Alpay İzbıraknak

A Földközi-tenger keleti partvidéke: hegyeivel, bérceivel öleli át a tengert.

Az ég itt a madarak felségterülete (a nap sem hatolhat át szárnyaikon).

Nagy életekhez hasonlatos az éghajlata.

Sűrű erdein nem juthat át bárki, az ember eltéved, elveszti az utat. A halál itt ragadozó madár képében csap le arra, aki nem talál fedezéket. Csillagai karavánokat térítenek el.

Az élet a nemzetségben bátor szívet követel. Erős kezeket, vakmerő férfiakat.

Véres szertartások teszik felnőtté ott az embert.

Mit sem sejtve olyan irányba hajtanak a lovukkal, ahonnan nincs visszaút,

Csak jóval később kezdik keresni az elveszett nyomokat

Ám

Ezennel az élet nem engedi őket tovább.

A Földközi-tenger keleti vidékének kék ragyogása lomha szellővel oszlatta el fényét és lángjait. Az ormok még egyszer haragot, büszkeséget, szerelmet véstek egy újabb virradatra.

Elkezdődött a pára és fény, reggel és nap, szenvedély és harag, Ökkeş és Cengâver meséje…

Végére járt a tavasz. Épp kezdődött a nyár.

A föld megfeszült, életre kelt a fű, a vetés. A virágok nem voltak haragosak többé.

(Nyár volt. Mennyi nyár eltelt már azóta! Mennyiféle életet éltünk később! Mégsem hozott vissza egyik sem semmit.

Fenn, a hegyről látni lehetett a tengert. Az ember úgy érezte, vizes lesz az ujja, ha kinyújtja felé a kezét. Jóllehet lóháton egy napba telt elérni a tengerhez.

Akkoriban minden olyan volt, mint egy mese. Meseillata volt az életnek. A földből kipárolgó gőz felért a fák lombjáig, szakadatlan ködként telepedve rájuk. A nap fénynyalábjai beférkőztek a faágak közé, visszatükrözve a köd titokzatosságát.

Ebből tudtuk, hogy vége van a tavasznak.

Vége is lett. Hány nyár telt el aztán? Hány év? Semelyik sem hozott vissza semmit abból, amit elveszítettünk. Most, az elveszett szépség érzésével, gyógyíthatatlan nosztalgiával emlékezem arra a hegytetőre. Rád. A bükkfákra.

Mint egy mesére…)

Pára és fény, reggel és nap, szenvedély és harag, Ökkeş és Cengâver.

Az éj sötétjében szikraként ragyogott Ökkeş két szeme világa. Mintha odacövekelték volna a fekhelyéhez, melyet a sötét szoba egyik sarkába terítettek le. Nedvesen, lángolva ragyogott a szeme, sehogy sem tudta lehunyni. Anyja először azt hitte, a fájdalomtól van. Párszor óvatosan odament hozzá, és melegen, finoman szólt neki.

– Ökkeş! Ökkeş, aludj egy kicsit! Tudod, holnapra össze kell szedned minden erődet. Muszáj, fiam!

Ökkeş nem válaszolt. Némán gondolkodott. Faggatta a fejét, a szívét. Próbálta megérteni a szokásrendet. Ezidáig sohasem gondolkodott az ősi törvényen, a szokásrend igazságosságán. Csak élte azt, amit tanítottak neki. Most mérlegelte a fejében. És az ágyból, amiben feküdt, az átélt fájdalomnak köszönhetően kellő távolságból át tudta gondolni mindazt, amit tanítottak neki. Mi a szokásrend értelme? Az ősi törvényt szenvedéssel tanulta meg mindenki, szenvedve kellett megmérettetni hozzá. Mostanra mindössze ezt értette meg. Anyja megsimogatta a haját, azt remélte, hogy így enyhít a fájdalmán. Azt hitte, minden érintés begyógyít egy sebet.

– Nem fizikai fájdalom ez, anya! – szólt Ökkeş. – Nem a bőrömön érzem!

Anyja bólogatott. Megértően, gyöngéden, mint aki sok mindenen túl van már, aki tudja, min ment keresztül a fia, átérzi a fájdalmát, mégis távolság van köztük. Aztán szívott egy mélyet a cigarettájából. A sötétségben egészen koromfeketének tűnő füstöt lassan fújta ki kiszáradt ajkai közül.

– Bajban ismerszik meg a jó barát, fiam! – mondta.

Aztán hirtelen elhallgatott. Elbizonytalanodott, hogyan folytassa. Mérlegelni akarta, mit fog mondani. Egy ideje rájött, hogy óvatosnak kell lennie Ökkeşsel szemben, mert a fia másféle szívet hordozott a mellkasában. A kortársaira sem hasonlított. Anyját ez félelemmel töltötte el, de örült is neki. Ökkeş másmilyen volt, ennek ellenére muszáj volt valahogyan folytatnia, amit elkezdett:

– A szokásrend így követeli. Holnap te leszel soron!

Ökkeş szikrákat hányó szeme rámeredt, ettől elakadt szava. Fenyegető volt a tekintete. Zsarnoki.

– Hát pont emiatt szégyellem magam! Holnap én jövök! Minek a megmérettetése ez, anyám? Minek a megmérettetése?

– Úgy beszélsz, fiú, mintha nem ismernéd a törvényt. Tudod nagyon jól, hogy a nemzetségben mindent a szokásrend szerint kell megmérettetni. Az észnek és a szívnek is ez az ősi törvény mutatja a helyes utat. Az egész életet ez rendezi. Ez most a férfivá válás próbája. Miért teszel úgy, mint aki nem érti? Már betöltötted a tizenöt évet! Férfikorba léptél. Eljött az ideje, hogy megmérettesd az erőd. Hogy lesz képes egy egész élet szenvedését kibírni az, aki ezt a két napi szenvedést sem bírja ki?

– Ha olyan az élet, mint ez a két nap, akkor köszönöm, nem kérek belőle! Ti csak csináljátok, de nélkülem!

– Úgy beszélsz, mint egy gyerek, Ökkeş! Oly sok éve barátok vagytok, hát soha nem veszekedtetek Cengâverrel? Soha nem birkóztatok? Fogd ezt is föl úgy, mint egy birkózást! Mint egy játékot!

– Nem vagyok rá képes, anyám, nem! Ez nem játék, ez kegyetlenség!

– Nagyon fáj? Nagyon sokat ütött?

– Nem, anyám, nekem csak a lelkem fáj!

– Miért csinálsz ekkora ügyet belőle, Ökkeş? Nem gondoltam volna, hogy ekkora bánatot okoz majd. Fogd úgy föl, mint egy második körülmetélést! Máshogy nem tudod megmutatni a nemzetségnek, milyen férfi vagy!

Gyógyírt vitt fel fia sebeire. (Valahány gyógyfüve volt az erdőnek, mind szétolvadt a tenyerén.) Finoman, gyöngéden, simogatva kente be Ökkeş fiatal testét a balzsammal.

– Bárcsak tudnám, hogyan mulaszthatom el a fájdalmad!

Aztán lassan felkelt. Úgy állt meg Ökkeş lábánál, mint aki imádkozni készül.

– Aludnod kell egy kicsit. Holnapra össze kell szedned az erődet. Lábad olyan legyen, mint az őzé, az öklöd két ragadozómadár! Reggel összekészítem az elemózsiádat, és elrakom neked. A hegy ormától lefelé egy nagyobbacska kört fognak vonni. Çiftekoyaklar felső végétől tart majd a hegycsúcs felé. Az alsó részén figyelni fognak, hogy se te, se Cengâver ne lépjétek át. Ott lesz a törvény határa. Ezt jól jegyezd meg! Odáig ér el a törvény. Çiftekoyaklarig lóháton mentek. Úgy visznek, hogy ne fárasszátok ki magatokat. Először Cengâvert engedik el. Valamivel később aztán téged is eleresztenek, hogy indulj a nyomába. De el ne tévedj, fiam! Nehogy rossz nyomon indulj el! Napkeltétől napnyugtáig jól be kell osztanod az idődet! Az egyik ellenséged Cengâver, de a másik az idő! Figyeld mindig a napfényt, a fény járását! Cengâver sok-sok éve barátod, bajtársad. Jól tudod, hová megy, hová rejtőzik el, hol szeret lenni! Ennyi év alatt csak kiismerted az esze járását, tudod, merre húzza a szíve, mitől fél. De nehogy helytelenül cselekedj, fiam! Cengâver a bajtársad. Én tudom. Ott lakik a szívedben, azt is tudom. Most két napra akkor is ellenségnek kell tekintened őt! Könyörgöm, ne térj vissza üres kézzel a faluba! Ne kelljen szégyenkeznem! Ne égjen le a bőr a képemről! Ne mondják azt rám, hogy a fiam nem igazi férfi! Az isten szerelmére, fiam! Töröld ki a szívedből Cengâvert! Két napra sötét rontás legyen rajtad, a szívedbe is csak a rosszat tápláld! Tekintsd ellenségnek Cengâvert! Halálos ellenségednek! Egy ragadozó madárnak, aki tép, zaklat, hogy ne válhass férfivá! Ez a te második körülmetélésed. Ne térj vissza üres kézzel! Később újra a bajtársad lehet, és dédelgetheted őt a szívedben.

– Nem lesz már olyan, mint azelőtt, anyám! Soha többé nem lesz már olyan, mint régen! Hát ezért félek!

– De, olyan lesz, fiam, olyan lesz, mint régen! Miért ne lenne? Ez csak egy két napig tartó ellenségeskedés. Ezt kívánja a törvény. Akik ennek nem vetik alá magukat, nem válhatnak igazi bajtársakká! Sok-sok éve ez a rend, őseink is így mérettették meg férfiasságukat, így váltak felnőtt férfivá! Olyan, mint a Mennybe vezető híd, kicsit megizzaszt majd. Arcod egyik felét a tűz, a lángok fogják mardosni, a végén viszont elnyered az igazi férfi címet! Onnantól te is a férfiak közé fogsz tartozni! Hát nem éri meg ezért a boldogságért?

– Lehet, hogy elveszítem Cengâvert. Elveszítjük egymást. Elveszítjük egymást, anyám! Úgy, hogy se bajtársak, se ellenségek nem lehetünk!

– De csökönyös vagy, te fiú! Ha elveszted, hát elveszted! Ha el kell veszítened őt, vagy a barátságát, hát el kell! Egyvalamit azonban nem veszíthetsz el: ennek a háznak a becsületét. Óvd meg otthonunk dicsőségét! Te vagy az egyetlen reményem, mióta elvesztettem apádat, te vagy a szemem fénye! Te vagy a férfi a háznál. Ezt ne feledd! Ezért hát ne kelljen magamra öltenem a gyalázat fátylát! Ne kelljen a föld alá süllyednem szégyenemben, hogy a fiam nem igazi férfi! Ezt kérem tőled. Csak ebben reménykedem. Az időd napkeltétől napnyugtáig tart. Vedd úgy, hogy ez a nap egy emberöltő. Az egész életed. Ha rosszat lépsz, ha hibát követsz el, ha tévedsz vagy egy apróságra nem figyelsz oda, az olyan utakra visz, ahonnan nincs visszatérés. Akkor egész életünkben lehajtott fejjel kell járnunk. Az ember nem ismételheti meg az életét. Egy életet nem lehet megismételni! Ezt meg kell tanulnod, míg űzöd a prédádat! Ezt el ne felejtsd, fiam! Napkeltétől napnyugtáig, a hegy csúcsától Çiftekoyaklarig. Keresztül-kasul be kell járnod mindent. Nem olyan ez, mint a fogoly- vagy szarvasvadászat. Egyik nemzetség sem bocsát meg annak, aki erről a vadászatról üres kézzel tér vissza. Ne vesztegesd az idődet azzal, hogy a nyári napok hosszúak. A nyári nap olyan, mint a fiatalság: hamar véget ér. A fiatalság megtéveszti az embert, de te ne dőlj be neki, fiam! És tartsd távol a szívedet Cengâvertől! Töltsd meg inkább gyűlölettel. Reggelre növekedjen, lángoljon a haragod a sebektől, melyeket neked okozott, úgy, hogy már az ereid szétpattannak tőle. Így napkeltére fel tudod vértezni magad a férfierővel, mint egy fegyverrel, hogy megkezdődhessen a hajsza. Ha sikerül sarokba szorítanod, le kell teperned a földre. A törvény értelmében nem emelhet kezet az űzőjére az, akit elkaptak. Nem emelhet kezet rád. Addig kell ütnöd, míg már nem képes felkelni. Ahogy beesteledik, jönnek a lovasok, fáklyákkal a kezükben. Mindkettőtöket elhoznak a párbaj helyszínéről, feldobnak a lóra, és amikor beértek a faluba, megszólalnak a dobok. Fiam, ha meghallom a dobszót, kiállok a kapuba, és dicsőségedhez méltóan fogadlak. Hujogatok, és a fejemről is leveszem a kendőt, hogy legyen mit ráznom, amikor örömtáncot járok. Ha azonban a patkódobogás közé nem vegyül a dob hangja, ólmot öntök a fülembe, hogy ne halljak, és mély álomba zuhanok, már ha a szégyenem engedi. Mindezt apádnak kellett volna elmondania neked, de túl korán magamra maradtam. Anyád korai özvegy. És nincs más rajtad kívül, aki ennek a háznak a tüzét őrizze. Tűzhelyünk füstje a te dicsőségeddel együtt száll majd fel az égbe. Máskülönben életünk végéig elsüllyedhetünk a föld alá. Egész életünkben lehajtott fejjel járhatunk csak. Én ennyit tudok mondani teneked. Most pedig menj, és tedd úgy, ahogy jónak látod. Cengâver most nem más, mint egy préda, semmi más. Úgy tűnik, ő nem kételkedett a szívében, amikor odakötöztek a fához, és kíméletlenül ütött, amíg bírt. Most te is faggasd ki a sebeidet! Testeden a sebek mutatják meg Cengâver igazi szívét, tessék, kérdezd meg őket: ugyanazt súgják, mint a szíved?

Anyja ezután csendben félrevonult. Felnyitotta a dohányostárcáját, és cigarettát sodort. Úgy gondolta, mindent elmondott, amit el kellett mondania. A maga részéről nyugodt volt a szíve. Ami Ökkeşt illeti, a szíve forrongott. Ezerféle érzés, düh hullámzott benne. Nem tudta megzabolázni a szívét. Lelkében sajgott az ősi törvény fájdalmas dallama. Bárcsak soha ne jönne el a holnap! A mai napra gondolt, úgy, mintha csak egy távoli emlék lenne. Pedig a sebei még frissek voltak, a tudatát nem téveszthette meg. Anyjának igaza volt. De hát nem is arról volt szó, hogy a történtek igazságosak-e vagy sem. Valami ezen túlmutató dolog volt. Valami volt itt, ezt sejtette. Érezte a szívében. Nem volt helyes, ami történik, mégis úgy kellett eljátszani az egészet, mintha csak egy játék lenne. Ökkeş még egyszer kérdőre vonta a szívét. Fáradtnak érezte. Mióta reggel felkelt a nap, minden egyes pillanatban faggatta, kérdőre vonta. Mostanra megfáradt. Nem volt felkészülve ennyi kérdésre, ennyi vallatásra, teljesen összezavarodott. Cengâverre gondolt. (Vajon végtelen álmát aludta az ágyában? A szíve is oly kemény volt már, mint napközben az ökle, amivel ütötte?) Bajtársak voltak-e még? Testvérek voltak-e még? Már nem tudta eldönteni. Ebben a pillanatban az égvilágon semmit sem tudott. Sok-sok évet eltöltöttek, sok mindenen keresztülmentek együtt, ez alapozta meg a barátságukat. (Barátság volt egyáltalán? Vajon végig ellenálltak volna minden szenvedésnek? Együtt?) Ennek a megmérettetése lett volna ez az ősi szokás? De hát nem tették próbára ők magukat folytonosan együtt, a saját szívükkel? Hát nem együtt vállalkoztak mindig mindenre? Ez hát akkor most nem egy megmérettetés volt, ezzel elveszíteni készültek valamit. A saját szemük láttára. Ép ésszel nem lehetett felfogni ezt az ősi törvényt. A szokásrend olyan, mint a varázslat, fiam. Ésszel nem lehet felfogni, csak alkalmazkodni lehet hozzá, mondta az anyja. Erős, szívós asszony volt. Nem tehette meg, hogy az anyja őmiatta szégyenkezzen. Ökkeş olyan megnyugvást talált anyja égszínkék szemében, mintha végtelen bölcsöben ringana. Szeme olyan volt, mint a messzi tengerek. (A tenger messze volt. Le kellett jutni a hegyekről, és át kellett kelni a síkságon.)

Sebeit mardosta a fekhelye. A szívét mardosta minden. Árvának érezte magát. Mintha egyes-egyedül lenne az egész világon. Az égen növekedett az árva Hold. (Azok a nyári esték! már akkor is…) Az ablak előtt kelt fel, megvilágítva a szoba szegényes berendezését. És kint ugattak a kutyák. Orrában érezte a hegy, az erdő, a fenyő, a tölgy, a gyertyán, a bükk illatát. (Utoljára a bükköt.)

            Legszívesebben felgyújtotta volna az egész erdőt.

            Véget kell érnie ennek a harcnak.

Aznap egy hatalmas fához kötözték. („Három fiú van, egyazon tőről fakadnak, fiam. Az egyik a türelem, a második a harag, a harmadik a szép. A szép egyben a halál is.”) Hétszer tekerték körbe a kötelet rajta. Teljesen elvörösödött közben. Szégyellte magát. Elöntötte a verejték. A lába alig tartotta. Nem a fájdalom miatt hagyta el magát, nem is a halálfélelem miatt. (Cengâver keltett benne félelmet.) Mire a kötél hetedszerre körbeért, Ökkeş moccanni se bírt már. Inge odatapadt a bőréhez. A nap első fényei beférkőztek a hegy, az erdő lélegzetébe,

tengereket megjárt, fásult, finom szellő moszatillatot kevert a levegőbe.

Cengâver a falu színe előtt, a szokásrend szerint készült megmérettetni, mint férfi. Ökkeş azonban Cengâvert vizsgáztatta. (Ez az, amiről senki nem tudott.) Ha tüske fúródott volna Cengâver lábába,

ha rózsatövis csipkedte volna ujjait, Ökkeş sajátjaként érezte volna a fájdalmát. Vele együtt gyorsult volna fel a szívverése, és vele lélegzett volna nagy sóhajokkal. Erre most Cengâver baráti keze ökölbe fog szorulni, hogy felismerhetetlenné verje Ökkeş arcát? Jóvátehetetlen sebeket fog okozni neki? Minden ütése jóvátehetetlen sebeket fog okozni a szívében. Minden odalesz egy csapásra, úgy, hogy soha, de soha nem jön vissza.

Az apó először egymás mellé állította, majd sokáig nézte őket. Mintha egy Korán-tartó elé hajolna, és a szent könyvet olvasná. (Arcukról kiolvasta a szívüket.) Az apó egy magasabb sziklán állt. (Fehér ruhája a földig ért. Lába egy olyan követ érintett, mellyel a helyiek a kezüket szokták pirosra festeni.) Ők kicsit lejjebb voltak. Válluk egymáshoz ért. Ugyanolyan magasak voltak. Ugyanolyan volt az arcuk. Ugyanolyan volt a szemük. Egyidősek voltak. Ártatlanok voltak. Végtelenül ártatlanok. A szemükben lángoló ünnepet még nem árnyékolta be a férfilét csalfa törvénye. Fejüket felemelve ugyanazzal a tekintettel néztek az apóra. Egy-egy vizes kendőt kötöztek a nyakukra, a csomónál piros bojt lógott. Karjuk leengedve a törzsükhöz simult. Kezük, kisujjuk egymáshoz ért. (Körmükön még halványan fénylett a piros festék.) Az apó gondolkozott egy darabig. Kisvártatva kiválasztotta Ökkeşt, hogy őt kötözzék a fához; Cengâvert pedig arra, hogy majd másnap meneküljön. (Melyik szív lángolása ismerszik fel az első szikrával? Melyik szív lángolása volt valós? honnan is lehetne tudni ezt…

            és most, ennyi nyár elteltével… talán azt éltük meg, amit lehetetlen lesz valaha is megírni.

            és egy meséből lehetetlen történetet alkotni.)

Hirtelen egy népdalt vélt hallani mélyen a fülében: „Végül a barát rózsája okozza a legmélyebb sebet…” Miután hetedszerre körbetekerték, csomót kötöttek rá. (Az utolsó csomót Ökkeş komája szorította meg.) Ökkeş hát készen állt. A többi falusi lóra ült. (Az utolsó csomóval a sorsát is megbéklyózták.) Kis ideig békésen figyeltek a lovaikról, majd körbejárták párszor a fát és Cengâvert. Hallgatag tekintetük megadta a jelzést a kezdésre. Ők elmentek, hogy Ökkeş és Cengâver magukra maradjanak. Hogy teljesen egyedül maradjanak. Ott, ahonnan nincs visszaút…

Egyszer történt, amikor egy nap lóháton vágtak át az erdőn, hogy Cengâver leszállt a lováról, és egy faág felé nyújtózott. Letört egy ágat, odaadta Ökkeşnek. Három zsenge rügy volt az ág végén. Épp kifakadni készültek, tavasz volt… „Tedd vízbe ezt, Ökkeş, három ág virágod lesz tőlem…” Ökkeş szíve repesett az örömtől. Lehajolt, hogy elvegye az ágat Cengâvertől. Mikor ujjaik egymáshoz értek, mintha az egész erdő virágba borult volna. Vigyázott arra az ágra. Rózsaszín, fehér virágok fakadtak, amikor

valami sértettség telepedett a szívére. Indokolatlanul. Az a meg nem nevezhető, szokásos fajta. (A finom bú mindig rejtélyes marad.) Hevében fogta az ágat, és a folyóba hajította. A folyó vitte, sodorta magával, végén a három, épp virágba fakadt rüggyel, rózsaszínes-fehér ünnepi fénybe öltöztetve a vízfelszínt. De aztán estére már újból megölelték egymást, a falu kávézójánál. El is felejtettek mindent, kibékültek. (Igazából nem is történt semmi…) Ökkeşnek aztán eszébe jutott az ág. Lelkiismeret-furdalása volt miatta. Odament a folyóhoz.

A folyó hosszan, végeláthatatlanul folyt.

Fogta, és elvitte magával a tavaszi ágat, három virágba borult rüggyel,

ment, messze folyt a tavaszi ág, három virágba borult rüggyel…

Ökkeş egy ideig nem tudta kiverni a fejéből a dolgot. Cengâvernek nem mondott semmit. Mintha valami bűn lenne, titkon hordozta magában a mérgét. Igyekezett, hogy ne ragadja magával többé indokolatlan sértettség és harag. Szíve egyik csücskében azonban mindig, újra és újra visszaemlékezett arról a folyóba hajított ág tavaszról. Egyszeriben most, így, megkötözött karral (az utolsó csomó épp a festőkővel beszínezett kisujjánál volt) eszébe jutott az ág. Az ág, melyet elsodort a folyó. Nem akarta, hogy a folyó most már bármit is magával ragadhasson. Ekkor

érezte az első ütést a gyomrában. Felnézett, egymás szemébe néztek. Ökkeş szemében akkor, ott gyulladt meg a szikra.

Akkor lobbant be a tűz. Cengâver férfiléte a levegőben lógott. (Ökölbe szorított keze megállt a levegőben.) Ujjai elernyedtek. Ökkeş tekintete elfeledtette vele a törvényt, a férfiasságot, mindent. Nem fájdalom volt, amit Ökkeş szemében látott. Ezt Cengâver tudta a legjobban. Most először néztek e szemek rá. Ebből tudta, hogy akit üt, az nem Ökkeş. (A folyó most Ökkeşt ragadta magával.) Cengâvernek sikerült kiszabadítani magát Ökkeş tekintete alól. Lehajtotta a fejét.

– Muszáj megtennem, Ökkeş! Tudod, hogy ezt követeli a törvény!

Ökkeş értetlen szemekkel nézett rá. Tekintetét a világ semelyik nyelvén se lehetett volna kifejezni. A fák ágai közül kósza fény vetült a tisztás közepére.

– Bár engem választott volna az apó, Ökkeş! – mondta Cengâver. – Bár engem választott volna ki arra, hogy a fához kötözzenek. Annak könnyebb a dolga, akit kikötöznek, hidd el! Nem az övé az első ütés, ő csak vár. Hidd el, Ökkeş, nekem nehezebb dolgom van. Muszáj ütnöm téged. Még ha bele is szakad a szívem, és háborút vív az eszemmel, az ősi rend parancsára akkor is muszáj ütnöm. Bocsáss meg nekem! Ezen múlik, hogy férfivá válhatok-e. És rajtad kívül nincs más, aki ezt megóvhatná.

Ökkeş hallgatott. Ökkeş nem értett semmit. Ha Cengâvert kötözték volna a fához, ő meg tudta-e volna ütni? Ilyen kíméletlenül, ilyen kegyetlenül, ilyen ellenségesen? Képes lett volna-e rá?

Cengâver sírt. Könyörgött. Mintha nem is Ökkeşt, hanem a saját öklét ütötte volna.

– Esedezve kérlek, szidalmazz engem, Ökkeş! Szidd anyámat, apámat, a felmenőimet! Mondd, ami csak kijön a szádon, könyörgöm, mondj valamit, Ökkeş! Ne hagyj magamra a szégyenemmel! Segíts nekem, ne sajnáld tőlem a segítséget! Mondj valamit, bármit, ami eszedbe jut, csak ne hallgass így, Ökkeş! Beszélj, Ökkeş! Beszélj! Beszélj! Ne alázz meg ennyire! Ne hagyd ilyen szerencsétlen helyzetben, ne hagyj magamra, Ökkeş! Ne hagyj magamra! Hallod, amit mondok, Ökkeş?

Ökkeş, mintha kilépett volna a testéből, teljesen elfeledkezett magáról. Mindent elfelejtett. A távolból lovasok patkódobogása hallatszott. Két fa között egy fénynyaláb épp Ökkeş arcára vetült, lehorgasztotta a fejét.

Cengâver levegő után kapkodva roskadt a földre. Várta a közeledő lovasokat. Vérzett az ökle.

A lovasok kioldozták Ökkeşt, a kötél nagy karikákban hullott a fa tövébe. Ökkeşt feldobták az egyik ló hátára, és elindultak vele.

Cengâver a fát nézte. A fa nem tehetett semmiről. Egyedül volt.

A mű eredeti címe: Ökkeş ile Cengâver (In: Cenk Hikâyeleri, Metis Yayınları, 2023, İstanbul, 99-125.)