Nekem azt mondták:

ebben a táncteremben a pulthoz közel kell leülnöd, balra, a kassza közelébe; igyál egy kis borocskát, de ne kérj semmi erősebbet, mert az nem illik egy hölgyhöz; ne igyál sört, mert a sörtől pisilned kell majd, és a pisilés nem túl nőies. Egy környékbeli fiúról azt mesélik, hogy elhagyta a barátnőjét, amikor meglátta kijönni a mosdóból: azt hittem, egy földre szállt angyal, egy tündér – mondta állítólag a fiú. A barátnő pártában maradt, amiről errefelé a magány és a facérság jut az emberek eszébe, és amit elég rossz szemmel néznek. Úgy értem, a nők esetében. Nekem ezt mondták.

Nekem nincs párom, ami a hét többi napján nem számít, de szombatonként szeretem, ha van társaságom és ha szorosan ölelnek. Ezért tangózom.

Elszánt, verejtékes munkával tanultam meg magassarkú cipőben és testhezálló, hasított szoknyában táncolni. Most még gumiszalagokat is tartok a retikülömben, ami olyan, mintha egy teniszező mindig magával hordaná az ütőjét, csak kevésbé körülményes. A gumiszalagok mindig a retikülömben vannak, és néha, amikor sorban állok a bankban, vagy valami ügyintézés miatt megváratnak a pultnál, ösztönösen, hanyagul megsimogatom őket, és talán, nem is tudom, azzal a gondolattal vigasztalódom, hogy akár tangózhatnék is ahelyett, hogy arra várok, hogy egy nemtörődöm aktakukac figyelemre méltasson.

Tudom, hogy valahol a városban, attól függetlenül, épp mennyi az idő, van egy klub, ahol épp táncolnak a félhomályban. Ott nem tudni, hogy éjjel van vagy nappal, és senkinek nem számít, hogy éjjel van vagy nappal, az emberek utcai cipőit pedig, amelyek kinyúltak a munka hosszas hajkurászásában, gumiszalagok tartják a rüsztjükön.

Szombat éjjel egy nő sok mindent keres, a munkát kivéve. Ahogy tanácsolták, egy asztalnál ülve várakozom a pult közelében. Ebben a táncteremben a pult a központi hely, hangsúlyozták, ott tudnak megnézni maguknak a mosdó felé tartó férfiak. Ők természetesen megengedhetik maguknak ezt a luxust. Csurig telve lökik be a lengőajtót, orrunkat megcsapja az ammóniaszag, ők pedig megkönnyebbülten térnek vissza, készen arra, hogy folytassák a táncot.

Már tudom, mikor van rajtam a sor, hogy táncoljak az egyikükkel. És azt is, hogy melyikükkel. Észreveszem az apró fejmozdulatot, amely jelzi, hogy én vagyok a kiválasztott, tudomásul veszem a felkérést, és ha szeretném elfogadni, csendesen elmosolyodok. Vagyis elfogadom a felkérést, de nem moccanok; ő lép majd hozzám, felém nyújtja a kezét, megállunk egymással szemben a parkett szélén, és hagyjuk, hogy nőjön a feszültség, hogy egyre hangosabban szóljon a tangóharmonika, amíg készen nem állunk arra, hogy felszedjük a horgonyt, aztán egy váratlan akkord felcsendültére a derekamra teszi a kezét és kihajózunk.

Dagadó vitorlákkal hajózunk előre az erős szélben, ha milonga van; ha pedig tangó, kissé oldalra dőlünk. A lábunk pedig nem akad össze, mert ő rutinosan úgy zongorázik a hátamon, hogy jelezze vele a manővereket. Van köztük néhány új corte, számomra ismeretlen figurákat improvizálok, és néha még kecses is a végeredmény. Hagyom szárnyalni a lábam, jobbra dőlök, nem teszem szét jobban a lábam, mint amennyire szigorúan szükséges, ő elegánsan lépked, én pedig követem. Néha megállok, amikor a középső ujjával enyhe nyomást helyez a gerincemre. Most pedig a holtpontra jutott nő következik, ahogy a tanárom mondta egykor; olyankor lépés közben kellett mozdulatlanságba merevednem, amíg ő bemutatta a firuletéit.

Alaposan megtanultam, mintha az anyatejjel szívtam volna magamba, ahogy mondani szokás. Ez az egész színészkedés a férfiak részéről célozgatás valami másra. Erről szól a tangó. De mégis olyan szép, hogy az ember végül elfogadja.

Sandrának hívnak, de ezeken a helyeken azt szeretem, ha Soniának szólítanak, hogy ébredés után is emlékezzenek rám. Bár itt kevés férfi kérdezi meg a nő nevét, vagy mondja meg a sajátját; kevesen beszélnek. Egyesek viszont mosolyognak magukban, miközben azt a belső zenét hallgatják, amire táncolnak, és ami nem mindig a nosztalgiából ered. Mi, nők is nevetünk és mosolygunk. Nevetek, amikor felkérnek még egy táncra (aztán csendben, néha mosolyogva, a parkett közepén maradunk, a következő számra várva), nevetek, mert a padló árasztja a tangózenét, amely átszűrődik a talpunkon, fellelkesít és magával ragad bennünket.

Szeretem. A tangót. Ezáltal pedig azt is, aki megtáncoltat, miközben az ujjai segítségével jelzi nekem a mozdulatok nyitját.

Nem számít, hogy harmincegynéhány háztömböt kell sétálnom hazáig. Szombatonként néha még a buszjegyre szánt pénzemet is elköltöm a milongára, és mégsem bánom. Szombatonként néha, mondjuk úgy, égi trombiták hangja hatja át a tangóharmonikáét, én pedig felemelkedek. Repülök. Szombatonként néha gumiszalag nélkül hordom a cipőimet, a saját jogukon maradnak a lábamon. Megéri. A hét többi napja unalmasan telik, hallgatom az idióta utcai bókokat, a tangó burkoltságához képest oly kicsinyes, kendőzetlen megjegyzéseket.

Itt és most azonban szinte a pulthoz tapadok, hogy belássam a terepet, és szép lassan felfigyelek néhány érett úrra, majd elmosolyodom. Ők táncolnak a legjobban. Lássuk, melyikük szánja el magát. A biccentés a bal oldalitól érkezik, akit kissé eltakar az oszlop. Egészen finoman biccent, mintha épp csak enyhén a vállához érintené a fülét, hogy meghallgassa. Tetszik. Tetszik a férfi. Egyenesen rámosolygok, és csak ekkor áll fel, hogy odajöjjön hozzám. Nem várhatom el, hogy túl vakmerően viselkedjen. A jelenlévők egyike sem kockáztatná a szemtől szembeni elutasítást, egyikük sem áll készen arra, hogy bosszúsan, a többiek gúnyos tekintetének kereszttüzében térjen vissza a székéhez. Ez tudja, hogy az övé vagyok, és hosszú léptekkel közeledik felém, de a kora és a kedvtelensége miatt közelről már nem is tetszik annyira.

Az uralkodó erkölcs nem engedi, hogy értetlenséget színleljek. Felállok, ő a parkett egy kissé félreeső sarkába vezet – és ott beszélni kezd hozzám! Méghozzá nem úgy, mint annak idején az a másik, aki csak azért szólalt meg, hogy elnézést kérjen, amiért többé nem szól majd hozzám: én ide táncolni járok és nem beszélgetni – mondta, és ez volt az utolsó alkalom, amikor kinyitotta a száját. Nem. Ez komplett beszédet intéz hozzám, megható. Azt kérdezi: látta, hölgyem, mekkora válság van? Én pedig azt felelem: igen, láttam, hogy a fenébe ne láttam volna – bár nem ezeket a szavakat használom. Játszom a finom hölgyet, Soniát: valóban, uram, minő borzalom – mondom, de nem hagyja, hogy kifejtsem a gondolatot, mert máris erősen megragad, hogy táncba vigyen a következő taktusra. Ez nem hagy majd vízbe fúlni, vigasztalom magam megadóan, némán.

A színtiszta koncentráció, a kozmikus megértés tangója bontakozik ki köztünk. Úgy sikerülnek a ganchók, ahogy a horgolt ruhás nőtől láttam őket, a kis kövértől, aki annyira élvezi a táncot, és aki olyan jól forgatja a formás vádliját, hogy az ember meg is feledkezik dús anatómiájának többi részéről. Tánc közben a kövér nőre gondolok, a horgolt zöld ruhájára – a remény színe, azt mondják –, hogy milyen elégedett tánc közben, ami talán a horgolás közbeni elégedettségét tükrözi; a terebélyes ruhára gondolok a terebélyes testén, és a boldog álmodozásra a pillanatról, amikor felveheti és táncolhat benne. Én nem horgolok, és nem is táncolok olyan jól, mint a kövér nő, csak ebben a pillanatban, mert csoda történt.

Amikor elhallgat a zene, és a partnerem visszatér a válság fejtegetéséhez, én áhítattal hallgatom, nem felelek, hagyom beszélni.

– Látta, milyen drágák lettek a hotelszobák? Én özvegy vagyok és a két fiammal élek. Azelőtt állni tudtam egy hölgy vacsoráját egy étteremben, utána pedig el tudtam vinni egy hotelbe. Most csak annyit tehetek, hogy megkérdezem tőle, van-e lakása, és központi helyen lakik-e. Nekem ugyanis csak egy kevés csirkére és egy üveg borra telik.

Visszaemlékszem a szárnyaló lábakra – az enyémekre –, ahogy remekeltek. A kövér nőre gondolok, aki oly boldog volt a partnerével, és őszinte vágy ébred bennem a horgolás iránt.

– Lakásom nincs – magyarázom –, de van egy szobám egy jó helyen lévő, tiszta panzióban. Vannak tányérjaim és evőeszközeim is, meg két zöld kristálypoharam, tudja, olyan magasak.
– Zöldek? Azok fehérborhoz valók.
– Fehérhez, igen.
– Sajnálom, de én nem iszom fehérbort.

És egyetlen további lépés nélkül elválunk egymástól.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Luisa Valenzuela: "Tango" In: Uő: Generosos inconvenientes. Antología de cuentos. Menoscuarto, Palencia, 2008.