Margarete Steffin fiatalon, mindössze 33 évesen hunyt el. Önéletrajzi írásai Bertolt Brechthez fűződő kapcsolatáról és a tuberkulózissal járó szenvedéseiről tanúskodnak. Az Ich bin ein Dreck (Légypiszok vagyok) a halálra készülődő Steffin vallomása; az Ein Versuch der Aufzählung seiner Stücke zu Brechts Geburtstag 1941 (Kísérlet Brecht darabjainak számbavételére a születésnapja alkalmából, 1941) pedig egy Brecht munkássága előtt tisztelgő, kissé zavaros lázálom. Ezek a szövegek az önéletírás és a novella műfaji határán állnak. (B. A.)

*

Kísérlet Brecht darabjainak számbavételére a születésnapja alkalmából, 1941[1]

1

Hetek óta a láz tengerén hajózom. Borzasztóan hullámzik: felemelkedik, lesüllyed. Rémesen érzem magamat, rémesen. El akarom érni az egészség partját, de a hajó soha nem köt ki. Beleugrom a sötét vízbe. Halászhálóval, horoggal ránt vissza engem. Félelemtől telve kérdezem: nincs menekvés?

– De igen! – mondja az őrök –, ha igaz választ adok egy kérdésre.

– Milyen kérdésre? Kinek? Gyorsan, gyorsan! Mi a kérdés?

– Jöjj! – mondják az őrök, és a hajó gyomrába vezetnek.

2

Hosszú várópadokon, ködön át látom az embereket, sokat. Férfiakat és nőket. Megkérdezem az egyik őrt: kik ezek? Hódolat és megvetés elegyével válaszol: – Színészek!

– És mit akarnak tőlem?

– A szerepet!

Mohó tekintetük felfal engem. Hangjuk rekedt az izgalomtól: Mondd meg nekünk, melyik az a szerep, aztán elmehetsz!

3

Oh! Fellélegzem, és már lazul a láz fojtogatása. Szinte vidáman kérdezem: férfinak vagy nőnek?

– Nőnek! – kiabálják a nők.

– Férfinak! – kiabálják a férfiak.

Rendben, a darabjaiban van elég szerep mindannyiótoknak, mondom én, hogy megnyugtassam őket, mint amikor odavetünk valamit a farkasnak, amelyik már rá akarja vetni magát a szánt hajtó emberre.

Még időm sincs átgondolni, gyorsan, sebesen kell megneveznem a szereplőket, a szegény Edwardot, és a még szegényebb Anna királynét. Gargát, akit sosem értettem (ő is szerep?).[2] Galy Gay-t, aki egy egyszerű, jó kedélyű rakodó a kikötőből, és aki emberi harci gépezetté változott egy uborka miatt, amit nem mert megvenni.[3] A szodomai és gomorai Leokadja Begbicket.[4] És Kraglert, meg Annát!...[5]

Valaki közbekiált:

– Aha! Paule Ackermannt nem mondtad! És Jennyt, meg ezt a Begbicket sem! (Aki szintén Leokadja – talán ugyanaz?)

– Peachum! – kiáltom hangosan, hogy túlharsogjam őket. Tudom, biztos talajon állok. Frau Peachum! Bicska Maxi! Polly![6]

Aztán lassan mondom, mert ő mindenkinél drágább számomra: Pelagea Wlassowa![7]

4

Erre még ők is elcsendesülnek egy rövid időre. De aztán azt kérdezik: Hogyan tovább? Hogyan tovább? És erre én: Tovább?

Meg akarjuk könnyíteni a dolgodat, mondják a nők – mégsem hihetik azt, hogy eddig a rövidebbet húzták? – mondd meg nekünk, melyik a legkedvesebb darabod!

5

Ez könnyű! – válaszolom. – Természetesen...

És hirtelen az lesz az érzésem, hogy egy félig leeresztett függöny mögül nézek ki. Egy olyan függöny mögül, amilyen a berlini színházból ismerős, de tudom, hogy itt nincs semmilyen színpad. Szabad mögé néznem? – kérdezem. Ha soha többé nem hagyhatnám el a hajót, akkor is mögé kell néznem!

– Hová mögé? – kérdezik? Nincs ott semmi!

– A függöny mögé.

– Milyen függöny? Nincs is függönyünk.

– Ott van! Menjetek csak, ott!

Résnyire húzom szét, csak egy pillanatra nézek ki, mégis látok mindent. Hagyom, hogy lehulljon a függöny. Olyan, mintha megfagyna a vér az ereimben. Nem tudok beszélni, a torkomon akad a szó. Elveszek, ha most nem beszélek!

– Nos – kérdik türelmetlenül –, melyik a legkedvesebb darabod?

Megváltó könnyek hullanak a szememből, és harsányabban felelem:

A Johanna. A gömbfejűek és a csúcsfejűek. Kurázsi mama és gyermekei. A Galilei. A szecsuáni jólélek!

Minden darab a legkedvesebb számomra, amely az idő kegyvesztettjeként soha nem látott színpadot.

– Add nekünk őket! – kiabálják. – Add nekünk őket! Szükségünk van rájuk!

– Nem játszhatjátok őket. Nem tűrik, ha az igazat mondják, és ezek a darabok az igazat mondják. Még ha oly óvatosan álcázzátok, akkor is azonnal felismerik azt!

Akkor játszhatjátok el ezeket a darabokat, amelyek nagy szerepeket rejtegetnek számotokra, ha megváltoznak a dolgok. De mégis hogyan, ha csak akkor változnak meg a dolgok, ha eljátsszátok ezeket a darabokat?

Megnyílik alattam az ingoványos talaj, és zuhanok, zuhanok, zuhanok.

* 

Légypiszok vagyok[8]

Légypiszok vagyok.

Ezt senki sem szívesen ismeri be magának. Én már mindig mondogattam magamnak, csak egészen halkan. Utána. De talán jobban átérzem, és kegyetlenebb, ha le is írom.

Olyan nehéz, hogy ne legyél légypiszok, ha csak két választásod van: vagy egyáltalán nem létezel, vagy légypiszok vagy.

Ilyen körülmények között egyszerűen csak légypiszok lennék. Ezt szeretném.

Egy kicsit szomorú vagyok, hogy már nem szeretem magamat. De senki sem elég jó nekem. Miért éppen én lennék jó magamnak? Kiért?

Vicces lehet látni, ahogy az ágyra vetem magamat, és a párnákba zokogok, meg üvöltök, a giccses minta szerint. Vicces lehet látni, ahogy zokogok, és hallani, ahogy azt üvöltöm, amit más arcába soha nem merek megmondani. Csak akkor hagyom abba, amikor eszembe jut, hogy ez másoknak egy kicsit sem vicces, inkább kellemetlen. Párszor még anyámat is hívtam.

Ez valahogy segít.

Két éven át ezekben az órákban és napokban nem ettem és nem aludtam semmit. A harmadik évtől savanyú képpel járkáltam. Most az anyaghoz nyúlok. Nem túl sokszor, kérem szépen, legfeljebb csak egyszer egy nap. De egyébként minden rendben: egy légypiszok vagyok. Istenem! Talán egyáltalán nem kellett volna megszületnem.

Ettől olyan jól érzem magamat! Ez az öreg asszony, ezzel a csak-ne-olyan-magasra mondással, már tudta, hogy mit motyog.

Ma szégyellem magam, magam miatt. Belenéztem a régi naptáraimba. Néhány évvel ezelőtt kaptam tőle ajándékba egy ilyen csinos kis zsebnaptárt (Hogy lehet, hogy már eltelt nyolc év, és hogy már 32 éves vagyok?) Minden lehetséges dolgot feljegyeztem benne. Nagyon szép volt. A nevét mindig. Minden évben vettem magamnak egy új naptárt, egy rendeset, bőrkötésben. Ez volt az egyetlen luxus, amihez ragaszkodtam. Ez a régi kis kopottas naptár. Egyszer aztán egy hónapon keresztül nem jegyzetem föl semmit. Bizonyára piszkosul éreztem magamat. És már az ő keze sem hagyott benne nyomot. Mindig szerettem a kézírását.

Csodálatos időszak volt.

És egy kicsit sem voltam légypiszok.

Meglepődöm, amikor, hogy úgy mondjam, megjelenik előttem az a lány, aki én akkoriban voltam.

Persze soha nem néz ki jól, mert beteg voltam. A mellkasom. A világ legundorítóbb betegsége. Sok fájdalom, olyan közönségesek, hogy az ember soha az életben nem beszélne róluk szívesen. Egyetlen embernek sem. Talán egy nővérnek, aki egyben a barátja is. És ehhez jönne minden más. Akarok róla még mesélni. Talán később.

Amikor 17 éves voltam, elmentünk az erdőbe sétálni. Fiatal nyírfák alatt mentünk, csodálatos volt, és nagyon vidámak voltunk. Odajött egy cigányasszony, és mindannyiunknak jósolni akart a tenyeréből. Mondott néhány dolgot, amit soha nem felejtek el. Persze azt jósolta, hogy szerencsés leszek az életben, utazni fogok, meg ilyenek. Aztán azt mondta, hogy a harmincas éveim elején meghalok. Még jobban nevettem, de titokban megrémültem.

Persze egy kicsit sem vagyok babonás, de minél közelebb kerültem a harmincas éveimhez, annál gyakrabban kellett elgondolkodnom. Aztán amikor 28 éves voltam, egy gyönyörű grúz színésznő azt mondta nekem Oroszországban, hogy harmincnál tovább nem jutok. Aztán komolyabbra fordultak a dolgok. És amikor harminc lettem, megéreztem a szívemet is, ezen a tüdőn kívül – az ördög vigye el –, az Úristen meg nem segít, hogy elviselhető legyen. Akkor néha arra gondoltam, hogy annak a két nőnek igaza volt.

Most azt hiszem, 33 éves koromban meg fogok halni. Az egy szép kerek szám, és nekem már mindegy. Teljesen mindegy.

Szükségünk lenne egy bátyra vagy egy nővérre, akik eljönnek hozzánk, amikor elszomorodunk.

Túlságosan keveset értek. Mármint az életből. Olyan nekem, mint egy körhinta. Búcsúban voltunk. Tett néhány megjegyzést. A naturalizmussal kezdte. Szerinte a művészek nem tudták természethűen ábrázolni a körhintás lovakat. Rámutatott egy lovasra: milyen büszkén néz le ránk. De meg fogja ütni magát. Nem tudja, milyen lovagolni. Szegény, hajótörést szenvedne, ha egy igazi lóra ülne.

Azért vagyok itt, hogy egy igazi lóra üljek. Istenem, hajótörést szenvedtem? Hajótörést? Egy lovon? Ez sántít.[9]

Ő persze nem hibás. Mindig azt mondta nekem, hogy a lelkiismerete olyan fagyos, mint egy darab jég.

Olyan szép, amikor együtt heverésznek és nevetgélnek.

És most eszembe jut a jó öreg Wallace is, aki elmondta, milyen egy légypiszok.

A piszok az anyag, ami nemkívánatos helyen van.

Ha a megfelelő helyre ültetik, egy nagy sokaság lehet belőle, ugye?

* 

Jegyzetek: 

[1] A fordítás a következő kiadás alapján készült: Ein Versuch der Aufzählung seiner Stücke zu Brechts Geburtstag 1941. In M. S.: Konfutse versteht nichts von Frauen. Nachgelassene Texte. Herausgegeben von Inge Gellert. Berlin, Rowohlt, 1991, 182–185.

[2] Bertolt Brecht Im Dickicht der Städte (A városok sűrűjében) című drámájának főszereplője.

[3] A Man ist Man (Egy fő az egy fő) cím dráma főhőse.

[4] A Mahagonny városának tündöklése és bukása (Aufstieg und Fall der Stadt Mahagonny) című drámából.

[5] A Dobszó az éjszakában (Trommeln in der Nacht) című drámák szereplői.

[6] A koldusopera (Die Dreigroschenoper) szereplői.

[7] Az anya (Die Mutter) című dráma hőse.

[8] A fordítás a következő kiadás alapján készült: Ich bin ein Dreck. In M. S.: Konfutse versteht nichts von Frauen. Nachgelassene Texte. Herausgegeben von Inge Gellert. Berlin, Rowohlt, 1991, 178–181.

[9] A kurzivált részeket Steffin utólag írta a szöveghez.