Mondtam neki, fogjad, kislányom, vidd el ezt a csupa finomsággal teli kosárkát a nagymamának. Öltözz fel jól, mert hideg van, figyelmeztettem. Nem azt mondtam neki, vedd fel azt a színes köpenykét, amit a nagymama kötött neked, mert ez így nem lett volna egészen pontos. Ugyanakkor ez is benne volt a pakliban. De ez a nagymama ekkor még nem köt semmit. A köpenyke ugyan már megvan, a lány fel is avatta, és biztos vagyok benne, hogy most is fel fogja venni, mert mondtam neki, hogy odakint hideg van, és ez így igaz. Odakint mindig hideg van, még a legforróbb nyári napokon is, és a lányom ezt tudja, ezért az utóbbi időben mindig felteszi a kapucnit, amikor elindul hazulról.

Még csak nemrég kezdte el hordani a kapucnis köpenykét, szép színes, fel is veszi, akár tetszik neki, akár nem, és időnként még azt is tudja, hol kezdődik a valóság és hol ér véget a mese. Tudja, még ha nem is akarja tudni, még ha azt is mondja ilyenkor, hogy fáj a hasa.

Arról a másik dologról is szóltam neki, mindig jó előre figyelmeztetem, de sose hallgat rám.

Nem hallgatok rá, vagy csak nagyon ritkán. De mindegy is, mindenképpen fel kellett vennem azt a bizonyos piroska-kapucnit, nem volt időm túl sokat gondolkodni, mert el kellett indulnom az erdei úton. Az úton, azon az igencsak hosszú úton, amely majd keresztülvisz az erdőn, legalábbis remélem, és elvezet a nagymama kunyhójához.

Már az is épp elég időbe telt, míg magáig az erdőig eljutottam. Az elején még felmásztam minden érdekes lehetőséget rejtő fára, ami csak az utamba került. Ettől úgy éreztem, van némi rálátásom az erdő egészére, ugyanakkor a haladás szempontjából nem volt túl jó ötlet.

Anyától hallottam először a farkas szót.

Ezért ugyan ismerem, de ki nem ejteném a számon. Igyekszem vigyázni magamra, mert az erdőnek ezen a részén, ahová most jutottam, igen terebélyesek a fák és meglehetősen magasra nőttek. Egyelőre lehajtott fejjel, a szemem sarkából figyelem őket.

Ne, kislányom, ne, mondja anya.

Hallgatom, amit anya mond, de nem hallom. Vagyis hallom, hogy anya beszél, de azt nem, hogy mit mond. Távolról hallatszik a hangja, mintha suttogna.

Ne, kislányom, ne!

Ezt mondom neki. Nincs túl sok foganatja.

Ne, ott a farkas!

Hallom, mondom neki, de semmi értelme.

Vagy mégis: kerülöm a meredek kaptatókat és az erdő éles kanyarokban folytatódó ösvényeit, melyek könnyen a szakadékba kalauzolhatnak.

Bár tartok tőle, hogy a szakadék tetszeni fog nekem. Vonz a mélység.

Ne, kislányom, ne!

De hát téged is vonz, anya!

Vonz engem/ünket.

Félelem. Osztozunk a félelemben. És ez talán még tetszik is nekünk.

Vigyázz, kislányom, az ordas farkassal (most az anya beszél)!

Most az anya beszél. A lány is beszél, a hangok összefolynak, kioltják egymást.

Vigyázz!

Mivel? Kivel?

Mintha belőlem szólnál, úgy hallom időről időre ezt az anyai hangot, hol távolról, hol közelről, miközben apró, vadon termő erdei szamócát gyűjtögetek a kosárkámba. A gyümölcs finom édes, az utóíze azonban néha keserű. Nem is teszem a kosárba, nyalogatom, megeszem. Az apró magok a fogaim közé ragadnak, később pedig úgy érzem, pontosan annak a szamócának az ízét kívánom megint.

Visszafordulni már nem lehet. Az oldal alján, az út végén majd úgyis minden kiderül.

Ismeretlen tájak felé veszem az irányt. A farkas a távolban kiles a fák közül és mindenféléket mutogat, néha obszcén dolgokat is. Először még nem értem, mit akar, ezért visszaintek neki. Azért így is megijedek, de csak megyek tovább, mit sem törődve vele.

A drága öreg hölgy, aki felé igyekszünk, nem más, mint a nagymamám. A haja hófehér, a vállát kendő fedi és csak kötöget és kötöget az édes kis faházában. Kötögeti a kapucnit, beleköti a vörös utáni sóvárgást, nekem lesz, a kislánynak, aki ezen az úton még végig kislány marad, miközben az anyukája az erdő túlsó felén egy kőház oltalmában várakozik. A ház takaros és biztonságos, anya megtesz mindent, amit csak tud. De folyton unatkozik.

Piroska pedig, mert mostantól így fogjuk hívni, folytatja útját a sűrű erdőn keresztül, és nem igazán van alkalma unatkozni, csalódni viszont annál több.

Az élet olyan kiábrándító, mondja egy férfi az erdőn túl, vagy nem is mondja, pityergi, Piroska pedig tudja a férfiről, hogy egy régi dalt felidézve valójában lehet, hogy a bánat csak az alkohol miatt van. Vagy a könnyek miatt: a színtelen, szagtalan, bár nem ízetlen, mert sós könnycseppek miatt, melyeket Piroska az erdei ösvényen haladva már jó előre elkezd ízlelgetni, még jóval azelőtt, hogy a legrücskösebb farönkökhöz érne.

Nem is a farönköket keresi most. Édes, színes gyümölcsök után kutat, melyeket a szájába vehet, vagy beletehet karjára akasztott kosárkájába, melynek aztán a megfelelő idő elteltével az lesz a sorsa – már ha be tudja teljesíteni –, hogy a nagymama lába elé helyezzék.

A nagymama pedig megkóstolja majd a gyümölcsöt, még ha kicsit fonnyadt lesz is, mire eljut hozzá, én pedig meghallgathatom a történeteit. Persze szerelmi történeteket mesél majd, ahogy annak lennie kell. S ahogy történeteket sző, próbál ugyan óvatos lenni, de mégsem elég figyelmes, bár ezt az ihletettség, vagy a mohóság számlájára is írhatjuk. És a nagymama is vakmerő, mert ebben a pillanatban ő is ajtót nyit a farkasnak.

Mert mindig van egy farkas.

Talán maga a farkas az oka, vagy talán a nagymamának kedvére van ez az egész, vagy az idők során megkedvelte a farkast, de legalábbis elfogadta.

Piroska, ahogy halad előre az úton, egyfolytában hallja az anyja hangját, már egészen olyan, mintha a saját hangja volna, csak egy kicsit mélyebb: Vigyázz a farkassal, mondja az anyai hang.

Mintha ő nem tudná.

A farkas meg egyre csak leselkedik azzal a szőrös pofájával. Az elején még egész diszkrét, de aztán lassacskán egyre jobban elbízza és mutogatja magát, kidugja a lábát a ronda karmaival, néha meg hamiskásan mosolyog, hogy kilátszik a szemfoga.

Piroska egyáltalán nem akar a farkasra gondolni. Nem akar róla tudomást venni, el akarja felejteni. De nem lehet.

A farkas nem tud beszélni, csak morogni, de már az első adandó alkalommal szólongatni kezdi Piroskát, ahogy a lány az erdei ösvényt követve egy kicsit is elkalandozik.

Szép kislány vagy, mondja neki.

Biztos minden lánynak ezt mondod, te farkas.

Csak a tiéd vagyok, szép kislány, gyönyörű Piroska!

De a lány nem hisz neki. A mondat első részét semmiképpen sem hiszi el: az még csak igaz lehet, hogy ő szép, de a farkas már valaki másé.

Anyám figyelmeztetett, mindig figyelmeztet: vigyázz a farkassal, drága, ártatlan, törékeny, pirosruhás kislányom!

De akkor vajon miért küldött az erdőbe? Miért muszáj végigmennem azon az úton, ami a nagymamához vezet?

A nagymama pontosan tudja, a nagymama már rég bejárta ezt az utat, a nagymama a saját kezével építette azt a kunyhót, úgyhogy ha bárki is a favágóval jön, nem szabad hinni neki. A favágó csak a modern olvasatokban létezik.

Az erdőben hamarosan trópusi meleg kezd uralkodni, az embernek kedve támad ledobni magáról a köpenyt, vagy még inkább az összes többi ruhát a köpeny kivételével, melynek gyűrődéseiben a friss mohában hempergőzéstől lassan kifényesedik az anyag.

Errefelé igen csábító gyümölcsök nőnek az erdőben. Sokat elérek a kezemmel. Vannak olyan férfiak is, mint ez a sokféle gyümölcs: van, amelyik édes, van, amelyik finom, van, amelyik szaftos, és van, amelyik csíp, mint a csalán.

Csak szép óvatosan szabad kóstolgatni őket.

Hány békát kell vajon megcsókolni, mire megtaláljuk a herceget?

Hány farkas jut vajon az életben?

Valójában egyetlen farkas van, a farkas mindig egy és ugyanaz, csak az árnyéka változik.

Hová mész, Piroska, az ígéretekkel teli kosárkáddal, amibe olyan könnyen bele lehet látni, kérdezi a farkas, miközben a szája szélét nyalogatja.

Menj a francba, válaszolom, mert erősnek és bátornak érzem magam.

Aztán folytatom az utam.

Az ezernyi lehetőséggel teli erdő első ránézésre ártalmatlannak tűnik. Anya azt mondta, vigyázzak a farkassal, aztán elküldött az erdőbe. Azóta sok mindenen keresztülmentem, és mégis, mégis mindig elmondja újra és újra: van, hogy lassan, tagoltan, halkan a fülembe súgja, meg olyan is, hogy rám kiabál, én meg összerezzenek, és alig bírok továbbmenni.

Remegek a félelemtől, menedéket keresek, bekuporodom egy hatalmas lapulevél alá, ami csak a dzsungelben van, és amit az őslakosok arra használnak, hogy megvédje őket az esőtől. Sokat esik errefelé, könnyen magányosnak érezheti magát az ember lánya, főleg, amikor az anyai hang egyre-másra óva inti a farkastól, a farkas pedig folyton ott ólálkodik, és lehetetlen nem félni tőle. Fő az óvatosság, mondják.

Szerencsére időnként feltűnik valaki, aki oldja a feszültséget. Ezt a gyümölcsöt már mindenképpen megeszem, nagyot harapok bele, de közben óvatosan a kosárkámba is teszek, hogy a nagymamának is jusson. És anya mosolyog, én pedig csak évődöm és a szám szélét nyalogatom. Talán a farkas is így tesz. A piros köpenyemből kilóg egy szál, beleakad egy faágba, én pedig húzom. Elszakad, sírok, és velem sír a piros köpenyem is.

Sikerül egy kicsit továbbhaladnom, halkan kínlódom, adom az értetlent, de a kosarat egy pillanatra sem eresztem. Ha tele kell pakolnom, hát telepakolom, de közben azért vigyázok, nehogy a végén túl nehéz legyen. Amit kell, persze beleteszem, minden olyasmit, ami a nagymamának örömöt okozhat. Ő is tudja, de az öröm azért főleg az enyém.

Anyám viszont óva int, leszid, megró, rendre utasít. Pedig ő küldött az erdőbe. A küldetésem látszólag az, hogy eljussak a nagymamához, miközben anya otthon arra vigyáz, hogy a farkas be ne törje az ajtót.

A farkas nem nyugszik, mindenképpen tudni akarja, hova megyek, én pedig megmondom neki az igazat, de azt nem árulom el, melyik úton kell mennem, mi dolgom van ezen az úton és mennyi ideig tart. Igaz, én sem tudom, és az is igaz – viszont neki ezt sem mondom el –, hogy ha találok magamnak társaságot, akkor egyáltalán nincsenek ellenemre a kitérők, sem a sötét barlangok, és az úton mosolyognak rám a gyümölcsök, és én leszedem őket, és talán még virágzik is valami, és anyám azt mondja igen, igen, virágozni virágzik, de te csak légy óvatos! A farkassal, tudod, mondja, vigyázz a farkassal, és már az én hangom is anyám hangja, ugyanaz a hang, amit a kezdetektől fogva hallgatok, hogy itt ez a kosárka, fogd, kislányom, vidd el ezt a... satöbbi, satöbbi. És légy óvatos a farkassal!

Ezért kellett az erdőbe küldenie?

A farkas nem is tűnik olyan félelmetesnek. Néha úgy tűnik, mintha meg lehetne szelídíteni.

A déli napsütésben csak úgy csillog a köpenyem pirosa. Dél van az erdőben, megyek, kiélvezem.

Időnként feltűnik valaki és kézen fog, máskor meglök és elszalad, lehet, hogy a kettő ugyanaz. A farkas morog, dohog, szitkozódik, de én csak akkor hallom, amikor a távolban vonyít és engem szólongat. Hallgatok a hívó szavára és ahogy haladok előre az úton, egyre jobban engedek neki, és egyre félelmetesebb. A farkas.

Időnként azzal provokálom, hogy báránybőrbe bújok.

Időnként nagyon közel megyek hozzá és incselkedem vele.

Búúú, farkas, gyere, gyügyű, együgyű, kiabálom, ő pedig a pokolba kíván engem.

Időnként, amikor egyedül alszom valahol az erdő mélyén, érzem, hogy ott van a közvetlen közelemben, szinte egészen felettem, és ilyenkor valami égetni kezd belül, de ez egyáltalán nem kellemetlen.

Időnként, csak hogy meg tudjak feledkezni róla, más férfiakkal alszom, mindegy, ki az, jó az első is, aki szembe jön és egy kicsit is kívánatosnak tűnik. És ilyenkor jobban érzem a farkast, mint valaha. Nem mindig taszító, de anya egyre csak kiabál.

Egy gyönyörűszép délutánon, amikor szinte megállni látszott az idő, egy víztározóhoz értem s a hófehér színű madarakat figyeltem. A vizet súrolva érintő, kitárt szárnyú sirályokat, a szürke ködben úszó tájból kiemelkedő, féllábon álló karcsú gémeket.

Talán túlságosan sokáig időztem ott, mindenesetre amikor tovább indultam, a levelek között egyszer csak megláttam egy olyan tükröt, amilyen a mesékben van. Lehajoltam, felvettem, és kitört belőlem a mindenki által jól ismert kérdés: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb...! A jó édes anyukád, ki lenne? Tisztára el vagy tévedve, ez egy másik mese – felelte a tükör.

El vagyok tévedve? Én? Belenéztem a tükörbe, bámultam bele meredten, figyeltem kihívóan, és persze anyám arcát láttam benne. Olyan volt, mintha egy perc sem telt volna el, pontosan ugyanolyannak láttam az arcát, mint amikor elzavart az erdőbe, hogy nézzek rá a nagyira. Talán csak az a karcolás volt új a homlokán, melyet előző éjszaka szereztem, mikor nekimentem egy ágnak a sötétben. Meg az a néhány ránc a sok idegeskedéstől, de az is inkább az én szemem alatt, mint az ő arcán. Nevettem, nevetett, nevettünk. Nevettem a tükörnek ezen az oldalán, és a másik oldalán is, és minden olyan könnyűnek, szabadnak tűnt, még maga a tükör is nevetett. Na meg persze főleg a farkas.

Azóta csak Kakukkocskának hívom a farkast. Már amikor lehet. Meg amikor merem.

A tükröt ott hagytam, ahol megtaláltam. Szerencsétlennek szintén megvolt a maga szerepe, de most már sértegessen másokat, vagyis tegye a dolgát, ahogy kell.

Elindultam, gyönyörű köpenyem tükörképére rá se hederítettem, pedig mintha most más tartása lenne, méltóságteljesen feszül a testemre.

Anyám és én kézenfogva megyünk tovább, karonfogva, vállonfogva, egymásba lényegülve. Ő azt hiszi, tudja az utat, én haladok előre. Kettőnk közül valószínűleg ő az óvatos, én a vakmerő.

A lényeg, hogy az anyám én vagyok és én küldtem el a kislány-énem az erdőbe. Rájövök, de azonnal el is felejtem és újra kívülről hallom anyám hangját.

Ezzel most sokat haladtunk előre.

Én vagyok Piroska. Én vagyok a saját anyám, megyek a nagymamához, a nagymama háza felé, és közben leselkedik rám a farkas.

De hát ebben az erdőben nincsenek más állatok? – kérdezik tőlem egyesek gyanútlanul. Persze, hogy vannak, van itt állat dögivel, különböző fajúak, színűek, méretűek, tapintásúak. De a fent nevezett a legrosszabb mind közül, folyton a nyomomban van, egy pillanatra sem téveszt szem elől.

Vannak nagyon finom csupasz kétlábúak, meg vannak olyanok is, akik ízletesnek ígérkeznek, de aztán keserű az utóízük, vagy nem lehet megemészteni őket. És van, amelyikkel nem is lehet jóllakni. A kosárka már rég megtelt volna, ha nem lenne olyan, mint egy feneketlen hordó. De a nagyi biztosan értékeli majd.

Néhányan a finomabbak közül hosszan elkísérnek. Akkor veszem csak észre, hogy az erdő mintha szépen lassan átvedlene. Most szúrós kaktuszok között gyalogolunk, mocsarakon át gázolunk, aztán megint minden olyan ártalmatlanná válik, hogy akaratlanul is eltávolodom mindenkitől, és egyszerre csak azt veszem észre, hogy megint egyedül vagyok a régi erdőben.

Hirtelen az egyik, én pontosan tudom, hogy melyik, nyugtalankodni kezd, nekem pedig felkavarodik a gyomrom.

Kakukkocskám, farkasom!

Úgy tűnik, nem szereti, ha bizalmaskodom vele.

Elhagy, időnként hallom vonyítani a távolból és hiányzik. Azt hiszem, még az is előfordult, hogy egyszer szólongatni kezdtem, főleg azért, mert szerettem volna, ha felfrissíti az emlékezetem. Azért van erre szükség, mert mostanában időről időre belebotlok egy-egy ízletes példányba és olyankor hajlamos vagyok megfeledkezni róla. A finom ízűvel mélyen egymás szemébe nézünk, tetszünk egymásnak, ujjbegyünkkel megérintjük a másikat, és aztán? Aztán semmi. Én megyek tovább, mintha fontos dolgom volna, mintha sietnem kellene, és szép lassan szem elől vesztem. Ahogy megyek tovább az úton, egy kanyarban végképp elfelejtem, futok egy kicsit, és mire észbe kapok, már rég nincs sehol. Nem nézek hátra, nem akarom megtalálni. Pedig talán boldogok lehettünk volna együtt, vagy legalább jól érezhettük volna magunkat egy kicsit.

Hé, te farkas, hová tűntél?

Tartok tőle, hogy az egész azért van, mert elárultam neki, hová megyek. De hát ez már annyira régen volt, akkor még annyira ártatlanok voltunk...

Egy ilyen izgalmakkal és kalandokkal teli úton mi értelme célba érni? És egyáltalán, hol lehet a nagymama háza, az erdő közepén vagy az erdő szélén? És vajon véget ér ott az erdő, ahol a nagymama kezdődik? És amúgy mit használ a nagyi, amikor köt, valamilyen növényt, liánt, vagy pamut-, esetleg lenszálat? Meg tudja majd stoppolni a köpenyemet? Mennyi kérdés!

Nekem nem sürgős, hogy odaérjek és megtaláljam a válaszokat, ha létezik egyáltalán válasz a kérdésekre. Hadd várjon az öregasszony, te meg, anya, ne haragudj rám! Teljesítem a küldetést, de úgy, ahogy én akarom. Azt viszont tudnod kell, hogy a kosarat egyetlen egyszer sem tettem le vagy hagytam magára. Még mindig cipelem az elemózsiát, amit beletettél, sőt, tettem hozzá én is mindenfélét, amit útközben találtam és megtetszett. És ha már itt tartunk, mondd, anya, annak idején a nagymama küldött oda téged, ahonnan én indultam? És ez most már örökké így lesz, hogy egyfolytában jövünk-megyünk, az erdő egyik végéből a másikba és vissza?

Mert ennél az is jobb, ha felfal minket a farkas útközben.

De van itt farkas?

Hol a farkas?

Egyedül érzem magam, könnyes a szemem, megállok, hogy rendbe hozzam a köpenyem, mert meglehetősen viseltes állapotban van. Errefelé már több a tüske az erdőben, mint a levél. Régebben bosszantott, mert szétszaggatták a köpenyem, de most van, amelyik a hasznomra válik, mert gombostűnek tudom használni, összetűzöm vele a darabokat.

Toldozott-foltozott köpenyemmel a hátamon szaladok az erdőben, mintha repülnék, és boldognak érzem magam. És ahogy így suhanok, egy-egy óvatlan pillanatban van, hogy valaki megpróbál elkapni, a köpenyem után nyúl, de csak egy darab fakópiros anyag marad a kezében.

De engem már nem érdekel. Sem a kéz, mely utánam nyúl, sem a köpeny. Meg akarok szabadulni tőle és csak szaladni előre. Már senki sem emlékszik a nevemre. Azóta már biztosan akadtak újabb Piroskák, akik az erdőt járják és szamócát gyűjtenek. Nem hibáztatom őket. Némelyikük talán éppen nekem köszönheti, hogy megszületett, nekem pedig egy adott pillanatban azt kell mondanom neki, kislányom, kicsikém, gyönyörűségem, fogd ezt a kosárkát és vidd el a nagyinak az erdő túlsó felére. De aztán vigyázz a farkassal! A Gonosz Farkassal!

Méghogy a Gonosz Farkassal! Mindjárt megpusztulok a nevetéstől!

A Gonosz az én farkasom volt, aki itt hagyott, elszökött.

A mai piroskákat kergető mai farkasok ártalmatlanok, tehetségtelenek, bénák. Nem olyanok, mint az én farkasom volt. Épp ezen töprengek, amikor eszembe jut a történet vége. Legalábbis azt hiszem.

Úgyhogy gyorsan el is mondom.

Az erdő számomra már nem rejt titkokat, rejteget azonban időnként kellemes kis meglepetéseket. Épp csak annyi időre állok meg, hogy beletegyek egyet-egyet a kosaramba, de aztán már megyek is tovább. Megyek a nagymama után (legalábbis én azt hiszem.)

És amikor végre ott állok az akkurátusan összebarkácsolt fakunyhó ajtajában, még megállok egy pillanatra a küszöbön, és mély lélegzetet veszek. Nem akarom, hogy így lásson, lógó nyelvvel, kivörösödött arccal, olyan pirosan, mint amilyen a kapucnim lehetett egykor. Nem akarom, hogy észrevegye, kilóg a szemfogam és folyik a nyálam.

Fázom, érdes és felborzolódott a szőröm, nem akarom, hogy így lásson, nem akarom, hogy összekeverjen valaki mással. A szemöldökfa alatt a sebeimet nyalogatom, felszegem a fejem és vonítok, igyekszem összeszedni, összekaparni magam.

Nem akarom megijeszteni ezt az édes kis nénit, fáradságos volt az út, olykor fájdalmas, olykor magával ragadó.

Próbálom lesimítani a bozontomat, hogy ne látszódjon rajtam az izgatottság.

A teli kosárban minden az övé, nem szeretnék rossz benyomást kelteni, nem szeretném, hogy az áldozatom hiábavaló legyen.

Szunyókálok egy kicsit az ajtaja előtt fekve, de olyan hideg az éjszaka, hogy kénytelen vagyok bekopogni. Aztán belépek. A nagymama nagyon megváltozott.

Nagyon, de nagyon megváltozott. Pedig nem is láttam még soha.

Köszön, behív, megszólít.

Maga mellé invitál az ágyba.

Hallgatok a hívó szóra. Nagyon megváltozott, mégis borzasztóan ismerős.

És amikor már éppen készülök hangot adni ámulatomnak, megszólal a fejemben egy réges-régi hang és azt mondja:

– Nagymama, miért olyan nagy a füled? Nagymama, miért olyan nagy a szemed? Miért olyan szőrös az orrod? (nem mintha versenyeznie kellene bárkivel)

És amikor kinyitom a szám, hogy a felsorolásban megemlítsem az ő száját, mely ekkor szintén szólásra nyílik, abban a pillanatban végre felismerem. Felismerem magunkat, felismerem a farkast, felismerem saját magam.

És a szája hatalmasra nyílik, és elnyel mindnyájunkat. Végre egyek vagyunk.

Jó meleg van odabent.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Luisa Valenzuela: "Si esto es la vida, yo soy Caperucita Roja". In: Uő: Generosos inconvenientes. Antología de cuentos. Palencia, Menoscuarto, 2008.