I.

Most negyedszer találkoztam újra ugyanazzal az emberrel. Mindenhová követ, soha nem vagyok biztonságban tőle, mert a leglehetetlenebb helyeken is megjelenik, és szembe találkozik velem. Egyszer még a szobámban is megjelent Kristianiában: előttem ment be, ott állt...

De hadd kezdjem az elején.

Először 1879 karácsonyán találkoztam vele Koppenhágában; valahol a Klareboderne nevű helyen szálltam meg.

Egy nap egyedül ültem a szobámban – tisztán emlékszem, hogy éppen kottákat másoltam, és ez nagy gondot okozott nekem, mert egyáltalán nem tudtam kottát olvasni –, kopogtattak az ajtón, könnyedén, nagyon halkan, mintha női kéz kopogott volna; azt kiáltottam: – Szabad! –, és egy férfi lépett be.

Harminc év körüli, sápadt, sötét szemű, keskeny vállú, feltűnően keskeny vállú férfi volt; csak az egyik kezén viselt kesztyűt.

Alighogy belépett, levette a kalapját, nagy szemeit végig rám szegezte, miközben felém tartott, oda, ahol írtam. Elnézést kért, amiért betolakodott hozzám; látott már néhányszor ki-be járkálni a panzióban, és úgy tűnt neki, hogy régi ismerősök vagyunk. Nem emlékszem-e rá a helsingöri rendőrőrsről?

Soha nem jártam Helsingörben, nyilván félreértés lehet....

Nem? Malmőben történt volna? Minél többet gondolkodott rajta, annál tisztábban emlékezett arra, hogy Malmőben futott össze velem...

De én Malmőben sem jártam.

Említett még néhány helyet, és minden egyes alkalommal, amikor válaszoltam, azt mondta: Várjon egy kicsit! Teljesen biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már, csak nem emlékszem, hol. Végül Kristianiát említette, és félig-meddig belementem, hogy talán Kristianiában találkoztunk. Elbizonytalanított, nem tudtam volna azt felelni, hogy Kristianiában sem találkoztam vele.

– Egyébként – mondta – nincs semmi dolgom önnel, csak eszembe jutott, hogy honfitársamként és régi ismerősként köszöntsem.

Beszélgettünk egy kicsit; nem faggattuk egymást semmiről, csak egészen közömbös dolgokról esett szó, amelyek mára már kimentek a fejemből. Csak arra emlékszem, hogy a szavait gyakran többféleképpen lehetett érteni, mintha lett volna valami a szavak mögött, és hogy ez az ember titokzatos benyomást tett rám.

Amikor felállt, hogy távozzon, még egyszer elnézést kért, amiért eljött, és akkor többek között ezeket a szavakat használta:

– Unatkozom, már nincs mit csinálnom. Van, hogy a fejembe veszem, hogy bolondot csináljak a rendőrségből, így ütve el az időt; de túl könnyen megy, és nem köt le.

Komolyan mondta, én mégis viccnek vettem.

Az ajtóban megfordult, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, és meghívott egy esti kocsikázásra, „a régi idők emlékére”. Először nemet mondtam – nem is tudom, miért –, de egy pillanattal később úgy döntöttem, hogy vele tartok. Utoljára még azt is mondta, hogy ne vigyek magammal pénzt. Az ember sosem lehet elég óvatos; a pénzemet hagyjam a házigazdámnál – közölte. Nem egészen értettem, de belementem, és megígértem, hogy öt órára a „Ló”-nál leszek.

Amikor egyedül maradtam, elgondolkodtam a férfin meg a szavain. Kissé furcsának találtam, hogy bejött hozzám. És miért mondta ezt a pénzről? Először csodálkoztam egy kicsit, de hamar elfelejtettem; utazás közben az emberek gyorsan összemelegednek, az idegenből alig egy óra alatt bajtárs és barát lesz. A megbeszélt időpontban a „Ló”-nál voltam.

Az idő enyhe volt, az utcák pedig annyira nedvesek, hogy konflissal kellett mennünk; a vászontetőt kinyitottuk, az ablakokat pedig becsuktuk. Nyugat felé hajtottunk Koppenhágán keresztül, a Ladegaarden mellett, a Rolighedsvej mentén, tovább a vízművek mellett. Ezen a hosszú szakaszon alig szóltunk egymáshoz, csupán a kocsi zötykölődött. Amikor átkeltünk a Grøndals hídon, és az Utteslev-Markenhez közeledtünk, az idegen férfi megfog egy darab kötelet, miközben váratlanul rám mered. Elég sötét van idebent, mégis jól látom őt, és azt is, hogy mit művel. Ugyanazon az ülésen ülünk, szembefordulunk egymással, és egymásra nézünk. Hirtelen azt mondja:

– Ugye nem fél?

És a kötelet az arcomhoz tartja.

Hazudtam, remegő hangon feleltem:

– Nem, mitől kellene félnem?

De reszkettem a félelemtől, és arra gondoltam, hogy azonnal meghúzom a csengőzsinórt, hogy hívjam a kocsist. Az is bosszantott, hogy ez a kötéldarab a szemem előtt van, ezért felálltam, és átültem a szemközti ülésre.

Így utaztunk egy darabig. Behunyta a szemét, és lassan visszatette a kötelet a zsebébe. Úgy nézett ki, mintha gondolkodna. Aztán egyszer csak felegyenesedik az ülésben, izgatottan mutogat ki az ablakon, és azt mondja:

– Nézze – nézze, ott!

Önkéntelenül elfordítottam a fejem – ugyanakkor nyirkos szorítást éreztem a torkomon. A gazember félig felegyenesedve állt velem szemben, és hideg ujjaival szorongatta a nyakamat. Nem tudom, kiáltottam-e, nem hiszem; mert abban a pillanatban megváltozott bennem valami. Hirtelen átfutott a fejemben, hogy a férfi csak meg akar ijeszteni, vagy csak tréfát akar űzni velem; biztos voltam benne, hogy nem akar megfojtani. Ezért elfutott a méreg, és ütöttem, ahol csak értem. Ő azonban így is kitartott. Hátranyúltam a csengőzsinórért, kicsit keresgéltem, végül megtaláltam, és megrántottam. Ő kitartott, hallotta a csengettyűt, de még mindig nem engedett el. Egy darabig küzdöttünk egymással; közben volt alkalma, hogy a nyakamon, a jobb fülemhez közel egy sebet ejtsen; szemtelensége minden határt felülmúlt; egy szöggel vagy dugóhúzóval sebzett meg, valamivel belém vájt, kicsit fájt. Aztán végre sikerült kiszabadítanom magam, úgy, hogy ököllel brutálisan ellöktem magamtól, ütöttem-vágtam, ahol értem. A kocsis hirtelen kinyitja az ajtót, és csak ekkor vettem észre, hogy a kocsi megállt.

– Megforduljunk? – kérdezte a sofőr.

Kiléptem a kocsiból, össze voltam zavarva. Útitársam nyugodtan, hátradőlve ült a kocsiban, mint mindig.

– Igen, megfordulunk – felelte.

– Én visszamegyek – közöltem –, hajtson csak, ha akar, a pokolba azzal az emberrel.

– Gyalog? – kérdezte a kocsis. – Gyalog megy?

Az idegen nem szólt semmit, még csak rám sem nézett. Most lettem igazán dühös; élesen rákiáltottam a kocsisra, hogy induljon, visszaugrottam a kocsiba, és dühösen becsaptam az ajtót. Nagyon izgatott voltam, de különösen erősnek éreztem magam, egészen rendkívüli módon erősnek.

Feleslegesen szorosan az útitársam mellé ültem, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy nagy helyet foglaljak el, és a sarokba szorítottam; a könyökömmel is durván megütöttem, amikor leültem. Ő pedig tűrte, és nem szólt semmit. Csak amikor Koppenhágába értünk, szólalt meg mosolyogva:

– Ugye feljelent ezért?

Nem válaszoltam.

Mindkét lábát a kalapomra tette, amelyet levettem, és az első ülésre dobtam, hogy egyenesen ülhessek a kocsiban; sarkát keményen a kalap közepének nyomta, hallottam, ahogy reccsen. Egyre inkább meggyőződtem arról, hogy csak meg akart ijeszteni, és nagyon megalázva éreztem magam.

– De ha feljelent – folytatta –, azt azonnal meg kell tennie. Különben rég árkon-bokron túl leszek, mielőtt elkapnának! Biztosíthatom, hogy még hajnal előtt Skånéba érek. Semmi értelme! Folytatta, hogy nagyon rövid időn belül eltűnik; de végül azt mondta: Talán nem is fáradok azzal, hogy megmozduljak; talán holnap az Østergade-ban lesz szerencsém üdvözölni önt.

Ezt nem hivalkodóan mondta, hanem halk, meglehetősen gyászos hangon. A kalapom egyre inkább lapos masszává vált a lába alatt.

Végül azt válaszoltam, hogy nekem pedig akkor lenne szerencsém, ha teljesen figyelmen kívül hagynám őt, úgy mennék el mellette, mintha levegő lenne, és eltaposnám, ha valaha is az utamba kerülne. A kisujjamat sem mozdítom azért, hogy felakasztassam – mondtam –, megvetem magát, és nem fogok fáradozni azzal sem, hogy kidobjam a kocsi ablakán.

Ezt egyébként nem tehettem volna meg, de azért mégis kimondtam, ahogy az ember ilyesmit szokott mondani. Ő pedig tűrte.

A „Ló”-nál mindketten kiszálltunk. Én elsétáltam, míg ő megállt, és fizetett a kocsisnak, én pedig hajadonfőtt mentem haza.

Ez volt az első alkalom, hogy találkoztam vele. A mai napig van egy jel a nyakamon arról az éjszakáról.

II.

Néhány évvel később, úgy három vagy négy évre rá Németországba mentem egy rövid útra; Hamburgból Bremerhavenbe utaztam. A vonat csak tíz perc múlva indult volna, miután leértem a pályaudvarra, így bőven volt időm. Végigsétáltam a vonat mellett, hogy találjak egy jó helyet, már majdnem a mozdonyhoz értem. Ekkor egy férfi integetett nekem az egyik fülkeablakból, és nagy meglepetésemre láttam, hogy a koppenhágai „régi ismerősöm”, a fekete szemű férfi az, aki integet. Azonnal felismertem.

Ebbe önkéntelenül beleremegtem, rendkívül kényelmetlenül érzem magam, és elsétálok a fülkéje mellett. De ahogy elsétálok, eszembe jut, hogy talán azt a benyomást keltem, mintha félnék tőle, pedig így, néhány évvel idősebben már semmiképp sem kerülném el ezt az érdekes embert. Ezért megfordulok, még mindig helyet keresve a vonaton, és közömbösen s kissé lazán megállok a fülkéje előtt. Kinyitom az ajtót, és bemegyek.

A fülke üres volt. Rajta kívül senki más nem volt benne.

Ahogy beszálltam, oldalazva elhaladtam mellette, és ő egy kicsit felhúzta a térdét, hogy átengedjen; közben úgy nézett fel, mintha nem látott volna korábban, én azonban meg voltam győződve arról, hogy néhány perccel ezelőtt integetett nekem. Még a kalapomat is önként levettem, és biccentettem egy kicsit, de ő nem válaszolt.

Leültem a sarokba. Dühös voltam magamra ezért a biccentésért, és elhatároztam, hogy teljesen közömbös leszek az irányába. Semmit sem öregedett, mióta utoljára láttam, de a ruhája megváltozott. Az első alkalommal gyönyörűen, szinte elegánsan volt felöltözve; most az öltözéke, amely világos, nyers színű utazóruhából állt, kopottabb volt. Vele szemben a szemközti ülésen egy bőrönd feküdt.

Megszólal a síp, és a vonat elindul.

Kényelmesen leültem, és felraktam a lábamat az ülésre. Így ültem talán negyedórát. Úgy tettem, mintha nem is látnám utastársamat. Úgy tűnt, mintha gondolkodna.

Aztán benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy viaszosvászonból készült kis zsákot, ami úgy nézett ki, mint egy kötszerescsomag, kinyitotta, majd egyenként elővette és megvizsgálta a zsákban lévő néhány rozsdás vaseszközt. Furcsa, görbe dolgok voltak benne, némelyik lapos volt, másik kerek, finom és durva, egymás után emelte ki őket. Láttam, hogy tolvajkulcsok gyűjteménye. Ő maga sem titkolta, hogy mik ezek; ellenkezőleg, úgy forgatta és csavargatta ezeket a vasakat a kezében, mintha máris zárakat törne fel velük; sőt, még a saját utazóládáját is megpróbálta kinyitni egy párral. Szó szerint olyan volt, mintha szándékosan meg akarta volna mutatni, mire valók azok a kampók. Én meg csak ültem, és néztem őt.

Vigyázz! gondoltam magamban; nyíltan gúnyolódik veled; valamit forral ellened, valamibe bele akar rángatni!

Eltelt néhány perc. Aztán előhúzott a mellényzsebéből egy reszelőt, egy kis fényes reszelőt, amivel a szemem láttára folytatta az tolvajkulcsok fényesítését. És ahogy fényesre reszeli mindegyiket, és leteszi a mellette lévő ülésre. Most azt figyeljék meg, hogy én hogy ültem: kinyújtott lábam az ő ülésén pihent, a cipőm majdnem a kabátját érintette. Ő egyre csak reszel.

Aztán közömbösen, mintha csak elgondolkodna, a lábamra helyezi az imént befejezett kulcsot, és belekezd egy másikba. Kisvártatva a férfi telerakja a lábam a tolvajkulcsaival, én pedig nézem, hogy mit művel. Nem mozdultam, csak ültem, és vártam, hogy újra megtegye. És valóban, amint befejezte, egy újabb tolvajkulcsot helyezett a lábamra; teljesen úgy bánt velem, mint egy párnával, ami az üléshez tartozik. Végül négy vagy hat sor ilyen görbe izé hevert a lábamon.

Aztán felálltam, nem hirtelen, de éppen elég gyorsan ahhoz, hogy mindet lelökjem a padlóra anélkül, hogy ő meg tudott volna állítani. Csak egyetlen gondolat járt a fejemben: viszonozni a mélységes megvetését.

Akkor sem szólt semmit, amikor a kulcsok leestek, csendben felszedegette őket a padlóról.

Ebben a pillanatban megérkezett a kalauz. Nagy megdöbbenéssel figyeltem, hogy útitársam még most sem próbálta elrejteni a holmiját, mindent nyitva hagyott, amíg a kalauz jelen volt, és csak miután elment, tette vissza a táskát a tartalmával együtt a zsebébe. Mintha csak erre az alkalomra várt volna, hogy rendesen megmutathassa veszélyes holmiját.

Talán fél órát utaztunk, állomások mellett haladunk el, megállunk és újra elindulunk, közben útitársam még mindig csendben ül. Szándékosan úgy viselkedtem, mintha egészen egyedül lennék a fülkében; újra kinyújtóztattam a lábam az ülésen, vidáman bámészkodtam, időnként énekeltem, mindezt azért, hogy rettentő közönyösnek mutatkozzam; de úgy tűnt, semmi sem érdekli. Meggyújtottam egy szivart, és az égő gyufát a kezére dobtam, olyan hanyagul hajítottam felé, mintha senki sem ült volna abban a sarokban, és láttam, hogy a kezére pattan a gyufa; de ő csak egy apró mozdulatot tett, kicsit összeszorította az ajkát, mintha mosolyogni szeretne; egyébként mozdulatlanul ült.

Amikor már egy ideje így utaztunk, hirtelen kinézett a kocsi ablakán, mint aki ismeri a környéket, gyorsan felállt, megragadta a bőröndjét; így várt néhány percig, amíg a vonat meg nem állt egy kis állomáson. Ekkor ironikusan mélyen meghajol előttem, rendkívül mélyen, anélkül, hogy rám nézne, és anélkül, hogy bármit is mondana, hátrál egy-két lépést, ismét meghajol, széles mosollyal az ajkán, megfordul, és kiszáll a kocsiból. Azonnal fogadott egy hordárt, és elsétált.

Az egész út alatt nem szólt hozzám, és nem nézett a szemembe.

III.

És ismét eltelt néhány év, három év, amikor megint találkoztam vele New York egy elhagyatott részén, egy titkos helyen, egy játékbarlangban.

Előbb értem oda, mint ő, éppen a rulettasztalnál ültem, amikor belépett. Az inasnak, aki a kalapját és a kabátját jött átvenni, csak a fejét rázta, és mindkettőt magán tartotta; nem sokkal később azonban levette a kalapját, s a kezében tartotta. Egyenesen a rulettasztalhoz ment.

Helyet csináltak neki, és azonnal játszani kezdett; bár nekem úgy tűnt, hogy nagyobb érdeklődéssel követi a mozdulataimat, mint a sajátját. Állandóan vesztettem, folyton a feketére és a duplára, a feketére és a duplára tettem, megállás nélkül, és minden dobásnál vesztettem. Talán ez érdekelte őt annyira.

Egyszer csak odaszól nekem norvégul az asztal túloldaláról:

– Hát nem látja, hogy becsapják?

Fennállt a veszélye, hogy ezeket a szavakat rajtam kívül többen is megértik, és ebben az esetben bizonyára nem úszta volna meg szárazon; mégis kimondta, hangosan, és miközben beszélt, szigorúan rám nézett.

Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, változatlanul ugyanazt a számot és színt tettem meg, mint eddig. És ugyanolyan csúfosan vesztettem. Fort bennem a dacos indulat; ha ez az ember még egyszer megpróbál beleszólni a dolgaimba, a krupiéhoz fordulok. Dühös voltam és ideges; már nem volt kétséges, hogy becsapnak, magam is láttam: a krupié egy kulcsot tartott a kezében, amellyel titokban továbblökte a rugót, valahányszor meg akart állni, és már több menettel korábban az a gondolatom támadt, hogy az a kulcs mágneses vasból van; de nem akartam semmi másra figyelni, eljátszottam és elvesztettem a kis pénzemet.

Ekkor az én idegenem azt mondta a krupiénak:

– Tegye azt a kulcsot a zsebébe!

Hideg, tekintélyt parancsoló hangon beszélt, és a krupié azonnal engedelmeskedett neki; csak annyit válaszolt: – Ez a bank kulcsa, a kezemben tartom, hogy kényelmesebb legyen.

De engedelmeskedett, én pedig utolsó tíz zsetonom a feketére tettem, és dühösen felálltam. Elmentem anélkül, hogy megvártam volna a menet eredményét.

Az emberemet csak tavaly télen láttam újra, Kristianiában. Akkor St. Hanshaugen mellett laktam, és volt egy szobám fent a negyedik emeleten. Amikor egy nap vacsora után az étkezőből jöttem vissza, titokzatos ismerősöm a szobám közepén állt; az ajtóm kulcsa kívül volt, ő pedig minden további nélkül bement. Nem tesz egyebet; csak kinyújtja a kezét, kér tizenhat koronát – tizenhat koronát –, köszöni, kétszer megköszöni, és az ajtóhoz megy. Itt megáll, és ennyit mond:

– Te jó Isten, maga milyen ostoba!

Ezt az ajtó felé fordulva mondta, a legmegvetőbb hangon.

Most megint a régi elkeseredésem hasított belém, és néhány lépést tettem felé. Amikor látom, hogy éppen nyitná az ajtót, hogy eltűnjön, nem tudom megállni, hogy azt ne mondjam:

– Állj! Csak nem lopott el valamit innen?

Kifejezetten azért mondom ezt, hogy megbántsam; nem gondoltam, hogy elvitt volna bármit is, de meg akartam alázni.

Nem hozta zavarba, amit mondtam; nem lett dühös, a szavaim nem hatottak rá különösebben: csak felém fordult, és meglepetten kérdezte:

– Loptam?

Aztán minden további nélkül leült egy székre, kinyitotta a kabátját, és kivett a mellényzsebéből először néhány papírt, amelyek között egy útitervet láttam, majd egy kis piros pénztárcát, tele pénzzel, teljesen tele volt papírpénzzel, talán több száz koronával, és felém nyújtotta.

– Mit gondol, mit lophatnék magától? – kérdezte mosolyogva.

Ismét le voltam taglózva. Ez az ember megint fölényben volt velem szemben; megszégyenített, és minden tekintetben megalázott. Amikor felállt, és elment, nem tettem semmit ellene, még a számat sem nyitottam ki, hogy visszatartsam. Hagytam, hogy meglépjen. Csak miután pár emelettel lejjebb meghallottam a lépteit a lépcsőn, jutott eszembe, hogy cselekedjek; kinyitottam az ajtót, és dühösen bevágtam, úgy, hogy az egész ház döngött tőle. Csak ennyit tettem.

Az irántam érzett megvetésében egyszerűen otthagyta a 16 koronámat. Ott találtam a széken, amelyen ült. Felháborodva és megalázva napokig hagytam ott heverni a pénzt, abban a reményben, hogy visszajön, és meglátja, hogy nem tettem el.

Később hallottam, hogy a vendéglátóim lakásán is járt, és nagyon furcsán viselkedett. A házigazdám, aki rendőr, nem akart vele szóba állni, sőt az volt a benyomása, hogy egy kicsit őrült. A tolakodó idegen többek között meg akart venni egy antik holland sárgaréz kávéskannát, amely a tűzhelyen állt, és alig lehetett az értésére adni, hogy nem eladó.

Ezek tehát egy különös emberrel való találkozásom elszórt részletei. Az utóbbi időben megtanultam rá neheztelés nélkül gondolni; nagyon érdekel; remélem, hogy valamikor még találkozom vele. Megvilágosodott bennem valami; azt hiszem, egy kicsit megértem a természetét és egy kicsit az abszurd viselkedését is. Néhány hónappal ezelőtt találkoztam egy másik emberrel, egy harmincéves nővel, aki olyasmit mesélt magáról, ami nyomra vezetett. A nő egyszer elkövetett egy bűncselekményt, amiért néhány napig rács mögött lett volna a helye. Ez a bűncselekmény igencsak felkavarta. Nem a bűntudat, nem a kis bűn miatti megbánás, hanem az a megmagyarázhatatlan vágy, hogy elkapják érte. Sokáig igyekezett gyanút ébreszteni, de hiába. A lebukást mindvégig sikeresen elkerülte, és ez gondatlanná, óvatlanná tette; viszolygott attól, hogy sohasem kapták el, pedig mindent megtett érte; trükkökkel igyekezett fényt deríteni a titokra; szándékosan leplezte le magát, hogy gyanakvást keltsen az emberekben. De mindez semmit sem használt; senkinek sem jutott eszébe, hogy feljelentse.

A nő történetének körülményei titokzatos ismerősömre, a fekete szemű férfira emlékeztettek. Kétségtelenül újra és újra abban reménykedett, hogy a viselkedése arra késztet, hogy feljelentést tegyek ellene a rendőrségen. De nem járt sikerrel.

Fölényes alak, de a lelke nyomott, furcsán torz. Gyötrődő ember, aki talán attól szenvedett, hogy az a titok, amely tönkretehette volna, sajnos soha nem került napvilágra.

*

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hamsun, Knut: „Hemmelig ve”, Samlede verker Bind 17. Gyldendal, 2007, 133–146.