Mikor néhány öntelt a földbe visszatér,
Dicső sem volt, csak erében volt kék a vér,
A gyászpompát a szobrász megragadja,
S ha kész, a síron látható, hogy alatta
Ki nyugszik, hirdeti a sok regélő urna,
Nem azt, hogy ki volt, hanem, hogy ki lehetett volna.
Ha a szegény kutya, a sziklaszilárd barát,
Első, aki köszönti, védi a gazdáját,
És őszinte szíve még a gazdáért dobog,
Csak érte dolgozik, harcol, él, és szuszog,
Ha elesik, azért dehogy jár érdemérem,
Lelkét hellyel sem kínálják a menny körében,
Viszont az öntelt féregember megváltást remél,
Követel, és előkelő helyen üldögél.
Te, röpke óra albérlője, ember a neved,
A szolgaság, s hatalom rontja jellemed,
Aki ismer, faképnél hagy undorodva,
Te lélegző porból korcsosuló massza!
Szerelmed kéjvágy, barátságod csalás,
szavadban kétszínűség, nyelved képmutatás,
természeted romlott, csak nevében nemes!
Minden rokonállat tudja, hogy ez szégyenletes.
Ne állj meg, ha egy szerény urnánál elhaladtál,
Azelőtt tiszteleg, akit te nem siratnál:
Az a kő egy barát maradványán jelel,
Csak egy barátot ismertem, s az itt hever.

*

Lord Byron 1808-ban írta ezt az alkalmi verset szeretett kutyája, Botswain emlékművére, amely mind a mai napig Newstead Abbeyben áll, a Byronok birtokán.

A vers eredeti címe: Inscription on the Monument of a Newfoundland Dog.