70 évvel ezelőtt halt meg Knut Hamsun, a Nobel-díjas norvég író, művei ezentúl jogdíjmentesen közreadhatók, újrafordíthatók. Várható tehát, hogy a modern európai irodalom ellentmondásos, mégis egyik legnagyobb hatású alakjának regényeivel a következő években számos új fordításban találkozunk majd. Magyarul a főművének tartott Sult (1890, Éhség, legutóbb 2015, ford. Pap Vera-Ágnes) és a Nobel-díjjal elismert Markens grøde (1917, legutóbb Áldott anyaföld címmel, 2005, ford. Nagy Zoltán) számos fordításban látott eddig napvilágot. Remélhetőleg hamarosan a többi fontos regény, így a Mysterier (1892, Rejtelmek) vagy a Landstrykere (1927–1933, Csavargók-trilógia) is végre olvashatóvá vagy élvezhetőbbé válik, mint az igen esetlegesen kiadott korábbi fordítások.   

Az eme rövid áttekintővel induló fordítássorozat célja, hogy felhívja a figyelmet a Hamsun-életmű egy kezdeti szakaszára és az író által meghirdetett újító esztétikai programra. Ha ugyanis leszámítjuk az író nácibarátsága körül kialakult és aktualitását sosem vesztő vitát, akkor Hamsun nevével összefüggésben elsősorban a modern regényirodalom kialakulását szokták említeni. Ám Hamsun költő, drámaíró és publicista is volt, amit még akkor is érdemes észben tartani, ha ő maga sem tekintette a nagyregényeivel egyenrangú próbálkozásoknak ezeket a műfaji kirándulásokat. Ha közelebb szeretnénk kerülni a Hamsun-rejtélyhez – és itt most nem a politikai-ideológiai vitára célzok, hanem arra a talányra keressük a választ, hogy miként alkotott Hamsun, akiről Hemingway állította, hogy tőle tanult meg írni, akire Isac Bashevis Singer a modern irodalom atyjaként hivatkozott, és akit Thomas Mann 1920-ban, a Nobel-díj átadásakor ünnepelt –, akkor érdemes visszalapozni azokhoz a szövegekhez is, melyeket Hamsun még a szélesebb körű irodalmi áttörése előtt, gyakran egyfajta ujjgyakorlatként vagy pusztán megélhetési céllal írt. Olyan szövegekről van szó, amelyeket a Hamsun-kutatás rövidségük, talányosságuk és befejezetlenségük miatt novellának szokott nevezni. Mindegyik szövegben találunk ugyanis olyan bizarr vagy kibontatlan mozzanatot, nyugtalanító hangulatot, félkész írói megoldást, ami szöget üt a fejünkben, és ami a morális vagy ösztönös érzések, elképzelt vagy megélt élmények irodalommá érésének rejtélyét feszegeti.

A hamsuni életmű egyik csúcsát jelentő Éhség, mely a testi szenvedésnek kitett ember lelki szélsőségességét fejezi ki, újfajta valóságábrázolást indít útjára a századfordulón. Az Éhség egy névtelen, múlt és jelen nélküli fiktív én elbeszélése, amelyben az éhezés nem társadalmi-gazdasági probléma, hanem beszámíthatatlan állapotokat előidéző eszköz, s az önmagát megfigyelő elbeszélő érzékenységét fokozza. Az elbeszélésnek nincs a szó szoros értelemben vett cselekménye, nincs központi perspektívája, a nyilvánvaló önéletrajzi párhuzam sem ad kulcsot a történet megértéséhez. Az Éhség nyugtalanító újdonsága az a modern szubjektumfelfogás, amelyben az élet erősen változó és előre nem látható mentális állapotok egymásutánja, s amely teljes mértékben aláássa az idealisztikus és racionalista emberképet.

Az esszé, amelyben Hamsun ennek a számos későbbi regényre is kiterjedő irodalomfelfogásnak a programját adja, a Fra det ubevidste Sjæleliv („A tudattalan lélekállapotból”) címmel jelent meg, szintén 1890-ben. A cím meglepő hasonlóságot mutat a századfordulón Freud által bevezetett tudatalatti fogalmával. Ez a párhuzam is bizonyítja, hogy azt a tudományos és kulturális paradigmaváltást, amit a pszichoanalízis jelentett a huszadik század gondolkodásában, az irodalom és a művészet már a századforduló előtti évtizedekben körüljárta. A cím által sejtetett hasonlóságon túl az esszének számos olyan eleme van, amely a modern lélektan- és az emlékezetkutatás szempontjából izgalmas kérdéseket vet fel. Hamsun annak érdekében, hogy a modern lélek működésének kifürkészhetetlenségére példát hozzon, a szürrealizmus által gyakorolt automatikus írást mutatja be. Többek közt egy rövid szöveg születését ismerteti, amelyet félálomban jegyzett le. A szöveg egy korábban, minden különösebb érdeklődés nélkül olvasott, és feltehetően a szerző emlékezetében mégis valami miatt megragadt újságcikk parafrázisa. A különös tehát, ahogy a szerző saját elméjére csodálkozik rá, ahogy az összekever és újraépít érzéseket, benyomásokat, emlékeket. Hamsun szerint az irodalom feladata ezeknek a bonyolult rezgéseknek, az érzékeny emberi idegrendszer felfokozott fantáziaműködésének megragadása. Az író dolga, hogy szavakká változtassa „a vér suttogását, a csontvelő imáját” (Hamsun, 1994. 17).

A „Tudattalan lélekállapotból” című írás és a Hamsun irodalmi programjához kapcsolódó kiterjedtebb kutatás a freudi tudatalattitól eltérő jegyekre hívja fel a figyelmet (Farsethås, 2002). Míg a pszichoanalízis szempontjából az okok felkutatása a fontos, addig Hamsun a tudatalattit nem azért akarja megszólaltatni, hogy traumadiagnózist állítson fel. Számára a tudatalatti összetettebb, mert a lélek bonyolult rezdüléseit, ezeknek testi, vitális voltát kapcsolja össze az elmében lejátszódó folyamatokkal. Szemben a realizmus és a naturalizmus szerinte sematikus valóságábrázolásával, egy bonyolultabb valóságot és komplexitást akar és képes ezáltal megragadni.

A négy rövidprózai mű, amelyek a most induló Hamsun-sorozatban elsőként jelennek meg magyarul, a Ringen („A gyűrű”), a Hemmelig ve („Titkos fájdalom”), a Livets røst („Az élet szava”) és az En erkeskjelm („Egy megrögzött szélhámos”). Jobb híján novellának lehet őket nevezni, hiszen számos hagyományos műfaji követelményt teljesítenek: rövid fikciós szövegek, kevés szereplővel, időben és térben behatárolt eseménysorral és fordulóponttal. Fontos sajátosság azonban, hogy ezek a szövegek először napilapok, magazinok és folyóiratok hasábjain jelentek meg. Ezekben a lapokban a friss hírek, tárcák, útibeszámolók mellett a folytatásban megjelenő irodalmi művek befogadását feltehetőleg befolyásolta a kontextus is. Míg a külön kötetben kiadott szépirodalmi művek esetében csak indokolt esetben tekinthető megengedettnek a szerző személyét az irodalmi szövegek énelbeszélőjével azonosítani, addig a nem irodalmi szövegkörnyezet miatt ezeknél a rövid írásoknál magától értetődőbb úgy gondolni az énelbeszélőre, mint Hamsun személyes hangjára. A gyakran önéletrajzi regényként értelmezett Éhség is egy dán hetilap hasábjain jelent meg először, folytatásos formában.

A publikálás formája a szövegek rövidségét és félkész jellegét is magyarázza. A szövegek vázlatok, amelyeket a szerző egy alacsonyabb olvasói elvárásokat támasztó közegben tesztelt. Ráadásul ez a megjelenési lehetőség fontos bevételt is jelenthetett a fiatal író számára. Az életműben 1905 után nem találunk rövid lélegzetű szövegeket, a novellaforma később látszólag nem izgatta Hamsunt. Azokat a szövegötleteket, amelyek korábban karcolatok, novellavázlatok formájában jelentek meg, regényeinek megírásához használta, és befutott szerzőként már nem volt szüksége erre az alacsonyabb presztízsű bevételi forrásra. A rövidprózák talányossága nem eltűnt, hanem átalakult, és a regények része lett egy-egy rövid narratív betoldás, gyakran a fiktív világ szereplői által elbeszélt anekdota formájában.

Hamsun ugyanakkor úgy döntött, hogy a korábban újságok hasábjain napvilágot látott szövegeit antológiák formájában is kiadja. Három kötete jelent meg rövid írásokkal, Siesta (1897, „Szieszta”), Kratskog (1903, „Bozótos”) és Stridende liv (1905, „Viaskodó életek”) címen. Érdekes, hogyan szabta át Hamsun az új kiadás előtt a novellákat, hogyan írta tovább a történeteket. A szövegváltozatok közti eltérés arról árulkodik, hogy hogyan alakult ki irodalmi programja, és milyen elemeket tartott fontosnak hozzátenni az újságban megjelent szövegekhez, hogy a publicisztika szintjéről szépirodalmi színvonalra emelkedjenek. A novellák az utólagos átszabás ellenére is nyugtalanítóan félkésznek tűnnek, ami immár nem a közreadás módjából adódik, hanem egy célzott esztétikai mechanizmus, a hamsuni hatáskeltés része.

A novellákat gyűjtő kötetek címe és alcíme egyaránt sokat elárul arról, hogy Hamsun, aki egyébként a novella megnevezést gondosan kerülte, hogyan határozta meg ezeknek a szövegeknek a helyét az életművében. A fordítássorozatban megjelenő négy szöveg a Siesta (alcíme: „Vázlatok”) és a Kratskog (alcíme: „Történetek és vázlatok”) címet viselő antológiákban jelentek meg.

A címek annak a tudatalatti lélekállapotnak allegóriáiként is felfoghatók, amire az 1980-as programadó esszé is utal. A Siesta a félálmot, a valóság és a képzelet közti lebegést sejteti, ám a kötetben megjelenő novellák nem a délutáni alvás nyugtató jellegét, hanem az emberi élet kellemetlen megfejthetetlenségét sugallják. A másik kötetcím, a Kratskog, azaz a bozót a kifürkészhetetlen emberi tudattal kapcsolatos asszociációkat ébreszt.

A négy szöveg közül látszólag kilóg a Ringen („Gyűrű”) mind az elbeszélt történet jellegét, mind a szöveg hangvételét tekintve. Ez a mindössze másfél oldalas, tömör szerkezetű mű átmenet a próza és a líra között. Énelbeszélés, egy szerelmi csalódás, a nemek közti örök kiegyenlítetlen harc rövid lenyomata. Az énelbeszélő egy férfi, aki három rövid jelenetbe sűríti a jegyesétől való drámai elválás fázisait. A meglepő narratív elem a szenvtelen stílus. A „Gyűrű” valódi tankönyvi klasszikus, amelyen a klasszikus irodalmi elbeszéléstechnika szinte minden alapvető fogása szemléltethető.

A Livets røst („Az élet szava”) a Hamsun-novellák közül az egyik legjobbnak tartott és legtöbbet elemzett mű, amely eleinte némi párhuzamot sejtet az Éhség főhősének és annak a polgárlánynak a viszonyával, akit a főszereplő az utcán ismer meg, majd később meg is látogat. A hasonlóság csak az alapszituációra terjed ki. Az élet szava elbeszélésmódja távolságtartó, és bár egyes szám első személyben meséli el az eseményeket, mégis inkább elemezni, felmutatni akar egy érzést. Az énelbeszélő hazakísér egy ismeretlen, gyászruhás nőt, együtt töltik az éjszakát, másnap azonban megrökönyödve tapasztalja, hogy a szomszéd szobában egy idős férfi ravatala áll. Később, egy kávézóban ülve az újságok gyászjelentései közt felfedezi azt a hírt, amelyből kikövetkezteti, hogy egy egészen frissen megözvegyült fiatal nő keresett vigaszt a karjaiban. A távolságtartó elbeszélésmód, csakúgy, mint a „Gyűrű” esetében, itt is ellentmond a címből sejthető vitalizmusnak.

A másik két novellában, melyek címe Hemmelig ve („Titkos fájdalom”) és az En erkeskjelm („Egy megrögzött szélhámos”) szembetűnő a doppelgänger-motívum. Az elbeszélő ugyanis mindkét műben egy különös viselkedésű, vámpírra, tolvajra, gonosz árnyékra emlékeztető figurába fut bele. A „Titkos fájdalom” esetében nem is vehető ki egészen pontosan, hogy valóban létezik-e ez a másik, aki egyre bizarrabb körülmények között a világ különböző pontjain szalad bele a főhősbe. A szöveg különös, gyakran kifogásolt epilógusa (Hagen, 2002), amelyben egy önmagát feladó tolvajról esik szó, ugyanakkor burkolt utalás, önleleplezés lehet a Hamsunt ért Dosztojevszkij-plágium vádjára (Ystad, 2002).

Az „Egy megrögzött szélhámos” esetében is egy kellemetlen doppelgänger-találkozás a több rétegből összeálló, többször átdolgozott novella apropója. Az elbeszélőt kora hajnalban egy köztemetőben egy különös figura szólítja le, és tartja szóval. Egy szívfacsaró történetet mesél el neki, majd gyorsan kiábrándítja azzal, hogy ez mind csak mese volt. Először azt hisszük, a fura figura csak szépírásból akarja megleckézteti a hiszékeny elbeszélőt: lám, ilyen történeteket kell mesélni, hogy az olvasók bedőljenek neki. Végül azonban az is kiderül, hogy a beszélgetés közben a szélhámos kizsebelte a főhőst. A szöveg nem ezzel a fordulattal ér véget, hanem túlmutat a fikció keretein.

A hamarosan megjelenő novellák olvashatók egy irodalmi program tükrében, tekinthetjük őket a századforduló vitalista lenyomatának, vehetjük írói vázlatoknak, megközelíthetjük a kétezres évek önéletrajzi irodalmának olvasata felől, és megfigyelhetjük a tisztázatlan plágiumvád nyomait, a meddő írói szakaszokat, a nagyvárosi tengődést a fiatal író életében. A több mint ötven novellából még számos olyan akad, amely egy-egy apró mozzanattal hozzátesz a Hamsun-rejtélyhez.

*

Jegyzetek:

Farsethås, A.: „Psykologiske og estetiske idealer. Om Hamsuns bruk av ‘det ubevidste Sjælelivʼ, samt en lesning av Sult”. Knut Hamsun og 1890-tallet. 10 foredrag fra Hamsun-dagene på Hamarøy 2002, 49–78.

Hagen, E. B.: „Knut Hamsuns’ Hemmelig ve’”. Per Arne Michelsen – Marianne Røskeland (szerk.): Forklaringer. Litterære tekster lest på nytt, 2002. 130–138.

Hamsun, K.: Fra det ubevidste sjæleliv: artikler om litteratur. 1994.

Hennig, Å. „Noveller, historier og skisser”. Ståle Dingstad (szerk.): Den Litterære Hamsun 77–103.

Ystad, R. H.: „Møter mellom selvet og ‘den andreʼ tre noveller fra Knut Hamsuns novellesamling Siesta, 1897”. Knut Hamsun og 1890-tallet: 10 foredrag fra Hamsun-dagene på Hamarøy, Hamarøy, 2002. 197–223.

Aaslestad, P.: „Knut Hamsuns noveller”. Hamsun i Tromsø : 11 foredrag fra Hamsun-konferansen i Tromsø 1995, 1996. 77–94.