1749: Ez a harmadik Han Kang fordításod. Segített-e a Nem válunk szét című regénnyel való munkád során a szerző korábbi szövegeiben szerzett gyakorlat?

Kiss Marcell: A Nem válunk szét egyfajta összefoglalása az eddigi Han Kang életműnek, a magyarul is megjelent korábbi kötetek témái és szimbólumai köszönnek vissza egy a többihez képest terjedelmesebb regényben. Az áthallások, finom utalások azonosítása és anyanyelvemen történő megőrzése szempontjából mindenképpen hasznos volt, hogy már a Növényevő magyar változatát is alakíthattam, a Nemes teremtmények és a Görög leckéket pedig valóban én fordítottam.

1749: Hogy határoznád meg Han Kang nyelvi stílusát, egyediségét a három regény alapján?

KM: Irónia- és önirónia-mentes, komoly, költői próza ez. Han Kang mondatainak időnként törékeny, időnként kegyetlen szépségében van valami lenyűgöző erő, ami miatt nem érezzük, én legalábbis nem érzem hiánynak, hogy a műveiben sohasem kapunk igazi, kifejezett feloldást. Miután lenéztünk az emberi létezés és múlandóság mélységeibe, már nincsenek olcsó megoldások.

1749: Ahogy a történetben a halott madár teste, a szöveg is egyszerre vattakönnyű és sziklakemény. Mi volt a legnagyobb kihívás, amellyel a regény szembesített? Mennyire következik ez az egyediség a koreai nyelv sajátosságaiból és mennyire a szerző személyéből, írásmódjából?

KM: A legnehezebb, de egyben legtöbb műfordítói örömet adó feladat a már említett költői komolyság folyamatos fenntartása volt, anélkül, hogy modoros túlzásokba estem volna. Így sokkal inkább Han Kang saját nyelvének kimunkáltságából, mintsem a koreai nyelv sajátosságaiból adódott, hogy időnként nem volt egyszerű dolgom. De milyen is legyen egy irodalmi nyelv, amely többszáz oldalon keresztül az élet és halál határán egyensúlyozik?

1749: A nyelven túl a kulturális és történelmi távolság is jelentős. Ezeket hogyan kezeled a munka során?

KM: Magyarra fordítok, magyar olvasóknak, akiknek lehet, hogy az én könyvem az első találkozás a koreai (kínai vagy japán) szépirodalommal, kultúrával, így munka közben folyamatosan mérlegelem, melyik fogalom vagy kifejezés lehet az, ami nem magától értetődő. Ekkor vagy a szövegben magyarázom meg, vagy lábjegyzetet teszek. Én az előbbi megoldást tartom szerencsésebbnek, és az a tapasztalatom, hogy az igazán erős szövegeknél, ideértve Han Kangot is, ritkán van szükség lábjegyzetre. Ráadásul most már mindenkinek ott van a zsebében az okostelefon, bármikor rá lehet keresni egy-egy városra, a csedzsui felkelésre, vagy éppen arra, hogy mondjuk merre buszozik a főszereplőnő a szigeten.

1749: A regényben a személyes és a történelmi trauma párhuzamosan rajzolódik ki egymás mellett. A magyar cím, amely egyszerre állítás és ígéret, mindkettőre rímel. Így van ez az eredeti címben is?

KM: Az eredeti cím tükörfordítása valahogy így hangzik: Nem búcsúzunk el/Nem mondunk búcsút egymásnak. Sokáig törtem a fejemet, és persze megnéztem az angol (We Do Not Part) és francia (Impossibles Adieux) címválasztást is. A magyar változattal, az angolra hajazva, talán kihangsúlyoztam a szövegben többször előforduló közös bolyongásokat és meneküléseket, de a lényeg, vagyis az állítás és ígéret, hogy együtt maradunk, együtt kell maradnunk, benne maradt. Csak remélni tudom, hogy Han Kanghoz méltó lett így a magyar cím.

1749: Mennyire tolmácsolható egy nép traumája a másiknak?

KM: Minden népnek megvannak a maguk huszadik és időnként már huszonegyedik századi traumái, nehezen felvállalható, szégyenletes tragédiái. Han Kang műveiben attól lesz minden még tragikusabb, hogy azzal szembesít a Nemes teremtményekben és a Nem válunk szétben megidézett események során, hogy az áldozatok a gyilkosok honfitársai, koreai katonák mészároltak le koreai politikai vezetők parancsára koreai gyerekeket, öltek meg koreai csecsemőket az anyjuk kezében. Az, hogy ez a brutalitás mennyire megbocsáthatatlan és végső soron feldolgozhatatlan, szerintem minden kultúrából nézve érthető és megkérdőjelezhetetlen.

1749: A regény a kollektív trauma mellett a hallgatásra, az elhallgatásra is rámutat, legyen szó akár barátok közti, akár generációkon átívelő érzésekről, gondolatokról. Ezeket Han csak a hétköznapi életen túli közegekben tud megmutatni: az élet és halál mezsgyéjén – az anya haldoklása idején; látomásban vagy álomban a két barátnő között. Mit gondolsz, miért?

KM: Az élet és halál közti határvonal minden bizonnyal különleges hely, a halál előtti időszak különleges idő. Ilyenkor talán végleg megszabadulhatunk a társadalmi és kulturális nyomástól, ami az elhallgatásaink egyik oka. Talán hasonlóan őszinték lehetünk az álmainkban is.

1749: A szövegben visszatérő motívum a test, a sebezhetőség és a történelem testi lenyomata. Mennyire alkalmas a magyar nyelv plaszticitása, képszerűsége ezek visszaadására?

KM: Han Kangot fordítva sohasem éreztem, hogy az anyanyelvem korlátai miatt ne lennének meg a nyelvi eszközeim egy számomra elfogadható magyar változat elkészítéséhez. A magyar nyelv egyáltalán nem makacsolja meg magát az időnként egyenesen versbe forduló, költői prózával találkozva, legyen szó bármilyen motívumról vagy témáról.

1749: A két főszereplő, Kjongha és Inszon nem csak barátok, hanem alkotótársak is (író és dokumentumfilmes). Közös, leendő projektjük mind a személyes megéléseik, mind a kollektív történelem visszatükrözésének szép allegóriája. (Han több alkalommal hosszan leírja Inszon korábbi filmes projektjeinek jeleneteit, ráerősítve ezzel a történetekre.) Hogy látod, mit ad Han regényéhez egy másik média (filmezés) beemelése az írott szöveg világába?

KM: Bár Magyarországon Han Kang kizárólag íróként ismert, de más művészeti formákban is aktív vagy aktív volt korábban. Így például jelent már meg CD-je, melyen a saját dalait énekli, és időnként performanszokat is előad. Ilyen performansz volt, amikor egy fehér szövetet húzott maga után a Nordmarka erdőben, majd belecsavarta és ünnepélyesen átadta a norvég Jövő könyvtárának a projekt számára írt, 2114-ig nem olvasható művét. Úgyhogy számomra egyáltalán nem volt meglepő, hogy más művészeti ágak – a szobrászat és a film – is szóba kerülnek a regényben. A képsorok és kamerával rögzített interjúk érzékletes leírásai persze egyáltalán nem öncélúak. Természetes lehetőséget adnak arra, hogy Han Kang a két főszereplőnőt művész, illetve befogadó „szerepkörben” hozza közelebb hozzánk.

1749: Ha egy mondatban kéne megfogalmaznod, neked mi ennek a regénynek a legfőbb mondanivalója, hogy hangzana?

KM: Bármennyire is fájdalmas dolog időnként szembenéznünk a saját magunk, a családunk vagy a tágabb közösségünk múltjával, és azzal, hogy ez a múlt mennyire meghatározza a jelenünket, az élet és a halál között húzódó határvonalra érve – már pedig előbb-utóbb mindannyian odaérünk – aligha tudjuk ezt majd elkerülni.

*

Han Kang negyedik magyarul megjelenő könyve, a Nem válunk szét bemutatóját a Koreai Kulturális Központ és a Jelenkor Kiadó szervezésében tartják meg október 4-én, a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon.