A Nap megint haláltusáját vívja. Esze ágában sincs visszavonulni, ezért a vörös, a piros és a sárga végletes árnyalataiban kiáltja világgá nemtetszését. A hidegvérű ég fáradhatatlanul próbálja csitítgatni e szenvedélyes lelket. Hát úgyis tudod, hogy holnap újra felkelsz, emlékezteti a jól ismert, ám mindig feledni kívánt valóságra. A Nap csak ekkor békél meg, átadva helyét az egyre mélyülő sötétségnek.

Jó ideje, pontosan nem emlékszem, mióta, mindig megnézem a lebukó nap rítusát. Az emberek meg engem néznek rajongó szemekkel ezekben az órákban. Isztambul a naplementében még szebb arcát mutatja, mondják, a legtöbbször mit sem tudva arról, milyen halálos ez a szépség.

Azok találnak szépnek egy ilyen estét, akik elsiklanak a halál fölött egy gyászjelentés olvasásakor, vagy amikor tisztes távolságból részvétet nyilvánítanak. Nem tudják, hogy egy város szeme mindenhol ott van, amerre néznek. Azt hihetik talán, hogy a letűnt korok után már csak közömbösen szemlélem, ami történik, vagy ami még rosszabb, magasról teszek mindenféle halálra. Északról erős szél támad. Átsüvít a falaim üregein, kis utcáim eldugott sarkain, tereim rossz hírű könyörtelenségén. Fáznak, akik megízlelték a halált.

Látszott rajta, hogy fázik, de nem ment be. Engem nézett a kompról mélyen ülő, üreges szemével. A Boszporusz már magára öltötte esti fényeit. Kegyelmes is tud lenni a sötétség, elfedi azt, ami csúnya. A régi tengerparti villa és a mellette álló rémes vasbetonépület az éjszaka sötét rejtekében egységre lép. Nem láthatók sem a villa aprólékos fafaragásai, sem a rozsdás vas és a lepergett festék.

Még csak észre sem vette tengerszorosom partjait, pedig reggel óta arrafelé tekergett. Rá se rántott a fényes kincsekre, amit ezen az esti órán ajándékoztam neki. Üres tekintettel meredt minden pontomra, mintha azt akarná velem éreztetni, nincs itt már semmi rajtam, amit látni lenne érdemes.

Rám fogják a halált, hogy elviseljék az életet. Tudja valaki, hány meg hányféle halálnak voltam én tanúja? Láttam a fondorlatos mérgezéseket a szerájokban, a várfalakról leöntött forró szurkot, az ősidőktől kezdve mind a mai napig végzett kínzásokat sötét, nyirkos zugokban, a kórházi halálos ágyakat, az otthonukban, magányosan eltávozókat, akiknek bűzlő holttestéről senki sem tud, a legmagasabb pontjaimról szándékosan magukat levető embereket, pláne az ismeretlen merénylők által elkövetett robbantásokban szétmarcangolt testeket, a hátbalőtteket, azokat, akik útjaimon egy finom lakomát maguk elé képzelve egyszer csak egy autó kerekei alatt találják magukat, a táskában elhagyott újszülötteket, kukába dobott holttesteket. A fájdalom azonban önzővé teszi az embert. Csak a sajátjáról vesz tudomást, és azt hiszi, abból áll az egész világ.

Márpedig én, azzal, hogy létezem, épp az ellenkezőjének vagyok a bizonyítéka. Mennyi halált átéltem, mégis minden nap új születésekkel sokasodom. Nincs jogom gyökeret verni a fájdalomban, hiszen minden pontomon sorra sírnak fel a kisbabák az életre, mely bennem kezdődött el a számukra. Minden halált kiegyenlít egy születés, ezért én, a rám szabott életben nem öregszem. Az idő nem hagy nyomot rajtam. Ahogy öregszem, egyre igézőbb vagyok. Mindig ilyen voltam, egy tapasztalt, sokat megélt nő. Egy dáma, aki a Gül lokál fülledt levegőjű, füstös asztalainál ülő férfiaknak énekel bánatos, fáradtolaj és ánizsillatú dalokat. Csillogó, pompás mulatói éjszakák vannak a háta mögött. Az ilyenek végzik legalul. El se lehet képzelni, milyen mélyre tud jutni egy város.

Uralkodók a vérüket, költők hosszú sorokat ontottak értem, és hány meg hány dalt komponáltak rólam. Nem tagadom, habzsolom a figyelmet, épp úgy kenyerem a szenvedély, mint a fájdalom. Ahányszor belém gabalyodik egy tekintet, én újabb mindenségekre esek szét, mint a kaleidoszkóp. Darabjaimban vagyok teljes, az ellentmondásaim koronáznak meg.

„Isztambul olyan, mintha széltében-hosszában megsanyargatták volna” – írta az üres tekintetű nő a komp kinti részén. Az ujjai elzsibbadtak, remegős lett az írás. A teája kihülőfélben volt. Ki tudja, hányadikat kérte magának ezen a napon, mégsem itta meg egyiket sem. A tulipánpohárban visszatükröződtem egy cseppen. Egy pohárnyi Isztambul. Hogy én széltében-hosszában megszenvedtem volna?! Itt vagyok, mint a cövek! Ő elérkezett a fájdalom könyörtelen pillanatához. Nem emeltem fel a hangom tiltakozó sorain: „Inkább emlékeztet egy színpadra, mint a hatalmas, történelmi városra. Egy olyan színpad, ahol mindig ugyanazt az előadást játsszák. Egy szitaagyú társadalomra nem kell sok energiát pazarolni.”

A kompon ült, úgy fogta a papírokat a kezében, mintha bármelyik pillanatban képes lenne szélnek ereszteni őket. Soha nem jutott volna eszébe, hogy én el tudom olvasni. Egy pillanatra megállítottam a dudákat, a szirénákat, a kurjongatásokat, az utcai verekedéseket, az otthoni kiabálásokat, a gyermekek sikoltozását, a babasírást. Az idő néha kisegít engem, megállítja a pillanatot. A napok néha olyanok, mint egy pillanat, de egy pillanat olykor egy évvel is felér. Megállapodott az itt és mostban, és magamra hagyott a mindenhonnan özönlő vallomásokkal. Bevallom, izgat a kíváncsiság. Hallgatom és figyelem a simára szántott telek egyik végében a nyomortanyák papírvékony falait, melyek úgy sorakoznak, mint a büntetésben álló diákok; a luxusfelhőkarcolók tetején lévő teraszokat, az egyetlen pontot rajtuk, ahol lélegzethez lehet jutni; az iskolai mosdókat; a stadionokban az ujjongást; a játszótereken a gyerekzsivajt; a fülbe suttogott vérfagyasztó fenyegetéseket; a félelem lélegzetvételét.

Elolvasom a soha meg nem kapott leveleket, a kivájt közepű radírba helyezett puskákat, a szalvétákra firkált vallomásokat, az ágyban, törökülésben írt naplókat, a falfirkákat, a gondolatokat, melyekért életekkel fizettek, mindent elolvasok. Egész nap olvastam azt is, amit ő írt:

„Mindenhol civódások, nevetések. Csak azért is tavasz, émelyítő virágillat. Az ételek gőzölögnek, a tenger hullámzik. Kirakatok csillognak, zacskók zörögnek. Mindenki siet valahová. Hogy is lehetne másképp…

Nincs már a napoknak neve, csak jönnek egymás után. Mintha mindig ugyanazt a napot élnénk, mindig ugyanazzal az üres teljességgel. Hiszen az élet nem áll meg, az életet nem érdekli, hogy egy ember órája közben megállt ott, egy pillanatban. Ha az összes többi óra ketyeg tovább, akkor az én időm hibásodott meg. A meghibásodás okára nem kíváncsi senki. Ha szeretném, magamban megélhetem, de a világnak nem szabad mutatnom belőle semmit.”

Mutatta a jeleket, és mint mindennek, én erről is tudtam, a tanúja voltam. Elengedte álmatlan éjszakája gyeplőjét, éjnek évadján indult neki a városnak. Ugyanis amikor egy pillanatra elnyomta az álom, megfeledkezett arról, hogy ő meghalt. Felébredt, és eszébe jutott. Vagy azért jutott eszébe, mert felébredt, vagy azért ébredt fel, mert eszébe jutott. Mindegy is, a veszteség miatti fájdalom mindig ugyanoda vezet.

Dühösen becsapta az ajtót. Órákon keresztül csak gyalogolt, egy pillanatra sem látta meg szépségeimet. A Boszporusz legszűkebb, legsebesebb részénél lévő hatalmas erődítményen sem akadt meg a szeme, melyet úgy építettek, hogy messziről nézve Mohamed neve olvasható ki belőle arab betűkkel. Maga mögött hagyta a nagy bástyákat, és még a reggel mámorában Bebekbe ért. Az őrült loholástól és a szívére nehezülő fájdalomtól kapkodta a levegőt, lerogyott egy padra. De nem tartott sokáig, máris felugrott, és folytatta az őrült vágtát. Kis galériákban, régiségboltokban nézegette a festményeket, tárgyakat. Nem mintha keresett, inkább mintha elveszített volna valamit... Csak ment, ment sietve előre, kezét lógatva.

Mikor Arnavutköybe ért, elidőzött a szeme a part menti csónakokon, kisebb és nagyobb jachtokon. Verőfényes nap volt. Ráirányítottam a fényt a túlparton Kandillire és Vaniköyre, hogy egy kicsit könnyítsek a szívén. Elé tártam a Boszporusz összes szépségét, mint a kacér nő, aki a csillár alatt csillogtatja a nyakát díszítő ékszert. Tagadhatatlanul fenséges látványt nyújtottam, azt akartam, hogy lássa: nem kell meghalnia neki is a halottjával, az élet megy tovább. De ő az, aki életben maradt, aki elveszítette a másik felét, nincs mit tenni. Mert minden halál megteszi azt, amit tesz.

Már este volt, mikor Ortaköybe ért, ahol egykor nyaranta a szultánokat láttam vendégül. Ott, egy tengerre néző teázóban újból előszedte a papírjait. Annyira szét volt esve mostanában, hogy még egy rendes füzetbe sem volt képes írni. Véletlenszerűen írogatta le a keze ügyében lévő papírokra az élet véletlenszerűségeit.

Tekintete egy pillanatra megakadt a fényeken, melyek sötét vizeimen játszottak. Egy lepotyogott szezámmagú szimit és a szokásos kihűlt tea társaságában írni kezdett:

„Megint egymás között vagyunk az isztambuli estén, a redőnyöket lehúzták. Isztambul felfedi bájait, a nappali szem számára nem láthatót, mint elérhetetlen álmot. Mi, a két nő, pillantásokból tudjuk, mi van a másikkal. Mégsem invitálhatom meg ide, hogy üljön le velem teázni. Hangosan kinevetne. Ő olyan asztalokhoz szokott, ahol alkoholt fogyasztanak. Talán egy nap leülünk, és koccintunk, de még nem most. Most még magammal sem tudok elüldögélni.

Ahogy este lesz, minden meghosszabbodik. A halál olyan valami, amin sehogy sem lehet változtatni, bármit is adna érte az ember. Csak apránként, betűzve, mint az ábécét, és csakis egyedül lehet kibogozni.

A gyerekek ilyenkor már fáradtak a sok játéktól vagy a leckeírástól. Az anyák a vacsorával vannak elfoglalva. A dolgozó emberek szeretnének minél előbb hazaérni. A szerelmesek szép lassan egymáshoz bújnak. Mindenkinek ki van osztva egy szerep, de én elfelejtettem, hogy az enyém mi volt. Elfelejtettem, ahogy néztem a terített asztalokat, a fényes küszöböket, a cigány virágárusokat, a bevásárlószatyrokat.

Most, rácsodálkozva a túlparti fényekre, próbálom felidézni a reményt. A reményt, amit egész nap úgy kerestem, mint egy elveszett holmit. A reményem megmunkált fém, tanult bűbáj, jár nekem. Ki tudja, hányszor elvesztettem már, és aztán újra és újra a magaménak tudhattam. Villódzó esték, koromfekete éjszakák, zord telek vannak a hátam mögött, de én mindig megértem a reggelt valahogy.

Aztán újra eljött Isztambul. Újabb csapásokkal érkezett, látta az orrabukásaimat. A halál Isztambulnak könnyen jön, könnyen megy. Poharát emeli a tiszteletemre, de közben megrészegíti saját dialala. Én meg csak hallgatok, mint akinek már nincs veszítenivalója. Veni, vidi, vici! - kiabálja majd az arcomba. Jöttem, láttam, győztem… Keserűen mosolygok majd, hogy igen, pontosan ezt tetted. Jöttél, láttál, győztél…”

Mit is mondhatnék? A városok is felmorzsolódnak, eltűnnek a térképről, meg nem történtté válnak hálátlan memóriák feledékenysége nyomán. De most hallgatni kell. Akkor, amikor a tiltakozás elfogadássá enyhül, talán hellyel kínál majd asztalánál, ahogy ígérte. De nem bosszúból, hanem tiszta szívből. Addig valószínűleg még sok-sok párnát el fog nyűni, lehet, hogy néhány embert is. Minden éjjel forr majd a haragtól. Aztán jön majd a tagadás átmeneti menedéke. Végül újból elkezd emlékezni arra a felejthetetlen halálra, megadja magát az életnek és nekem. Akkor fogunk leülni egymással szemben. Ezennel ő fogja emelni a poharát: „Egészségedre, Isztambul!“ – mondja majd újból nevetni megtanult szemeivel. De miért, talán egy városnak nincs jogában álmodozni?

A komp kinti részéről hosszan figyelte a látóhatárt. A szél megzizegtette a kezében lévő papírköteget. Hirtelen úgy nézett a saját kézírására, mintha soha nem látta volna még. Aztán fura mosoly ült ki az arcára. „Nem semmi alak vagy, Isztambul!“, kiáltott fel. A teát a tengerbe öntötte, mintha az arcomra löttyintette volna; de ez még hagyján, a papírokat is széttépte, és rámszórta, mint a konfettit. A sirályok azt hitték, ételt dobálnak nekik, de csalódniuk kellett, a fecnik repkedve közeledtek tengerem felé, melyet a madarak éles, haragos sikoltozással fogadtak. „Varjak kellenének neked inkább a sirályok helyett. A varjak nevetnének rajtad.“, mondta keserűen. Megdermedtem. Úgy, mint ő.

Jöttem, láttam, győztem, vagy nem? Akkor miért szorít a fájdalom itt, legbelül?

Gyere csak, megmondom én neked, mi az igazság! Megbirkóztam az élettel, elszámoltam mindenkivel, de a halált, szépségem, én sem tudtam legyőzni. Én sem.

A mű eredeti címe: Veni, vidi, vici Istanbul