Délben ébrednek, körülöttük: erdő.
Üveges szemmel, ólomsúly tagokkal,
Nyögve feltérdelnek, s csodálva látják:
Körben karvastag, görcsös ágak, ember-
Magas fölött már, kuszán, sok levéllel,
És apró, édes illatú virággal.
És fülledt már e sátor levegője,
S a tető mintha sűrüsödne, nem
Látják a forró napot, az eget se.
A főnök bődül, mint a bika: Fejszék!
De azok ott vannak, ahol az ökrök
Bőgtek: Nem látni, hol! Az emberek
Átkozódva botorkálnak az ágak
Közt, melyek ezalatt nőttek közéjük.
Ernyedt karral, vadul vágnak bele
A sűrűbe, mely oly lágyan remeg,
Mintha lágy szél borzolná odakintről.
Órákig küszködnek, de komor, izzadt
Homlokuk új s új ágakba verődik.
Az ágak nőttek, egyre sürüsítve
A szörnyű kuszaságot. Este, később,
A levéltetőzet többletsötétjén,
Némán, szorongva ültek, mint a majmok
A ketrecben, éhségtől elgyötörve.
Éjjel nőtt a bozót. Hold süthetett, mert
Elég világos volt, s még látták egymást.
Csak reggelre lett már oly sűrü minden,
Hogy nem látták egymást, halálukig se.
Másnap az erdőmélyről tompa ének
Hangzott. Biztos maguknak énekeltek.
Éj lett. A csend nőtt. Hallgattak az ökrök
Is. Reggel felé mintha állatok
Bőgtek volna – de csak nagy messze. Majd
Teljes csend lett. Könnyű szél fújt, a nap jól
Sütött, és pár hét alatt a mezőket
Csendesen, lassan felfalta az erdő.

A vers valójában százegy éves: 1919-ben született. Bekerült az 1925-ben kiadott Hauspostille című kötetbe, melyet magyarul "Házi imakönyvnek" vagy "Családi imakönyvnek" fordítottak. Mára a kötet legidőtállóbb verse. Profétikus, sűrű jelentésszóró allegóriája a jelenlegi világrend, a kapitalizmus történetének és talán a jövőjének is – úgy tömöríti ezt a történetet, ahogy egy kódex iniciáléja ábrázolja a vele kezdődő bekezdés motívumait. Ez a történet a természet szenvtelen bosszúját mutatja be kizsákmányolóin. Persze a bosszú fogalma ebben az esetben már antropocentrikus és anakronisztikus metafora. Cortez (vagyis Hernán Cortés) embereit úgy képzelhetjük valójában, mint Werner Herzog filmjének, az Aguirre – Isten haragja című filmnek többszörös értelemben eltévedt gyarmatosítóit.

Nem bosszú ez. Inkább azt ábrázolja a vers, ahogyan a „természet”, és ebbe belegondolhatjuk az emberi „természetet” is, melyre a kapitalizmus apologétái vagy fölületes bírálói oly nagy előszeretettel hivatkoznak legitimációs forrásként, tehát ahogy ez az embert is újra bekebelező, fölfaló „természet” visszafordítja a gyarmatosítás folyamatát. Az épp kibontakozni, megtelepülni készülő gyarmatot elnyeli a „természet”, egy új romboló teremtés szenvtelenül burjánzó lombkoronája takar be mindent, a lombkoronát pedig kitartóan mozgatja, kívülről, a könnyű szél. A zabálás és a szél motívumai a kötet bevezető versében (mely a Lyra Mundi-sorozat kiadványában érthetetlen módon a végére került), A szegény B. B.-ről (Von armen B. B.) című darabban is együtt szerepelnek: „E városokból az marad, mi rajtuk átfütyül: a szél! / Boldog, mert házainkat üresre zabálja végre.” („Von diesen Städten wird bleiben: der durch sie hindurchging, der Wind! / Fröhlich machet das Haus den Esser: er leert es.”) Erről a versről írja Walter Benjamin, hogy olyan, mint egy kapu, melyen át Brecht költői tájékára léphetünk be.

A hetedik napon a kolóniateremtők megpihentek. A maguk módján. A kiirtott erdők helyén a világosodó mezőkön, könnyű szélben. Föléltek minden tartalékot: eltüzelték a karvastag, görcsös ágakat, levágták az ökröket, derekasan lerészegedtek. A német eredetiben énekeltek is („...Und fingen singend um die neunte Stunde / Mit Trinken an.”) A nagy csillagokra vetett végső merész pillantással a szemükben aludtak el. A németben a pillantás is hűvös, mint a mező: „Mit einem letzten, kühlen Blick nach großen Sternen...” Mély álomba merültek. A reggeli posztdelíriumban azonban minden visszafordul. Ez grammatikailag is érzékelhető: a múlt idő jelenre vált. És csak akkor vált vissza újra „elbeszélő” múltra, amikor hőseink, a kolóniateremtők szorongva bár, de föladják a küzdelmet. Most bőgnek az elfogyasztott ökrök. Köréjük és föléjük nőnek az elégetett karvastag, görcsös ágak. A főnök bődül, mint egy bika, kétségbeesett, hiábavaló módon a bozót által elnyelt fejszék keresésére szólítva föl társait. Egyre sűrűbben, egyre kuszábban, egyre burjánzóbban, egyre gyorsabb szenvtelenséggel nő körülöttük és fölöttük az őserdő. Talán már szinte vidáman.

A szorongó, ágketrecbe zárt, éhező majmok, melyekké a kolóniateremtők váltak, már az újra fölemésztő, emléktelenné váló elbeszélő múlt, a mindent fölzabáló erdő alanyai. Miután már látni sem látták egymást, utoljára talán még énekelni kezdtek maguknak. De ki emlékszik már erre. Távolban mintha az ökrök is bőgtek volna egy utolsót – de ez már talán tényleg csak az éhség kiváltotta érzékcsalódás volt. Csak a könnyű szél tartott ki végig még a beálló teljes csöndben is. A német eredeti utolsó mondata pedig utánozhatatlan szenvtelenséggel végzi ki a kolóniateremtést:

Langsam fraß der Wald
In leichtem Wind, bei guter Sonne, still
Die Wiesen in den nächsten Wochen auf.

A verset Tandori Dezső fordításában másoltam ide. „A levéltetőzet többletsötétjében” ajánlom emlékének ezeket a megfontolásokat.

Az esszé szerzőjéről
Lengyel Zoltán (1982)

Zenél, ír, fordít, színházban dolgozik. Legutóbbi kötete: A sors kritikájáról (Tiszatáj, 2016).