Az egyik legjobbnak tartott és legtöbbet elemzett Hamsun-novella Domsa Zsófia fordításában.
H*** SZERZŐ TÖRTÉNETE: Lent a koppenhágai belső kikötő mellett van egy Vestervold nevű új, néptelen sugárút. Alig néhány ház, kevés gázlámpa, és szinte sehol egy lélek. Még ilyenkor nyáron sem igen járnak arra az emberek.
Szóval! Tegnap este történt velem valami ezen a helyen.
Már egy párszor fel-alá sétáltam a járdán, amikor egy hölgy jött felém. Mást nem is láttam arra. A gázlámpák ugyan világítottak, mégis túl sötét volt, így nem látszott a hölgy arca. Biztos csak egy éjszakai pillangó, gondoltam, és elsétáltam mellette.
Az utca végén megfordulok, és visszamegyek. A hölgy is megfordult, így újra találkozom vele. Gondoltam, vár valakit, hadd lássam, kit vár. És megint elmentem mellette.
Amikor harmadszor is találkoztam vele, megemeltem a kalapomat, és megszólítottam:
– Jó estét! Vár valakire?
Összerezzent. – Nem... – Vagyis de, várt valakit.
– Nem bánná, ha elkísérném, amíg megérkezik az, akire vár?
Nem, nem bánta, megköszönte. Egyébként, mondta, nem vár senkire, csak sétál, olyan csendes ez a hely.
Lassan lépkedtünk egymás mellett, beszélgetni kezdtünk valami közömbös dologról, felajánlottam neki a karomat.
– Nem, köszönöm – mondta, és megrázta a fejét.
Nem volt jó itt sétálni, nem láttam őt a sötétben. Egy gyufával megvilágítottam az órámat; majd felemeltem a gyufát, hogy őrá is essen fény.
– Fél tíz – mondtam.
Megremegett, mintha fázna. Megragadtam az alkalmat, és megkérdeztem:
– Fázik: nem akar elmenni valahová egy italra? A Tivoliba? A Nationalba?
– Most nem mehetek sehova, mint látja – válaszolta.
És csak ekkor vettem észre, hogy nagyon hosszú gyászfátylat visel.
Bocsánatot kértem, a sötétséget okoltam. Ahogyan fogadta a bocsánatkérésemet, azonnal meggyőzött, hogy nem holmi éjszakai pillangóval van dolgom.
– Karoljon belém – ismételtem. – Az melegen tartja.
Megfogta a karomat. Néhányszor oda-vissza sétáltunk. Majd megkért, hogy nézzem meg újra az órát.
– Tíz óra van – mondtam. – Hol lakik?
– A Gamle Kongevejen.
Megállítottam.
– És elkísérhetem a kapuig? – kérdeztem.
– Nem, nem jó – válaszolta. – Nem, nem lehet... maga a Bredgate-ben lakik.
– Ezt honnan tudja? – kérdeztem meglepetten.
– Tudom, hogy ki maga – válaszolta.
Szünet. Karonfogva sétálunk a kivilágított utcákon. Gyorsan lépkedett, hosszú fátyla lobogott. Azt mondta:
– Siessünk.
A Gamle Kongevej kapujában visszafordult felém, mintha meg akarná köszönni, hogy elkísértem. Kinyitottam neki a kaput, ő pedig lassan belépett. Vállammal óvatosan a kapunak támaszkodtam, és bementem utána. Megfogta a kezemet. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
Felmentünk néhány lépcsőn, és a második emeleten megálltunk. Ő maga nyitotta ki a bejárati ajtót, majd kinyitott egy másik ajtót, kézen fogott, és bevezetett. A hölgy megállt egy pillanatra az ajtóban, hirtelen átkarolt, és reszketve, forrón szájon csókolt. Az ajkam közepén.
– Üljön le – mondta. – Erre a kanapéra. Közben meggyújtok egy gyertyát.
Azzal gyertyát gyújtott.
Zavartan, de kíváncsian pillantottam körbe. Egy nagy, szépen berendezett szalonban találtam magam; a szomszédos szobák felé nyitva álltak az ajtók. Nem értettem, hogy kivel is hozott össze a sors. Végül így szóltam:
– Milyen szép itt! Maga itt lakik?
– Igen, ez az otthonom – válaszolta.
– Ez az otthona; tán a lánya annak, aki itt lakik?
Nevetett, és azt felelte:
– Nem, nem. Én egy idős feleség vagyok. Mindjárt meglátja.
Levette a kabátját és a fátylát.
– Látja – mondta, és hirtelen, fékezhetetlen hevességtől hajtva, még egyszer átölelt.
Huszonkét-huszonhárom éves lehetett, a jobb kezén gyűrűt viselt, úgyhogy minden bizonnyal férjes asszony lehetett. Hogy gyönyörű volt-e? Nem, szeplős volt, és szinte nem is volt szemöldöke. De pezsgett benne az élet, és az ajka különös módon szép volt.
Meg akartam kérdezni, hogy mi a neve, hol a férje, ha már van neki, tudni akartam, kinek a házában vagyok, de ő rám vetette magát, ahogy szóra nyitottam a számat, és megtiltotta, hogy kíváncsiskodjak.
– A nevem Ellen – mondta. – Kíván valamit fogyasztani? Semmi gond, hozatok valamit. Addig menjen csak be oda, a hálószobába.
Bementem a hálószobába. A nappaliban lévő lámpa némi fényt vetett oda is, két ágyat láttam. Ellen csengetett, és bort rendelt, hallottam, hogy egy lány meghozza a bort, és elmegy. Nem sokkal később Ellen követett a hálószobába, és megállt az ajtóban. Tettem egy lépést felé, ő halkan feljajdult, és azon nyomban elindult felém...
Ez tegnap történt....
Hogy mi lett ezután? Türelem, most jön a java!
Már világosodott, amikor reggel felébredtem. A redőny mindkét szélén beszűrődött a nappali fény. Ellen is ébren volt, fáradtan sóhajtott, és rám mosolygott. A karja fehér volt és bársonyos, a melle rendkívül telt. Suttogva beszélni kezdtem hozzá, de ő gyengéden elnémított egy csókkal. Odakint egyre jobban világosodott.
Két órával később már talpon voltam. Ellen is felkelt, a ruhájával babrált, felvette a cipőjét. Ekkor olyasmi történt, amitől még most is úgy futkos a hátamon hideg, mint egy szörnyű álomban. A mosdóasztalnál állok, Ellen épp a szomszéd szobába lép be valamiért. Ahogy nyitja az ajtót, odafordulok, és benézek. Odabentről a nyitott ablakokon át hideg levegő csap meg, és a szoba közepén, egy hosszú asztalon egy holttestet látok. Egy holttestet, koporsóba fektetve, fehérbe öltözve, egy ősz szakállas férfi holttestét. Vékony térdei a lepedő alatt úgy merednek felfelé, mint két dühös ököl. Az arca pedig nagyon sárga és borzalmas. Fényes nappal van, mindent tisztán látok. Elkapom a tekintetem, de nem szólok egy szót sem.
Mire Ellen visszatért, már fel voltam öltözve, és indulásra készen álltam. Alig voltam képes viszonozni az ölelését. Felöltözött, egészen a kapuig le akart kísérni, én pedig hagytam, hogy velem jöjjön, de még mindig nem szóltam semmit. A kapunál szorosan a falhoz lapult, hogy ne lássák, és suttogva szólt:
– Egyelőre viszlát.
– Holnap? – mondtam tétován.
– Nem, holnap nem.
– Holnap miért nem?
– Csitt, drágám, holnap temetésre megyek, meghalt egy rokonom. Ha tudni akarod.
– De holnapután?
– Igen, holnapután, itt a kapunál találkozunk. Viszontlátásra.
Elmentem...
Ki ez a nő? És a holttest? Ahogy ökölbe szorította kezét, ahogy lebiggyedt a szája sarka, mint egy irtózatos komédiában! Holnapután megint vár majd rám; odamenjek?
Egyenesen a Bernina kávézóba sietek, ahol elkérem a címjegyzéket; megnézem a Gamle Kongevejben ezt meg ezt a számot – remek, megtalálom a nevét. Várok egy kicsit, amíg megérkeznek a reggeli újságok, és átlapozom őket, hogy tanulmányozzam a gyászjelentéseket – remek, az övét is megtalálom, az első a sorban, vastagon szedett betűkkel: A férjem a mai napon 53 éves korában, hosszú betegség után elhunyt. A hirdetést tegnapelőtt adták fel.
Hosszasan ülök és gondolkodom rajta. Egy férfinak van egy harminc évvel fiatalabb felesége. Hosszú betegség után egy nap meghal.
A fiatal özvegy pedig fellélegzik.
*
A mű eredeti címe és megjelenési helye: Hamsun, Knut: „Livets røst”, Samlede verker Bind 17. Gyldendal, 2007, 287–293. o.