– Minek kérdezed meg újra és újra, hogy hívták őket? Hiszen már tudod, nagyon is jól tudod. Hússzor elmondtam neked, szótagról szótagra, betűről betűre. Nagyon jól tudod, hogy hívták őket, minek kérdezed meg újra és újra?

A kisfiú nem vette észre, mennyire gyötri néha; sértődötten, az ajkát harapdálva lehajtotta a fejét, hagyva, hogy sötét haja a homlokára omoljon és eltakarja a szemét. Még a szemöldökét is ráncolta. Nem vágyott köntörfalazásra, és nem számított neki, hogy már tudja a nevüket; ő az anyjától akarta hallani, mert amikor ő mondta ki, a hangja néha szomorúan, máskor a szívből jövő örömtől boldogan csengett. Természetesen nem fogja erőltetni, az nem lenne férfias. Hogy leplezze az érzéseit, szeretett volna felvenni egy követ a tehén hátsó lábai közül, egy olyat, amelyik az istálló kemény falának csapódva szétporlad. Amikor lehajolt, a jámbor tehén arcon csapta a farkával, az anyja pedig, megtörve a feszültséget, elnevette magát és kimondta a várva várt nevet:

– Vándorénekeseknek hívták őket.

A kisfiú rögtön felkapta a fejét, de már késő volt. Csak a nevetés utolsó jeleit csípte el, azokban pedig nyoma sem volt annak a bizonyos fájdalomnak és aggodalomnak, amiket olyan szívesen fedezett fel az öröm mögött.

Egész Bignonban nem akadt az anyjához fogható nő. Az emberek tisztelték, még annak ellenére is, hogy néha kölcsönkért tőlük, és hogy Jeanne-nak hívták, akár egy közönséges parasztasszonyt. Őt ellenben Arielnek hívták. Ariel egyszerre imádta és gyűlölte a nevét. Ismételgette éjjelente, amikor egyedül feküdt az ágyában és belesüppedt a hangokat elnyelő vastag gyapjúmatracba, vagy épp cséplés idején, amikor a földeken járt, ahol már messziről látta a férfiakat dolgozni, és ahol a friss és illatos szénában hempereghetett. Ariel… viszont amikor be kellett mutatkoznia az iskolában, a nagyok kigúnyolták, és azt kérdezték tőle: „hogy hívnak, szivi?”. Megsimogatták a fejét, és azt hitték, a haja selymes és puha, nem pedig erős és szúrós, amilyen valójában volt. Ilyenkor Arieltől mindössze annyi tellett, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön anélkül, hogy válaszolt volna nekik. Gyávaságát megbánva messziről kiabálta, hogy „Ariel, Ariel!”, majd arra gondolt, hogy végső soron az Ariel mégiscsak rímel arra, hogy énekel.

Azokon a meneküléssel töltött délutánokon szégyentől égő arccal tért vissza a farmra. A négy kilométer Meslay városa és Les Maladières között nem volt elég ahhoz, hogy felfrissüljön az orcája. Vonakodva tért le a betonútról, és nem lelt semmi örömet abban, hogy belesüppedt a földút sarába, hogy a törékeny köveket rugdosta, vagy hogy meglökte a száraz almafát, hátha egyszer és mindenkorra kidől. A szégyen napjain (szégyellte magát, amiért nem merte kimondani a saját nevét) nem köszönt a földút melletti két másik farmon élőknek, és nem hajolt a kacsaúsztató fölé, hátha végre megpillantja a világoszöld víz mélyén élő aranyhalakat. Végül pedig, amikor belökte Les Maladières romos palánkját, nem szaladt a kicsiny istálló felé, ahol az anyja minden bizonnyal ekkortájt fejte a tehenet.

Azokon a napokon az anyja hívta őt magához:

– Ariel!

Így, egy száraz és hanyag kiáltással hívta, ő pedig úgy érezte, megmenekült, és szaladt menedéket keresni anyja puha szoknyájában, a lábai közt, a tehén tőgye alatt. Ekkor az anyja egy ibrik friss tejet nyújtott felé, Ariel pedig megnyugodott, miközben ő édes hangon azt mondta neki:

– Olyan kék és mély a szemed, mint Henrié. Ő énekelte leghangosabban a vidám dalokat. Szinte ordította őket, én pedig reszkettem a félelemtől: ha a németek meghallják, elvihették volna tőlem mindannyiukat. Épp olyan a szemed, mint Henrié… gyakran néztem a szemébe, és szerettem volna megtartani magamnak.

Ezután anya és fia elhallgattak, körbevette őket az istálló melegsége és szaga, ők pedig elmerültek kavargó gondolataikban Henriről, miközben a tehén türelmetlenül bőgött.

Máskor Erős Jeanne (így hívták a faluban, ahol felnőtt) azt mondta a fiának:

– Olyan a kezed, mint Antoine-é… hosszú és puha keze volt, nem olyan duzzadt, mint nekem, és úgy játszott a mandolinon, mint egy angyal a hárfáján.

Megint máskor így szólt:

– Olyan bozontos a hajad, mint a bozótos a földünkön, épp, mint Joseph haja…

Ariel összerezzent, és addig rángatta az anyja karját, amíg az meg nem fájdult.

– Nem, anyu, nem! Hiszen azt mondtad, olyan a hajam, mint Alexisé. Már kezded elfelejteni őket?

Erős Jeanne száján szomorú és visszafogott nevetés szaladt ki, épp ahogy Ariel szerette:

– Honnan veszed, hogy elfelejtem őket? Hogyan felejthetném el őket? Bár igazad van: Joseph haja is fekete volt, de puha tapintású. Ezzel szemben Alexisé… erős, mint a tiéd, én pedig nevettem rajta, mert nem tudta kifésülni. Látod, ezt soha nem fogom elfelejteni.

Hogyan is felejthette volna el azt az álomba illően tiszta májusi reggelt, amikor minden elkezdődött. A férje, Georges Le Gouarnec, épp maga is elindult a háborúba. Látom, már az iszákosakra is szükségük van – mondta neki búcsúzóul Jeanne, a férfi pedig nem fordult vissza, hogy megcsókolja, de azért igen, hogy a hátizsákjába tegye az utolsó két üveg házi pálinkát, amit korábban nem akart magával vinni. Utána elment és magára hagyta Jeanne-t a farm körüli munkákkal. Ő megtette a tőle telhetőt, de az öreg traktor a garázsban porosodott, és férfiakat kellett felbérelnie a vetésre és aratásra az apró földjükön, az alma nagyja pedig a fák tövében rothadt, mert ő egyedül nem tudott és nem is akart almabort készíteni. Ám hosszú hónapok után hiányozni kezdett neki az ő Georges-a, amikor eljött a tavasz és a farm körüli munkák túl nehézzé váltak.

Azokon a májusi reggeleken mégis könnyűnek érezte magát, és szinte futva terelte a lúdnyájat a vályú felé. Kedve támadt a levegőbe dobni hosszú botját, és gumicsizma fölé emelt szoknyával táncolni. A ludak ellenben gágogtak, emelgették a csőrüket, és rosszkedvűnek tűntek; ezért hát fennhangon kiabált nekik, míg a torkán nem akadt a szó, mert férfiakat látott közeledni a földúton, amely a kacsaúsztatóhoz és a szomszédos farmokhoz vezetett. Jeanne csak foszlányokat hallott a dalukból, mégis tudta, hogy valami kedveset énekelnek, mert úgy mozogtak, mint a templom előtti nyárfák az őszi estéken.

Behunyta a szemét és emlékezetből megszámolta őket: kilencen voltak. Nem lehet, nem létezhet kilenc ugyanolyan teremtmény. Egy még talán, legfeljebb kettő, a többit biztosan csak képzeli, mert a magány a bolondját járatja vele. Újra kinyitotta a szemét, és tisztán látta őket, ahogy a ház érdes, barna falának támaszkodva immár csendben álltak egy vonalban, épp a ludakkal szemben. Valóban kilencen voltak, és bár különböztek egymástól, épp ugyanúgy görnyedeztek hátizsákjaik súlya alatt.

Jeanne igyekezett közelebb lépni hozzájuk, miközben lábán a ludak tollainak, arcán pedig a férfiak pillantásának melegét érezte. Nagy nehezen áthaladt a huszonöt szárnyas között, de nem mert egyenesen az ismeretlenekre nézni, amíg kezét a derekán lógó konyharuhába nem törölte.

Ekkor Ariel felkapta a fejét:

– Anyu, eszedbe jutott valami új?

Elhessegette az emlékeket és a fiához fordult:

– Nem, semmi új. Már mindent elmeséltem neked, mindent. Nincs semmi, ami még eszembe juthatna, legfeljebb elölről kezdhetem a történetet.

– Arra a napra gondoltál, amikor megérkeztek…

– Így van.

– És én hol voltam?

– Még az égben. Sok hónappal később hozott a gólya.

– Akkor ezért nem találkoztam velük. De biztos, hogy mindent elmeséltél nekem?

– Egész biztos.

Természetesen nem mondott el mindent. Vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani egy nyolcéves kisfiúnak, még akkor sem, ha a haja olyan, mint Alexisé, a keze olyan, mint Antoine-é, a hangja pedig olyannak ígérkezik, mint Michelé.

Michel volt az első; azért választotta őt, mert szebben énekelt a többieknél. Mély hangú szólista volt, a többiek pedig elhallgattak, ha ő kinyitotta a száját. Ariel hangja épp olyan lesz, mint Michelé. Egy nap olyan lesz a hangod, mint Michelé, kisfiam.

A háború elől menekültek, és nem találtak jobb rejtekhelyet, mint ezt az elveszett farmot a Bretagne-hoz közeli, szegény és vad vidék közepén. A pincében egyetlen hordó almabor maradt, és Erős Jeanne-nak sírni támadt kedve, mert Georges Le Gouarnec az ősz beköszönte előtt anélkül ment el, hogy többet készített volna; ellenben amikor otthon volt, almaillat lengte be a házat. Aztán az a másik szag áradt a pajta felől, ahol a lepárlók voltak. Erős Jeanne gyűlölte azt a szagot, de amikor a férfiak megérkeztek, mégis szívesen érezte volna. Jeanne szerette volna visszaszerezni azt a több millió üveg pálinkát, amit Georges Le Gouarnec megivott életében, hogy ott tartsa magánál a kilenc férfit, akik dalokat énekeltek és szomorú történeteket meséltek.

Hogy ott tartsa őket. Az első éjszaka Michelé volt, Jeanne őt választotta. A többiek elhelyezkedtek a két priccsen és az étkező padlóján, ő pedig a férje távozása óta először visszatért a hálószobába, ahol Michel társaságában belesüppedt a magas, puha ágyba.

– Hogy hívták őket, anyu?

Ezúttal váratlanul érte a kérdés, ezért egyszerűen így felelt:

– Vándorénekeseknek.

Már bevitte a két korsó tejet, és épp a vemhes kocát etette. Elküldte Arielt, hogy szedje össze a tojásokat a tyúkólban.

– És nehogy akár csak egyet is összetörj, mint Robert, aki csöpögő kosárral jött vissza.

Robertről kiderült, hogy ő a legrosszabb mind közül. Sosem akart beállni a ludakat kopasztani, és a traktor motorját sem vizsgálta meg, bár valaha szerelőként dolgozott. Viszont csodás történeteket tudott mesélni, és gyakran órákon át beszélt az asztalnál ülve, kezében egy pohár almaborral. A többiek sokkal segítőkészebbek voltak: segédkeztek a disznóvágásban, és segítettek neki megtölteni a hurkát és kolbászt is, amit aztán magukkal vittek az útra. Ám Jeanne épp a lustasága miatt Robertbe vetette minden reményét. Amikor az ötödik éjszakán ő került sorra, Jeanne magához vette a mosdótálat és elment a vízszivattyúhoz, ahol gondosan megmosakodott a holdfénynél. Az ágyban, a lúdtoll paplanok között ismeretlen szavakat suttogott a fülébe, miközben értő és újszerű simogatásokkal halmozta el, amiket számára fedezett fel újra.

Másnap reggel, amikor fel kellett kelnie, Robert szemébe nézett, hogy lássa, vele marad-e, de ő hátat fordított neki, és tizenegy óráig aludt. Aznap éjjel Marcel vette át a helyét a nagy ágyban, az élet pedig ment tovább.

Amikor Jeanne hajnalban felkelt, és át kellett lépnie az étkező padlóján terpeszkedő, alvó férfiak felett, kedve támadt rájuk kiabálni, hogy maradjanak vele. Aztán nekilátott reggelit készíteni, és a hagymaleves illatára mindannyian ébredezni kezdtek, ő pedig nem gondolt arra, hogy talán újra magára hagyják, mert a hangjuk, a nevetésük és a vicceik élettel töltötték el.

Amikor a férfiak asztalhoz ültek és felszolgálta nekik a levest, újra megszámolta őket, hogy megbizonyosodjon róla, hányan is teszik őt boldoggá. Valóban kilencen voltak.

Most pedig egyvalaki teszi boldoggá, egy kisfiú, aki téli estéken a kandalló melegéhez húzódik. Jeanne szeretné átadni neki a saját melegét, de ő maga is fázik, fázik belülről, és ilyenkor azt kéri:

– Ariel, énekelj nekem valamit…

Ariel pedig engedelmesen elénekli gyerekhangján az iskolában tanult dalt:

Az avignoni hídon,

ott táncolunk, ott táncolunk...

– Ne, Ariel, ne ezt; egy komoly dalt – mire Ariel legjobb tudása szerint ritmust vált és rázendít a Marseillaise-re.

Máskor Erős Jeanne kiábrándult, nincs kedve a dalokhoz, ezért azt kéri:

– Ariel, kisfiam, mesélj nekem valamit.

Ariel pedig az iskoláról mesél neki, a verekedő rossz és jó gyerekekről, vagy a háziállatokról, mert csak azokat ismeri. Néha kedve támad a világoszöld vizű kacsaúsztató mélyén élő aranyhalakról mesélni. Csillogó halak, amelyek csak a jószívű embereknek mutatják meg magukat. Ám jobban szeret nem gondolni rájuk túl gyakran, mert ő még sosem pillantotta meg őket…

Minden évben van egy nap, amikor az anyja a térdére ülteti és elmondja neki azokat a meséket, amiket ő maga szívesen hallgatna. Aznap nem dolgoznak, csak az állatokat etetik meg. Ariel nem megy iskolába, mert február 21-e van, a születésnapja. Erős Jeanne pedig az alacsony krumplihámozó székén ül és fáradhatatlanul meséli mindazt, amit egykor a vándorénekesek osztottak meg vele. Hercegekről és pásztorlányokról szóló ragyogó történeteket, amelyekben néha orgiákról, nőkről és borról esik szó, mégis elmondhatja őket Arielnek, mert olyan régiek, hogy nem érti meg őket.

A vándorénekesekkel töltött valódi éjszakáit azonban nem mesélheti el. Az éjszakákról szóló szavak égetik a száját belülről, és legszívesebben kiköpné őket. Mégis magában kell tartania a történteket, mert Ariel a fia, aki épp csak betöltötte a kilencet, és egy kisfiúnak nem lehet elmondani az ilyesmit.

– Anyu, hogy születnek a gyerekek? Annyi ideig tart nekik, mint a bociknak? Nekik is van apjuk, mint az a bika, amit bérbe vettünk tavaly tavasszal?

– A gyerekek kilenc hónap után születnek meg, és mindegyiküknek van apja. Senki sem születhet apa nélkül…

Ariel már tudta mindezt, de biztos akart lenni benne: kilenc hónap és kilenc apa. Amikor lefeküdt aludni, nem gondolt Jeanne történeteire. Helyette újra és újra az jutott eszébe, hogy ő a leggazdagabb gyerek a világon, mert az anyja kilenc apát vett bérbe azért, hogy ő megszülethessen. Alexis haja, Ivès szája, Michel hangja (ha majd kialakul) és Henri szemei…

Az étkezőben lévő priccsen fekve Erős Jeanne is Henrire gondolt. Ő volt a főnök, és ő szólította meg elsőként, amikor a vándorénekesek meglepetésszerűen Les Maladières-be érkeztek.

– Vándorénekesek vagyunk, – mondta bemutatkozásképp – a kormány puskát akar adni a kezünkbe, de mi csak a mandolint akarjuk forgatni. A lövések zajánál jobban szeretjük a saját énekhangunkat. Ha ön, drága asszonyom, lenne olyan kedves, hogy szállást ad nekünk néhány napra, igyekeznénk, hogy ne sodorjuk veszélybe, és mennénk is tovább délnek, amint elmúlik a veszély.

Kilenc napot és kilenc éjszakát maradtak, aztán énekelve dél felé vették az irányt.

– Ariel! Maga mindig olyan szórakozott. Ismételje el, amit mondtam, aztán mutassa meg a térképen, merre van dél.

Ariel látszólag ok nélkül sírva fakadt a földrajzóra közepén.

Jeanne ellenben már nem sírt. Talán soha nem is sírt. Megtett minden tőle telhetőt, hogy ott tartsa őket, mégsem maradtak. Végül az ő jogos férje, Georges Le Gouarnec tért vissza, hogy kétszer annyi pálinkát készítsen, és sértegesse, amiért az egész falu tudomást szerzett kilenc titkos vendégéről, bár sohasem látták őket. Georges Le Gouarnec alkohollal teli feje nem igazán fájt a kilenc pár szarvtól, de azt nem tudta elviselni, hogy Bignon minden lakosa megjegyzéseket tegyen rá és gúnyolódjon rajta. Amikor Jeanne, kezében a szennyeskosárral, elhaladt a férje előtt, ő szitkokat mormolt és a meztelen lábfejére köpött. Jeanne nem ütközött meg ilyen apróságokon, de a Le Gouarnec iránti gyűlölet felébresztette benne a többiek emlékét, és pumpálás helyett csak állt a vízszivattyú előtt, lógó karral és az álmodozástól homályos tekintettel.

Georges Le Gouarnec hagyta egymás után elmúlni a négy évszakot anélkül, hogy foglalkozott volna a földeken rothadó búzával. Csak az almalé erjedése érdekelte, hogy bezárkózhasson a pajtába és belegabalyodhasson a lepárlók csöveibe. Épp egy évvel a visszatérése után, és nem sokkal Ariel születése előtt visszament a háborúba, de Jeanne-nak már nem volt szüksége a gyűlölet ösztönző erejére ahhoz, hogy felidézze a férfiakat, akik boldogságot hoztak egyhangú életébe.

– Anyu, anyu. Melyikük szerette annyira a kutyákat?

Jeanne megrázta a fejét. Nem akart többet gondolkodni, nem akart válaszolni. Jobban szeretett volna lefeküdni, de megígérte Arielnek, hogy szilvalekvárt készít. A gyerek nyugtalanul nézte:

– Már kezded elfelejteni őket, ugye? Megmondtam neked, hogy egy napon elfelejted majd őket, és akkor magunkra maradunk. Mihez kezdünk, ha elfelejted őket? Nélkülük nem élhetünk majd tovább.

Jeanne először csak grimaszolt, de aztán válaszolt neki:

– Nem fogom elfelejteni őket, de olyan fáradt vagyok…

– Miattuk vagy fáradt?

– Nem miattuk, szívem. Gyere, nézzük meg az asztalt, amibe belefaragták a nevüket.

Ahogy szokása volt, gyengéden végigsimította a vándorénekesek nevét őrző asztalt. Ariel is így tett.

Észrevétlenül teltek az évek, amíg egy reggelen Jeanne arra nem ébredt, hogy eljött a nagy nap, amikor Ariel betölti a tizenhármat, és végre kiöntheti neki a szívét, mesélhet neki a vándorénekesek iránti nagy szerelméről, és csillapíthatja régi vágyát, hogy megossza a történteket valakivel. Ám amikor a konyhába ment, hogy begyújtson, azzal szembesült, hogy újra be kell zárnia a szívét: Georges Le Gouarnec tizenhárom év távollét után visszatért és a sütő előtt állva várta, petyhüdtebben és borvirágosabban, mint valaha. Amikor Ariel felkelt és mezítláb szaladt Jeanne-hoz, hogy megcsókolja, ő csak annyit tudott mondani:

– Ariel, köszönj apádnak… – érezte, hogy az orcája ég a szégyentől, és biztos volt benne, hogy Ariel azért hunyta be a szemét és ráncolta a szemöldökét, mert látni sem akarta Georges Le Gouarnec-t.

A férfi azonban a vállánál fogva megrángatta a fiút:

– Köszönj apádnak, te félkegyelmű!

Ám Ariel kiszabadult a szorításából, és elmenekült a földekre, ahol bevetette magát a bozótosba.

Tudom, hogy nem ő az. Tudom, hogy nem ő az. Az én apám kilenc vándorénekes, nem egy kövér, püffedt, bűzlő alak.

Amikor az előző nap felfedezett nyúlüreghez ért, hasra vágta magát a földön, és befogta a fülét, hogy ne hallja tovább az öreg kiabálását.

Erős Jeanne csak akkor indult a fia keresésére, amikor a csillagok felsejlettek az égbolton, azután, hogy Le Gouarnec a felesége melegét helyettesítő tollpaplannal betakarózva álomba merült a vastag matracon.

– Anyu, anyu! Nem ő az, ugye?

– Nem.

– És ugye sosem felejted el őket?

– Soha, soha.

– Anyu! – kiáltotta rekedt hangon, és rájött, hogy itt az ideje olyannak lennie, mint ők, és a maga útját járnia, hiszen az ágya, amelyben annak idején ők aludtak, most egy másik, közönséges és ragacsos ember súlya alatt nyikorgott.

Másnap reggel a kacsaúsztató előtt elhaladva kilenc követ hajított el, és mindegyiket elnevezte. Így legalább a gondolatukat magával vitte a farmra, ahová elszegődött fejni.

A vándorénekesek nevét őrző asztalnál Erős Jeanne fáradságos munkával rajzolta a betűket, türelmesen összeírta a történeteiket Arielnek, közben pedig a férje monoton horkolásának hangjára ringatózott.

Ariel a válaszában elmesélte neki, hogy a gazda lánya fehér ruhában jár misére, később pedig döbbenettel írt arról, hogy a ruhából szárnyak lettek, és a gazda lánya elrepült a vadkacsák királyságába.

Ariel magasabb osztályba lépett: már képes volt olyan történetekkel előállni, mint a vándorénekesek, akiknek nevét az anyja sosem felejtette el, sőt, a fiú örömére minden levelében meg is írta neki. Arielt teljesen lefoglalták a maga legendái és a farm körüli munkák. Eszébe sem jutott, hogy miközben a földeken a növények elszáradnak, újra kizöldellnek, aztán megfagynak, az idő múlik, és arra sem gondolt, hogy három év szinte egy emberöltő annak, aki épp csak betöltötte a tizenhármat, amikor elhagyta a szülői házat.

Eszébe sem jutott mindez, amíg nem kapott egy másik, barátságtalan levelet a bignoni paptól, egy füstölőtől bűzlő, barna borítékban. A borítékon Ariel Le Gouarnec állt, nem egyszerűen Ariel, amiből rögtön tudta, hogy rossz hírt kap.

Erős Jeanne haldoklott. Ariel semmit sem tehetett, hogy megmentse, de igyekezett rábírni, hogy mondja ki a nevet, amelytől visszanyerhetne valamennyit az erejéből.

A magas ágyban, a tollpaplanok között, Jeanne keze először látszott törékenynek és elveszettnek. Ariel pedig egyre csak szorongatta ezt a kezet, amelyet keménynek és élettel telinek ismert meg:

– Anyu, anyu, mondd el, hogy hívták őket…

A csendet Le Gouarnec hangja törte meg az ebédlő felől:

– Nekem pedig, az apjának, nem is köszön, rám se néz, pedig az apja vagyok. Valóban egy szajha szülte, de végső soron én vagyok az apja, a szegény öreg apja… – a szótagok úgy ragadtak össze, mint a neveket őrző asztalról csöpögő pálinka.

Eközben a hálószobában Ariel szeretett volna uralkodni magán, de egyre erősebben rángatta anyja kezét, karját, vállát.

– Anyu, mesélj nekem róluk… hogy hívták őket?

Egy pillanatra meglátta a fájdalmat a szemében. Békén akarta hagyni, nem gyötörni tovább, nem kérni tőle semmit, de az ebédlőből zsörtölődés, kiabálás és nevetés hallatszott. Főleg nevetés:

– Isten fiának hiszi magát! Istenek és mutatványosok fiának hiszi magát, de én köpök rá, köpök mindannyiukra, és köpök a származására is, mert ezt a büdös mitugrászt én csináltam, még ha fel is szarvaztak, keserű öregségem dicsőségére, békéjére és nyugalmára mondom. Ámen.

Ariel megszorította Jeanne másik kezét, amely most idegennek tűnt az övéi közt, és nem tudott tovább uralkodni magán.

– Legalább azt mondd meg, hogy hívták őket. Ne hagyj itt engem nélkülük!

Erős Jeanne arccal a fal felé fordult, de erőltetett, cérnavékony hangon még utoljára megszólalt:

– Már nem emlékszem… de menj, menj és keresd meg őket… – majd reménykedve lehunyta a szemét.

Georges Le Gouarnec a virrasztást követő három napban szakadatlanul átkozódott; ez volt Erős Jeanne egyik gyászbeszéde. A másik Ariel reménysége volt, aki szaladt délnek, a nap felé, hogy megkeresse a vándorénekeseket.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Luisa Valenzuela: Los menestreles. In: Uő: Generosos inconvenientes. Antología de cuentos. Menoscuarto, Palencia, 2008.