A sarki kávézóban – elvégre minden valamirevaló kávézó sarkon áll, és minden találkozóhelyen rendre két út (két életút) keresztezi egymást – Mario és Pedro kér egy-egy presszókávét egy csepp tejjel, és jól megcukrozza, mivel a cukor táplál, és ingyen van. Mariónak és Pedrónak jó ideje már egy vasa sincs – nem mintha nagyon panaszkodnának, de most már igazán rájuk mosolyoghatna a szerencse. Ekkor veszik észre az ottfelejtett irattáskát, összenéznek, és arra gondolnak, hogy talán végre eljött az ő idejük. Nem máshol, fiúk, mint abban a sarki kávézóban, az egyikben a sok közül. Az irattáska ott árválkodik az asztalhoz tolt széken, és senki nem jön érte.

Sorra jönnek-mennek a környékbeli srácok, csupa olyasmiről beszélgetnek, amire Mario és Pedro egyáltalán nem figyel: Egyre többet látni belőlük, tájszólásuk van, vidékről jöttek… vajon mivel foglalkoznak, és mit keresnek itt? Mariót és Pedrót csak az érdekli, hogy lesz-e valaki, aki leül a hátsó asztalhoz, kihúzza a széket, és megtalálja azt a bizonyos irattáskát, melyet legszívesebben magukhoz szorítanának, végigsimítanának, és szaglásznának és nyaldosnának és csókokkal halmoznának. Végül egy férfi ül oda egymagában (milyen borzasztó belegondolni, hogy az irattáska tömve lehet bankjegyekkel, de az egész odalesz a pohárka vermut miatt, amit a férfi némi habozás után rendel). Az ital mellé némi falatoznivalót is hoznak neki. Vajon melyik olajbogyót, melyik sajtszeletet emeli majd éppen a szájához, mikor észreveszi az irattáskát a szomszédos széken? Pedro és Mario nem is mer belegondolni, és mégis csak erre tudnak gondolni mindketten. Végül is annak a férfinak ugyanannyi (ugyanannyira kevés) joga van az irattáskához, mint nekik; az egész csak a szerencsén múlik és egy jól megválasztott asztalon, semmi máson. A férfi kelletlenül kortyolgatja a vermutot, közben sorra nyeli a falatkákat, Pedro és Mario pedig egy újabb kávét sem tud kérni, mivel teljesen le vannak égve, ahogy ez velem vagy akár önnel is megesik, bár talán inkább velem; de nem is ez a lényeg, amikor Mario és Pedro sorsa ettől a férfitól függ, aki a szalámit piszkálgatja ujjával a foga közül, miközben elfogyasztja az italát, és nem érdekli semmi, arra sem figyel, hogy mit beszélnek a fiúk körülötte: Leginkább az utcasarkokon látni őket; a minap még Elba is szóvá tette, pedig ő aztán az orráig se lát. Tisztára, mint a sci-fikben, egy idegen bolygóról jöttek, de pont úgy festenek, mint a vidékiek, csakhogy ők jól fésültek és csinosak; az egyiktől megkérdeztem, hogy mennyi az idő, persze hiába, nyilván nem hordanak órát. Minek is hordanának, kérdezhetnéd, amikor nem is ugyanabban az időben élnek, mint mi. De nem ám. Én is láttam őket, az utcakő alól másznak elő, már ahol van még olyan, és senki se tudja, hogy mit keresnek pontosan, csak annyi biztos, hogy ahol felbukkannak, ott tátongó kátyúk maradnak az utcán, amiket többé nem lehet betemetni.

Nem figyel rájuk sem a vermutos pasas, sem Mario és Pedro, akiknek sorsa továbbra is egy széken felejtett irattáskától függ, melyben biztosan akad valami értékes, különben nem nekik felejtették volna ott, csak nekik kettejüknek, nem pedig a vermutos pasasnak. A vermutos pasas – itala befejezve, fogai kipiszkálva, tányérján néhány falatka érintetlenül – feláll az asztaltól, fizet, a pincér elpakol, borravaló zsebre tesz, asztal letöröl, pincér odébbáll, és végre eljön a pillanat: a kávézó másik fele felélénkül, itt meg egészen üres, Mario és Pedro pedig tudja, hogy most vagy soha.

Mario megy ki először – az irattáskával a hóna alatt –, így ő látja meg elsőként az egyik parkoló autó tetején heverő férfikabátot. Az autó a járda mellett áll, következésképpen a kabát sincsen messzebb. Ráadásul egy káprázatos, első osztályú kabát. Pedro is észreveszi, még a lába is beleremeg, mert ez már tényleg hihetetlen szerencse: ráférne egy új kabát, főleg egy olyan, amelynek tele a zsebe lóvéval. Mario nem is meri megragadni. Pedro viszont igen, bár érez némi bűntudatot, mely egyre erősebb, és szinte már szétveti, amikor meglátja, hogy két zsaru közelít feléjük azzal a szándékkal, hogy…

– Találtunk ezen a kabáton egy autót. Akarom mondani, ezen az autón egy kabátot. Nem tudjuk, mit csináljunk vele. Mármint a kabáttal.

– Akkor hagyja, ahol találta. Ne zavarjanak minket semmiségekkel, sokkal fontosabb dolgunk van.

Vagy éppen sokkal életbevágóbb. Szolgálni és védeni, már ha élhetek efféle eufemizmussal. A híres-neves kabát így aztán Pedrónál marad, aki gyöngéden fogja remegő kezében – pont egy ilyen kabátra volt szüksége, egy jól kibélelt sportkabátra, de pénzzel ám, nem selyemmel, kit érdekel a selyem. A zsákmánnyal a markukban gyalog indulnak hazafelé. Nem mernek kivenni egyet sem a ropogós bankjegyek közül, melyeket Mario látni vélt, amikor résnyire kinyitotta az irattáskát, pedig a pénzből futhatná taxira vagy legalább az ócska buszra.

Az utcán nyitott szemmel járnak, hátha ezeknek a furcsa dolgoknak, melyekről fél füllel a kávézóban hallottak, köze van a zsákmányukhoz. A szokatlan alakok vagy nem bukkantak fel ezen a környéken, vagy lecserélték őket: minden sarkon két rendőr áll, ami sok rendőrt jelent, mert sok a sarok. Ez nem egy megszokott, szürke délután, de ha jobban belegondolunk, annyira szerencsésnek sem tűnik: az arcokon hétköznapi közöny ül, ami egyáltalán nem hasonlít a vasárnapi közönyre. Pedro és Mario arca azonban megtelik színnel, mintha álarcot öltöttek volna, és úgy érzik, hogy végre élnek – mindezt azért, mert az útjukon felbukkant egy irattáska (csúnya szó) és egy sportkabát. (Egy kabát, mely nem annyira új, mint első ránézésre, kicsit kopott, és foszlik is, de azért tisztességes. Igen, ez egy tisztességes kabát.) Ami a délutánt illeti, ez nem egy nyugodt délután. A szirénák zajától megváltozik a levegő, Pedro és Mario pedig egyre inkább úgy érzi, hogy figyelik őket. Rendőröket látnak minden zugban, a kapualjak félhomályában; ott állnak kettesével a város összes utcasarkán, rettenthetetlenül száguldoznak motorjaikon a forgalommal szemben, mintha rajtuk múlna, hogy működik-e az ország, és talán rajtuk is múlik – igen, ezért állnak úgy a dolgok, ahogyan állnak, de Mario ezt nem meri hangosan kimondani az irattáska miatt, mondjuk nem mintha mikrofon lenne elrejtve benne. Micsoda paranoia, hiszen senki sem kényszeríti, hogy vigye magával! Bármelyik sötét zugban megszabadulhatna tőle, és mégis, ki tudná veszni hagyni a vagyont, amely csak úgy az ölébe hullik, még akkor is, ha robbanószerrel van tele? Mario igyekszik természetesebben fogni az irattáskát, nem úgy, mintha azt várná, hogy mikor robban fel. Ugyanebben a pillanatban Pedro magára ölti a kabátot, mely egy kicsit lötyög rajta, de azért nem fest benne röhejesen. Igen, egy kissé bő, de nem röhejes; inkább kényelmes, meleg, puha, a széleken foszlásnak indult, kopottas. Pedro a kabát zsebébe (vagyis saját zsebébe) teszi a kezét, ahol jó pár használt buszjegyet, egy koszos zsebkendőt, néhány bankjegyet és némi aprót talál. Mariónak minderről semmit sem mer mondani, inkább hirtelen hátranéz, hogy követik-e őket. Lehet, hogy egyenesen belesétáltak valamiféle csapdába – Mario is hasonlóra gondolhat, mert ő sem szól egy szót sem. Helyette fütyörészik, és igyekszik olyan arcot vágni, mint aki egész életében egy ilyen nevetséges fekete irattáskával a kezében mászkált. A helyzet korántsem annyira rózsás, mint ahogyan kezdetben látszott. Úgy tűnik, senki nem követi őket, de sosem lehet tudni: sokan jönnek mögöttük, és lehet, hogy közülük hagyta el valaki az irattáskát és a kabátot valamilyen hátsó szándékkal. Mario végül elhatározza magát, és odasúgja Pedrónak: – Még ne menjünk haza, inkább sétáljunk tovább, nézzük meg, hogy követ-e valaki.

Pedro egyetért vele, Mario pedig nosztalgiával gondol azokra az időkre (egy órával azelőttre), amikor még hangosan beszélgethettek, sőt, akár nevethettek is. Az irattáska egyre súlyosabbnak tűnik, és újra elfogja a kísértés, hogy megváljon a szerzeménytől. Megválni tőle anélkül, hogy megnézné, mi van benne? Színtiszta gyávaság.

Céltalanul sétálgatnak, hogy félrevezessék üldözőjüket, ha egyáltalán van ilyen. Már nem is Pedro és Mario sétál az utcán, hanem egy megszemélyesült kabát és egy irattáska. Egy kis idő után a kabát így szól:

– Térjünk be valahova egy italra, mindjárt szomjan halok.

– Így, mindenestül? Nem is tudjuk, pontosan mi van nálunk.

– Igen, így. Van a zsebemben pár peso.

Remegő kézzel két bankjegyet húz ki a zsebéből: egy ezres és egy a régi ezresek közül. Nem mer tovább turkálni, de ha nem csal a megérzése – vagy az orra –, van még ott több is. Rájuk férne egy pár szendvics, ez a kávézó pont jó lesz, csendes helynek tűnik.

Egy pasas azt mondja, a másik nőt úgy hívják, szombatonként nincs kenyér; mindenesetre nekem erről az jut eszembe, hogy vajon miféle agymosásról van szó… Vészterhes időkben akaratlanul is hallgatózik az ember, viszont a kávézók nagy hátránya, hogy a hangzavar elnyomja az egyéni hangokat. (A kávézók előnye pedig a melegszendvics.)

Hallgass ide, te olyan okos vagy.

Egy időre hagyják elkalandozni a figyelmüket; ők is elgondolkodnak, vajon agymosásról van-e szó, és hogy az okosnak titulált valaki elhiszi-e, hogy tényleg okos. Van, aki vakon elhiszi még azt is, hogy szombatonként valóban nincsen kenyér, mintha a szombati kenyér nem kéne a vasárnapi ostyához, vagy mintha a vasárnapi bor nélkül át lehetne szelni a munkanapok sivár pusztaságát.

Aki nyitott füllel jár-kel a világban – és a kávézókban –, az a legkülönfélébb vallomásoknak és a legködösebb (legabszurdabb) eszmecseréknek lehet fültanúja, melyeket az óvatosság szül, és (jelen esetben) az a két dolog, mely olyannyira idegen tőlük, hogy már-már azok birtokolják, szinte bekebelezik őket, különösen amikor ezek a lihegő fiúk belépnek a kávézóba, és leülnek egy asztalhoz rezzenéstelen arccal, mintha mi sem történt volna, dossziékat vesznek elő, és könyvekbe temetkeznek, de már késő: a rendőrök a sarkukban vannak, és – mint köztudott – a könyvek nem tévesztik meg a törvény éber őrzőit, inkább felkeltik a figyelmüket. Azért jöttek a diákok után, hogy rendet tegyenek, és rendet is tesznek, nem finomkodnak: Iratokat, gyerünk, gyerünk, egyenesen a rabszállító furgon gyomrába. Pedro és Mario nem tudják, hogyan jussanak ki onnan, hogyan verekedjék át magukat a kifelé tartó embertömegen, melynek távozásával helyreáll majd a kávézó megzavart nyugalma. Kifelé menet az egyik fiú egy csomagot ejt Mario lába elé, aki ösztönösen magához húzza, és elrejti a szék lábához támasztott híres-neves irattáska mögé. Hirtelen megrémül: úgy tűnik, újabban kényszeresen eltulajdonít mindent, ami az útjába kerül. Aztán még jobban megrémül: nyilván azért tette, hogy segítsen azon a srácon, de mi lesz, ha őt is megmotozzák? Találnának nála egy irattáskát, ki tudja, milyen tartalommal, és egy rejtélyes, kimagyarázhatatlan csomagot (nevethetnékje támad, amikor elképzeli, hogy a csomag egy bomba, és már látja, ahogy a lába a levegőbe repül, az irattáska pedig, mely közben szétszakadt, és nagy címletű, hamis bankjegyeket köpköd, együttérzően követi). Mindez abban a rövid pillanatban játszódik le a fejében, amíg elrejti a csomagot, aztán semmi. Jobb is nem gondolni semmire, hátha a zsaruk már gondolatot is tudnak olvasni, és ki tudja, még mire lehetnek képesek. Hol is tartott ezer éve, amikor még a nyugalom uralkodott? Egy agymosás, igen, egy önkiszolgáló agymosó kéne neki, hogy leplezze, mi kavarog ebben az őrült fejében.

– Indul a mandula, fiúk. – A fiúk megindulnak kifelé, a kékek egy-egy rúgással megtámogatják őket, a csomag pedig ott marad a két úriember lábánál, a két kabátos és irattáskás úriembernél (mindkettőnél ezek egyike). A két úriembernél, akik hirtelen egyedül maradnak a csendes kávézóban, és akiket már egy-egy melegszendvics sem tudna felvidítani.

Felállnak. Mario tudja, hogy a pincér biztosan utánaszólna, ha itt hagyná a csomagot, és fény derülhetne mindenre. Így hát hozzácsapja a napi zsákmányhoz, és magával viszi, de nem sokáig: az egyik kihalt utcán remegő kézzel a szemetesbe dobja, mint valami feleslegessé vált lomot. Pedro mellette sétál, és nem ért az egészből semmit, de szerencsére nem tudja összeszedni a bátorságát, hogy kérdezni merjen.

Derűsebb időkben mindenféle kérdést fel lehet tenni, de az ehhez hasonló pillanatokban maga a tény, hogy még egyáltalán életben vannak, leszűkíti a feltehető kérdések körét, és leértékeli a kérdezés intézményét. Ilyenkor csak sétálni lehet, esetleg meg-megállni, igen, azt szabad, például hogy megnézzék, miért sír ez a férfi. A férfi pedig olyan szelíden és mégis olyan hevesen sír, hogy már-már szentségtörésnek számítana nem megállni és megpróbálni segíteni rajta. Záróra van a boltokban, és a hazafelé igyekvő eladónők mind tudni szeretnék, mit történt: az anyai ösztön sosem alszik, ez a férfi pedig vigasztalhatatlanul zokog. Végre sikerül szavakat formálnia: – Nem bírom tovább –, mire a körülötte összegyűlt tömeg megértő arcot vág, de valójában nem ért semmit. Amikor megrázza a kezében szorongatott napilapot, és ismét azt üvölti, hogy nem bírja tovább, néhányan azt hiszik, hogy olvasta a híreket, és a világ túl terhes számára. Már éppen továbbállnának, és magára hagynák a tehetetlenségével, de sűrű csuklások közepette végül sikerül elmagyaráznia, hogy hónapok óta munkát keres, már buszra sincs pénze, és egy csepp ereje sem maradt, hogy tovább fusson munka után.

– Munka – mondja Pedro Mariónak. – Menjünk, nincs itt semmi keresnivalónk.

– Segíteni úgysem tudunk rajta, nincs mivel. Bár ne így lenne.

Munka, munka, hajtogatják kórusban a többiek, és egészen meghatódnak, hiszen ebből a szóból már lehet érteni, nem úgy, mint a könnyekből. A férfi könnyei tovább hullanak, szinte lyukat fúrnak az aszfaltba, és ki tudja, ott mit találnak – persze ezen senki sem gondolkodik el, talán csak a férfi, talán pont azt mondja magának, hogy a könnyeim átfúrják a földet, és lehet, hogy olajra bukkannak. Ha itt és most meghalok, talán átszivároghatok a lyukakon, és ezer év alatt kőolaj lehet belőlem, hogy aztán egy hasonló cipőben járó szerencsétlen… Szép elképzelés, de az összegyűlt tömeg nem hagyja, hogy elmerüljön a gondolataiban, melyek – mint ráébred – mégiscsak a halál körül forognak (a tömeg elborzad: halálra gondolni az utcán fényes nappal, micsoda merénylet az átlagpolgár ellen, akihez a halál csak a napilapok révén jut el). Munka nélkül maradt, igen, ezt mindenki megérti, úgyhogy készek segíteni rajta. Inkább ez, mint a halál. A háztartásigép-boltok jószívű eladónői kinyitják pénztárcájukat, és előhúznak néhány meglehetősen gyűrött bankjegyet; azon nyomban gyűjtés szerveződik, a határozottabbak elveszik a többiektől a pénzt, és noszogatják őket, hogy köhögjenek ki még egy kicsit többet. Mariót csábítja a gondolat, hogy kinyissa az irattáskát: vajon miféle kincseket rejt? – biztosan lenne mit megosztani ezzel a fickóval. Pedro pedig arra gondol, hogy ki kellett volna vennie a kukából azt a csomagot, amit Mario kidobott. Talán munkaeszközök voltak benne, esetleg festékszórók vagy éppen egy kompakt bombakészítő szett; bármi, amit oda lehetne adni ennek az alaknak, hogy ne eméssze fel a tehetetlenség.

A lányok erősködnek, hogy igenis fogadja el az összedobott pénzt, de a férfi egyre csak azt harsogja, hogy ő aztán nem kér alamizsnát. Egyikük elmagyarázza neki, hogy ez egy önkéntes felajánlás a családja megsegítésére, amíg ő – jobb kedéllyel és teli hassal – munkát keres. Krokodilkönnyei most már a meghatottságtól hullanak. Az eladónők jóságosnak érzik magukat, és megkönnyebbülnek, Pedro és Mario pedig arra a következtetésre jut, hogy ez bizony egy szerencsés flótás. Talán az ő társaságában Mario végre ki merné nyitni az irattáskát, Pedro pedig felderíthetné a kabát zsebeinek mélyén rejlő titkokat.

Így hát amikor a fickó végre egyedül marad, karon fogják, és elhívják magukkal enni valamit. Kezdetben ellenkezik, nem bízik a két férfiban: lehet, hogy csak el akarják szedni tőle az imént kapott zsozsót. Már nem tudja, hogy csak hazugság, vagy tényleg nem talál munkát, netán pont az a munkája, hogy kétségbeesést színlelve kihasználja a helyiek jóindulatát. Gyorsan meghányja-veti a dolgot magában: ha a kétségbeesésem valódi, és mindenki ilyen jó volt hozzám, akkor ez a kettő miért lenne más. Ha pedig csak játszottam a kétségbeesettet, akkor nem is vagyok rossz színész, és talán ebből a kettőből is ki tudok csikarni valamit. Arra a belátásra jut, hogy bár kicsit furcsán festenek, azért őszintének tűnnek, így aztán hármasban egy kocsma felé veszik az irányt, hogy némi ízletes kolbásszal és bőséges borral kényeztessék magukat.

A három szerencsés szám, gondolja magában egyikük. Meglátjuk, hogy kisül-e valami jó ebből az egészből.

*

Hogy hogy nem, rájuk esteledik, míg a – ki tudja, talán valós – életükről mesélnek egymásnak. Mindhárman szeretnék, ha végre értelmet nyernének a dolgok, ezért aprólékosan elmesélnek mindent, gyerekkoruktól egészen a mostani baljós időkig, amikor annyi furcsaság történik. A kocsma nincs messze a pályaudvartól, ők pedig már indulnának, de legalábbis remélik, hogy kisiklik egy vonat, vagy történik bármi, ami enyhíti a feszültséget, mely belülről majd’ szétveti őket. Rendesen felöltöttek a garatra, de egyikük sem akarja kikérni a számlát. Se Pedro, se Mario nem tett említést a váratlanul ölébe hullott zsákmányról, a fickónak pedig esze ágában sincs kifizetni a két ismeretlen vacsoráját, főleg, hogy azok hívták meg őt.

A feszültség elviselhetetlenné fokozódik, most már muszáj lenne cselekedni. Órák teltek el. Körülöttük a pincérek elkezdik az asztalokra pakolni a székeket, olyan az egész, mint egy állványzat, mely egyre szorosabban fogja közre a három férfit, sőt, azzal fenyeget, hogy elnyeli őket, amint a pincérek az építkezés elvakult hevében székre széket, asztalra asztalt és széket és még több széket halmoznak. Szép végzet ennek a három nyúlszívűnek, akik nem merték kikérni a számlát. Itt nyugszanak: életüket adták hét kolbászos szendvicsért és két kancsóért a ház borából. Méltányos árat fizettek.

Végül Pedro – a vakmerő Pedro – kéri ki a számlát, és imádkozik, hogy elég legyen a külső zsebekben lévő pénz. A belső zsebek világa még ott, a székek takarásában is kifürkészhetetlen; az útvesztő, amelyet képeznek, számára túlságosan szövevényes. A kabát belső zsebeibe nyúlva idegen életutakat kellene bejárnia, mások dolgaiba kéne bocsátkoznia, fel kéne adnia önmagát, és ezzel egyenesen az őrület útjára lépne.

A pénz elégnek bizonyul, és a három férfi megkönnyebbülten, jó barátként távozik a kocsmából. Mintha csak ottfelejtette volna, Mario az egymásra pakolt székek és asztalok kusza labirintusában hagyja az irattáskát – túl terhessé vált –; másnap reggelig biztosan nem talál rá senki. Pár sarokkal arrébb elköszönnek a fickótól, majd gyalog mennek tovább a közös albérletük felé. Egészen közel járnak, amikor Pedro észreveszi, hogy az irattáska már nincsen Mario kezében. Erre leveszi a kabátot, nagy gonddal kisimítja, és egy parkoló autó tetején hagyja, pont ahogyan találta. Végül félelmet hátrahagyva lépnek be lakásuk ajtaján, és félelem, pénz és ábrándok nélkül térnek nyugovóra. Mélyen alszanak, olyannyira, hogy álmából felriadva Mario azt sem tudja  eldönteni, a lárma, amelyre felébredt, valós volt, vagy csak álom.