Anya, azt mondták, hogy szeptember után nem jöhetek ide többet.

Nyugtalanul nézett a fia arcába, mikor ez a mondat elhangzott az előző szombat este. Megint nőtt, két hét alatt, magasabbnak és nyurgábbnak tűnt, mint korábban. Hosszú, vékony szempillái tollal meghúzott aprócska átlók puha, fehér orcái felett.

Nem akarok menni. Nem beszélek jól angolul. Apám nővérével, aki ott él, meg sohasem találkoztam. Apa azt mondja, egy évre oda kell költöznöm. Végre lettek barátaim, és most megint költöznöm kell?

Éppen megfürdette és lefektette almaillatú gyerekét. A saját arcát látta a fiú kerek szemében. A fiú arca pedig az ő szemében tükröződött, amiben a nő arcát lehetett látni… Tükröződések végtelen sora.

Anya, nem tudnál beszélni apával? Ha nem tudsz, írj neki egy levelet! Nem költözhetnék vissza ide inkább?

A fiú tehetetlenül a fal felé fordult, a nő némán ki- nyújtotta a karját, és maga felé fordította a gyerek arcát.

Nem lehet? Nem jöhetek vissza? Miért? A fiú újra a fal felé fordult.

Kapcsold le a villanyt. Nem tudok ilyen világosban aludni.

A nő felállt, és lekapcsolta a villanyt.

Az utcai lámpák bevilágítottak a földszinti ablakon, hamarosan a sötétben is jól látta a fia körvonalait. Mély barázda húzódott a homloka közepén. Megsimogatta, hogy kisimítsa. A fiú ismét összeráncolta a homlokát. Csak feküdt ott csukott szemmel, némán lélegezve.

A lucskos fű és a fanedv illata az élelmiszer-hulladékok szagával keveredett a júniusi sötét, késő éjszakában. Nem szállt buszra, miután leadta a fiát, inkább végiggyalogolta a majd kétórás utat Szöulon keresztül. Néhány út még nappali fényben pompázott a fullasztó kipufogógázok és üvöltő zene közepette, máshol sötétség, pusztulás és a szemeteszsákokat cincáló kóbor macskák tekintete fogadta.

A lába nem fájt, nem volt fáradt. A lift előtti sápadt fényben állva a bejárati ajtajára meredt. Az ajtóra, melyen be kellett volna lépnie, hogy eljusson az ágyig, melyben ekkor már aludnia kellett volna. Megfordult, és kiment az épületből, ki a nyárszagú éjszakába, az egykor élő, de már romlott dolgok szagába. Egyre gyorsabban szedte a lábát, míg végül szinte futott végig, egészen a gondnoki szállás előtti telefonfülkéig. Beviharzott, és minden fém- pénzt előszedett a nadrágja zsebeiből.

Halló, jött a hang. Halló.

Ugyanaz a hang.

Remegve markolta a kagylót.

Hogyan képzeled, hogy elviszed? Olyan messze? Annyi ideig? Te szemét. Te szívtelen szemét.

Remegve koccantak egymáshoz a fogai, mígnem görcsös ujjai letették a telefont. Végigsimított az arcán, mint aki éppen felpofozta magát. Megdörzsölte az ajka feletti mélyedést, az állkapcsát, és szétnyílt ajkait.

*

Aznap éjjel, először mióta elveszítette a beszédképességét, alaposan szemügyre vette magát a tükörben. Biztosan rosszul lát, gondolta, ha szavakban nem is fogalmazta meg. Lehetetlen ez a derű a tekintetében. Attól sem döbbent volna meg ennyire, ha vér, genny vagy szürke sár folyik a szeméből. Néma önmaga tükröződött a szemében, és abban a tükröződésben egy másik néma önmaga, és így tovább… A végtelen csendben.

A régóta fortyogó gyűlölet csak tovább kavargott, időről időre feltörő gyötrelme duzzadt maradt, ki nem fakadó kelés.

Semmi sem gyógyult meg.

Semmi sem ért véget.

*

A beszélgetésbe elegyedett középkorú férfi és egyetemista valamikor kimentek a teremből, és most kávéval a kézben tértek vissza. A férfi éppen telefonál, és a helyére visszaülve sem szakítja meg a hívást.

Nyilván mindenkiről szó van, nem csak a legjobbakról. Mi értelme egy tréningnek, ha csak néhányan vesznek rajta részt? Milyen kiegészítő órák? Kis cég vagyunk, nem egy multi. Az oktató hívjon fel holnap.

A filozófia szakos diák egy pillanatra a férfira néz, majd leül. Kinyújtózik, nyakát előre-hátra, jobbra-balra ropogtatva halkan nyög. A tízperces szünet véget ért, de a mindig pontos ógörögtanáruk ezúttal késik. Hirtelen minden elcsendesedik.

A nő mozdulatlanul ül az asztalánál. A háta, a nyaka, a vállai merevek a sokáig tartó mozdulatlanságtól. Kinyitja a füzetét, és a szünet előtti órán lemásolt mondatait nézegeti. Szavakat ír a mondatok közé. Kitart a deklinációk, összetett igeidők és szerkezetek közepette, hogy egyszerű, befejezetlen mondatokat formázzon, és várja, hogy az ajkai és a nyelve megmozduljanak. Várja, hogy az első hang elhagyja a száját.

γῆ ἔκειτο γυνή.

Egy nő fekszik a földön.

χιὼν ἐπὶ τῇ δειρῄ.

Hó a torokban.

ῥύπος ἐπὶ τῷ βλέφαρῳ.

Föld a szemekben.

Ez meg mi?

Kérdezi a vele egy sorban ülő filozófia szakos egyetemista.

A füzetre mutat, a nő ógörög mondattöredékeire az aznapi órán szóba került γῆ ἔκειτο γυνή, „egy nő fekszik a földön” példamondat alatt. A nő nem jön zavarba, nem csukja be gyorsan a füzetet. Minden erejét összegyűjti, és mintha csak jeges mélységet vizslatna, a fiatalember szemébe néz.

A gyötrelem, amely abból fakadt, amit a fiától megtudott, nem repesztette meg a némaságát, de minden egyes nap vérnyomokat hagyott maga után a fagyott felületen. Túl sokáig mosta a fogát, túl sokáig állt a nyitott hűtőszekrény előtt, a lába egy álló autó első lökhárítójának ütődött, vagy éppen ügyetlenül nekiment egy polcnak az üzletben, mire az áru a földre potyogott. Akárhányszor bebújt a hűvös takaró alá és becsukta a szemét, a havas utca, az ismeretlen járókelők, az idegen ruhát viselő gyerek és a fakó arc, a sajátja vagy a gyermekéé, várt rá.

Pontosan tudta, hogy a beszédhez vezető út még mélyebbre süllyedt, és hogyha minden így folytatódik, örökre el fogja veszíteni a fiát. Ám minél inkább szembesült ezzel, annál mélyebbre ásta magát az útvonal. Mintha csak lett volna egy isten, akitől minél inkább kér valamit, annál inkább az ellenkezőjét kapja. A nő nem nyögött, egy hang sem hagyta el a száját, még némább lett. A szeméből nem folyt vér vagy genny.

*

Versek? Görögül írt versek?

Az ablaknál ülő, idősebb egyetemista a nő felé fordul, arcán kíváncsiság. Ebben a pillanatban a tanár visszatér a terembe.

Tanár úr!, kuncog a filozófia szakos egyetemista. Nézze, valaki ógörög verseket ír.

Az oszlop mögött elhelyezkedő középkorú férfi is a nőre néz, a szemében elképedt csodálat. Elneveti magát.

A nő megriad, becsukja a füzetét, üres tekintettel néz a székéhez közeledő tanárra.

Valóban? Rápillanthatok?

A nőnek oda kell figyelnie a szavaira, mintha idegen nyelvű szöveget fejtene meg.

A férfi szemüvegére pillant, a fakó, zöld lencsék olyan vastagok, hogy elszédül tőlük. Rögtön tudja, miről van szó. A táskájába pakolja a vastag tankönyvet, a füzetét, a szótárat és a tolltartóját.

Ne, nyugodtan maradjon ülve. Nem kell megmutatnia.

A nő feláll, a vállára veti a táskáját, elsétál az üres székek mellett, egyenesen az ajtó felé tart.

*

A lépcsőkhöz vezető vészkijáratnál valaki hátulról megfogja a kezét. A nő döbbenten megpördül. Sohasem látta még a tanárt ilyen közelről. Így, hogy nem áll a tábla előtti pulpituson, alacsonyabb, mint gondolta, és meglepően öreg arca van.

Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. A férfi nagyot sóhajt és közelebb lép.

Talán nem hallja, amit mondok?

Int egyet, majd még néhányszor megismétli a kézmozdulatot, aztán mintha csak fordítaná magát, akadozva megszólal.

Sajnálom. Én csak elnézést szeretnék kérni.

A nő némán a férfi arcába néz, látja, ahogy újabb lélegzetet vesz, és tántoríthatatlan határozottsággal folytatja.

Nem kell beszélnünk. Nem kell válaszolnia. Nagyon sajnálom. Csak azért jöttem, hogy elnézést kérjek.

*

Az egysávú, egyirányú utca hosszan húzódik az autópálya zajvédő fala mellett. A járdán sétál. Nem sokan járnak erre, az önkormányzat nem is foglalkozik a felújításával.

Szívós fűcsomók bújnak ki a beton repedéseiből. A falként ültetett, széles vonalat alkotó akácfák vastag, fekete ágai karokként nyújtóznak egymás felé. A kipufogógázok

taszító füstje fűszaggal keveredik a nedves éjszakai levegőben. Az út közvetlen közelében az autók motorjainak bömbölése jeget hasító korcsolyapengeként vág a dobhártyájába. A lábánál, a fűben lassan sír egy szöcske.

Furcsa.

Mintha már átélt volna egy ilyen éjszakát.

Mintha már, hasonló szégyenérzetbe és zavarba burkolózva, járt volna ezen az úton.

Akkor még birtokában lehetett a nyelv, így az érzelmei is tisztábbak és erősebbek voltak.

Ám immáron nincsenek benne szavak.

A szavak és mondatok kísértetekként követik, eltávolodva a testétől, de halló- és látótávolságra.

A távolságnak köszönhető, hogy a nem eléggé erős érzelmek leperegnek róla, mint gyenge ragasztószalag-darabkák.

Csak néz. Néz, és nem fordítja át nyelvbe azt, amit lát.

Ahogy egyik lépése követi a másikat, tárgyak képei formálódnak a szemében, mozognak, váltakoznak és törlődnek ki, de nem lesznek belőlük szavak.

*

Egy régi nyári estén az utcán sétálva egyszer csak elkezdett magában nevetni.

Felnézett a holdciklus tizenharmadik napjának karcsú égitestére, és elnevette magát.

Mint egy beesett arc, a kerek kráterek csalódottságot sugárzó szemek, gondolta, és felnevetett.

Mintha először a testében sorjázó szavak nevették volna el magukat, és ez a nevetés ült ki aztán az arcára.

A nyári napforduló után beköszöntő hőség, ahogy most, úgy azon az éjszakán is, tétovázva vonult vissza a sötétség mögé,

nem is volt annyira régen az a régen volt éjszaka,

a gyermeke előtte sétált, a nő hatalmas, hideg görögdinnyével a kezében követte.

Szeretetteljes hangja gyengéden, a lehető legkevesebb teret elfoglalva sugárzott kifelé.

Az ajkain nem látszott, hogy a fogait csikorgatná.

Nem gyűlt vér a szemébe.

*

Copyright © Han Kang (한강), 2011. A fordítást a Jelenkor Kiadó engedélyével közöljük. A kötetet a Turbinában mutatják be november 27-én.