Luisa Valenzuela generációja egyik legismertebb argentin írónője, és bár minden hispanista jól ismeri legalább a novelláit, érthetetlen módon magyarul szinte semmi sem olvasható tőle. Pedig a 83 éves szerző nemzetközileg is igen népszerű, és nem csak azért, mert sok helyen élt és ezért sok helyen ismerik Párizstól Mexikón át New Yorkig, hanem mert a spanyol nyelvű irodalmi világ különleges hangja, eseményeinek gyakori díszvendége, fontos díjak birtokosa, a világ különböző egyetemeinek díszdoktora. Életműve több mint negyven kötetre rúg: írt regényeket, esszé- és novellásköteteket, de van olyan szövege, mely a latin-amerikai irodalomban Kolumbusz óta töretlenül népszerű krónika műfajába sorolható. Szokták őt még a Latin-Amerikában szintén hihetetlen népszerűségnek örvendő mikrofikció (mikronovella, latin-amerikai egyperces) dívájának is nevezni,[1] róla kapta nevét a 2019-ben Buenos Airesben létrehozott önálló mikrofikciós gyűjtemény (BIBVAL – Biblioteca de Microrrelatos Luisa Valenzuela), mely az Argentin Nemzeti Kongresszusi Könyvtárban kapott helyet.

Én 2013-ban ismertem meg őt egy mikrofikció konferencián, Argentínában, és a következő alkalommal, amikor Buenos Airesben jártam, mindjárt meg is hívott magához: akkor tudtam meg, hogy gyakran tart a házában baráti összejöveteleket, és szívesen lát vendégeket a világ minden tájáról. Ebédidőben érkeztem, egy másik külföldi vendéggel együtt. Rögtön asztalhoz ültetett bennünket, és egy Borgestől (igen, Jorge Luis Borgestől) ajándékba kapott tálból szedte ki nekünk a sajnos már nem emlékszem, milyen levest. Mesélt a gyerekkoráról, a szintén író anyukájáról, arról, hogy annak idején nemcsak Borges, de a szintén legendás Ernesto Sábato vagy Adolfo Bioy Casares is gyakori vendég volt náluk. Később, a Videla-diktatúra alatt fiatal felnőttként először a tudósítói munkája miatt élt külföldön, az úgynevezett argentin piszkos háború alatt (1976-1983) pedig rendszerellenes, a hatalmat bíráló írásai[2] miatt volt kénytelen egy időre másik országban, ezúttal az Egyesült Államokban letelepedni.

A már említett, levesestálas látogatás során láttam először Luisa álarckollekcióját is, melyeket a világ legkülönbözőbb tájairól gyűjtött össze. Erről később könyvet is írt Diario de máscaras („Álarcnapló”) címmel, melyben már magyar kalandja és a címben említett busómaszk is szerepel. Amikor ugyanis 2014-ben egy irodalomtudományi konferencia díszvendégeként Budapestre érkezett, az első kérése az volt, hogy a kötelező program után vigyük el Mohácsra, mert a busók még hiányoznak a gyűjteményéből. Az álarcok történetét megörökítő kötetben így ír a mi busóinkról:

„(A busóálarcok) inkább komikus maszkok, ijesztgetésre szolgálnak, fekete az arcuk, széles, fogatlan a mosolyuk, az arckifejezése pedig mindegyiknek más és más, összességében azonban inkább kedvesek, mint félelmetesek.”[3]

Írásainak magyar vonatkozásait tekintve érdemes még talán megemlíteni, hogyan ír Budapestről abban a levélben, melyet egy akkor még kiadatlan novellája kíséretében köszönetképpen küldött magyarországi látogatása után: „A találkozó minden pillanatát az intelligencia és a jókedv jellemezte, pedig ez a kettő nem mindig jár együtt. Ezúttal szerencsém volt, mert a konferencián, a közös programokon és a Cervantes Intézetben szervezett kerekasztal-beszélgetésen is végig jelen volt mindkét erény. 1967-ben jártam először Budapesten, és meg kell mondjam, akkor ugyan titokzatosnak, de meglehetősen szürkének láttam a várost, mostanra viszont megtelt fénnyel, nem is gondoltam volna, hogy ennyire.” A levél és a novella eredeti nyelven, a Verbum című tudományos folyóiratban jelent meg. Az elbeszélést mindenképpen jó lenne magyarul is olvashatóvá tenni, de addig is, míg ez megtörténik, szóljunk néhány szót az 1749-en hamarosan megjelenő írásokról.

A közeljövőben olvasható novellák közül legalább három hangsúlyosan női történet: kettőre minden bizonnyal azonnal ráismer az olvasó, a ma délután közölt Piroska és a farkas-mesére (Ha ez itt az élet, akkor én vagyok Piroska a meséből) és a kékszakállú-történetre (A kulcs). A Menestrelék a hagyományos családképet kezdi ki, a Furcsa dolgok történnek itt szintén egy sok nyelvre lefordított és számos antológiában szereplő írás, melynek hátterében a hatalom kérdése áll, a Tangó című elbeszélés pedig az argentin közhelytánc egy bizonyos társadalmi aspektusára mutat rá.[4]

Luisa Valenzuela írásait szokás a feminizmus kontextusában is értelmezni, bár ő maga hangsúlyozza, hogy amit feminizmusnak neveznek, az egy természetes női látásmód következménye, nem pedig valamiféle provokatívan harcos álláspont. Ezzel együtt, amikor csak teheti, kiáll a nők jogaiért, fellép az erőszak ellen, és üdvözli azokat a feminista mozgalmakat, melyek tömeges megmozdulások keretében adnak hangot a nők elnyomása és a patriarchális hatalmi berendezkedés elleni tiltakozásnak. Az 1989 óta Buenos Airesben élő szerző az utóbbi években írt krimit (Fiscal muere), megjelentette összegyűjtött publicisztikáit (La mirada horizontal), a világjárvány alatt pedig aktuális élményeit egy sok évvel korábbi tapasztalatával vetette össze, amikor egy agyvelőgyulladás következtében kénytelen volt hosszabb időt tölteni saját testébe zárva (Los tiempos detenidos). A bezártság, úgy tűnik, visszatérő eleme: egy korábbi regényében egy tucat női írót helyeznek házi őrizetbe (El mañana), egy másikban pedig magát Juan Domingo Perónt, Argentína egykori elnökét, a musicalből is ismert Evita férjét kényszerítik egy álarc fogságába, hogy onnan mesélje el valódi származásának a történetét (La máscara sarda).

A levélen és az akkor még kiadatlan novellán kívül én egy salátakiszedő készletet kaptam Luisától ajándékba, és mivel előbbiek elektronikus formában érkeztek, tárgyi emlékként a salátáskészletet őrzöm tőle – amit legalább olyan nagy becsben tartok, mint ő Borges levesestálját és a falon lógó magyar unokatesót, a fogatlan busót. 

 
*

Jegyzetek:

[1] A következő linkekek olvasható egy-egy mikrofikciója: https://mikrofikciok.com/2018/02/12/egy-mesebeli-herceg-ma/, https://mikrofikciok.com/2018/05/10/lopott-pillantas/

[2] Főleg a következő négy kötetről van szó: Aquí pasan cosas raras („Furcsa dolgok történnek itt”, 1975), Como en la guerra („Mint a háborúban”, 1977), Cambio de armas („Fegyvercsere”, 1982), Cola de lagartija (A gyík farka, 1983)

[3] Diario de máscaras. Buenos Aires, Capital intelectual, 280.

[4] A novellák eredeti címe: Si esto es la vida, yo soy Caperucita roja, La llave, Los Menestreles, Aquí pasan cosas raras, Tango