Oh, thou world! Thou art indeed a melancholy jest.

Shakespeare-t kivéve talán nincs olyan angol kulturális jelenség, melyet olyan jól ismerne a szofisztikált kultúrafogyasztó és az ártatlan olvasó egyaránt szerte a világban, mint Lord Byron.

Idén véletlenül több tárgyi emlék is felbukkant, amelyek különös hangsúlyt adnak a megemlékezésnek. Az MTA Könyvtár és Információs Központ a honlapján közölte, hogy a Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményéből előkerült a Childe Harold zarándoklata teljes szövegének fordítása, amelyet a tizenkilencéves Kosztolányi Dezső nyújtott be a Kisfaludy Társaság műfordítói pályázatára 1904-ben. A Kisfaludy Társaság anyagában Péti Miklós irodalomtörténésznek sikerült a szöveget azonosítania, aki a Vigilia áprilisi számában számol be eseményről. A fordítás karaktere nyilvánvalóan át fogja írni a gazdag magyarországi Byron-recepciótörténetet épp úgy, mint Kosztolányi jelenleg általánosan elfogadott pályaképét.

Kutatók számára ugyanígy előtérbe állította Byron alakját, egyéniségét, páratlan népszerűségét három évvel ezelőtt egy darab papír, amelyet a Görög Nemzeti Levéltárban találtak meg, egy 4000 fontos csekk – jelenlegi értéke körülbelül 332 000 font volna – amelyet 1823-november 12-én a Görög Ideiglenes Kormányt képviselője számára állított ki a költő útban Görögország felé Kefalónián. A történészek szerint amint kitudódott, hogy Lord Byron ekkora összeget bocsájtott a görög függetlenségi erők rendelkezésére, a Meszolóngiont ostromgyűrű alatt tartó albán haderők elvonultak a térségből.

A görög függetlenségi háború (1821‒130) anyagi és harcászati eszközökkel való támogatásának koordinációja céljából 1823 márciusában felállt londoni Filhellén Társaság titkára 1823 májusában levélben kereste meg Byront azzal a kéréssel, hogy utazzon a helyszínre és derítse ki, a görög felkelők melyik frakciója képvisel olyan felvilágosult politikai programot, amely egy független görög állam berendezését biztosítaná. Byron ekkor Itáliában élt, ahol igen jó viszonyt alakított ki a nemzetközi összefogást szervező Alekszandrosz Mavrokodatosz herceggel (ő később 1832 és 1855 között többször is szolgált miniszterelnökként a fiatal független Görögországban), s jó ideje, miután az általa támogatott carbonari mozgalom ellehetetlenült, azt tervezte, hogy szükség esetén hatalmas vagyonát és hírnevét felhasználva csatlakozik a görög felkeléshez. Kefalónián várta ki, hogy a megfelelő információk birtokában ki tudja számítania a szinte polgárháborús állapotokat generáló törzsi ellentétek megfékezésére kész önzetlen és modern politikát képviselő erők esélyeit. Amikor megtudta, hogy Mavrokodatosz december elején Meszolóngionba ment, ő maga is áthajózott a tengerparti kikötőbe a Filhellén Társaság küldeményével. Mavrokordatosszal megegyeztek, hogy  február 5-én Byron irányításával a zendülés szélén álló görög és szulióta katonasággal megkísérlik felszabadítani ottomán erődítményt, Lepantót, de a csapatok hiányos felszereltsége miatt a támadást el kellett halasztani. Közben azonban Byron mocsári lázat kapott, s iszonyú kínok között április 19-én meghalt. A hatóságok azonnal felfüggesztették a húsvéti eseményeket, 20-án hajnalban a harminchetedik évében elhunyt költő, illetve akkorra már görög nemzeti hős emlékére harminchét ágyúlövést adtak le; három napra bezártak az üzletek és hivatalok, s huszonegy napos gyászt rendeltek el Meszolóngionban.

Halálhíre futótűzként terjedt el Európában és Amerikában. Goethe, aki ekkoriban a Faust második részén dolgozott, az egész európai kultúra veszteségét fogalmazta meg Heléna és Faust gyermekének, Euphorionnak ragyogó szépségében, fékezhetetlenül magasba szökő energiájában és a kórusnak a lezuhanásáát követő gyászénekében. Mint maga magyarázta Eckermann-nak, Euphorion modelljeként „[a] legújabb költői korszak reprezentánsaként senki mást nem választhattam, csak őt, aki kétségkívül a század legnagyobb tehetségének tekintendő. És… Byron se nem antik, se nem romantikus, hanem mai…Tökéletesen megfelelt…kielégíthetetlen lénye és harcias hajlama révén is, ami aztán vesztét okozta Missolonghinál.”

Puskin, aki már 1821-ben Byron keleti környezetbe helyezett titokzatos szenvedélyekkel és bűnökkel terhelt elbeszélőkölteményei alapján írta meg A kaukázusi fogoly című egzotikus meséjét, most „A tengerhez” című elégiájának X‒XIII. versszakában saját személyes élményébe beágyazva örökíti meg az általános gyászt: „kiürült a világ.” Aztán hamarosan következik az Anyegin, a byroni hős leghíresebb reinkarnációja egy más kulturális és társadalmi környezetben, majd a felesleges emberek végtelen sora.

Nálunk a reformkor egyik vezető egyénisége, Széchenyi István gróf valójában már Byron élete során nagy odaadással figyelte Byron mozgását és költészetét. Oly annyira azonosult Byron rejtélyessé és végzetessé stilizált színpadi alakjával, hogy önnön ifjonti világfájdalmát és sógornője iránti szerelmének kilátástalanságát byroni kontextusban fogalmazta meg. 1819 aug. 11-én írta naplójában: „Reményeimet megöltem magamban; tudom, hogy mindenkitől elhagyatva kell tengetnem életem. De hogy őt szeressem, semmi sem akadályozhat a világon. Ővele szerelemről semmit sem beszéltem – mintha mindig sértené egy kissé, ha erről beszélek –magamban azonban sokszor mondogattam a következő verssorokat:

Termetre rám hasonlított; haja,
Szeme, minden vonása, hangja is,
Mondták, csengésében hasonlatos
Csak mindez szép gyöngéddé finomultan.
A magában bolyongást is szerette,
Titkos tudásba mélyedt szelleme,
s a Mindenséget átölelheté.
Áldottabb volt szép hajnalokban is:
Mosoly, könny, szánalom, miből nekem
Nem volt, s alázat osztályrésze volt,
S gyöngédség, mit csupán ő kelte bennem.
Her faults were mine ‒ her virtues were her own,
I loved her and destroyed her. [1]

Az idézetet saját német fordításában közli, a két utolsó sort eredetiben, angolul idézi. Naplójában kétszer is megfogalmazta, hogy Byron költészete, szellemisége meghatározó szerepet fog vinni a 19. századi kultúra és civilizáció arculatának kialakulásában.  „Világalakítók az emberek közt azok, akik a népek szokásaiban, erkölcsi és vallási nézeteiben, életmódjában és ízlésében válságot és katasztrófát idéznek elő – Amióta én élek, a következő világalakítókat tartom számon: Napóleon, Rossini, Congreve[2], Lord Byron, a gőzgépek megjobbítója, Washington, a Szent Szövetség.” Két hónappal később némileg igazított a listán ‒ talán, hogy túllépjen Európán ‒, de Byron ott van Shakespeare és Napóleon mellett most is: „Világalakítók: Bonaparte, Washington, Franklin, Pitt, Byron, Goethe, Bolivar.”

Arany János 1845-től kezdve már „oly szabadon” olvasta angolul Byront, mint korábban német fordításban. Még az év decemberében készült el Byron Don Juanjából „Az új görög dalnok éneke”, az első egyenesen az angol eredetiből készített munkája. A Byron iránti érdeklődésének legfontosabb eredményei a szabadságharc bukását követően keletkeztek, s ekkor kezdett foglalkozni egy verses regény megírásának gondolatával, amelynek az eredménye a Bolond Istók, mely nemcsak műfaját és versformáját (ottava rima) tekintve Byron-ihlette munka, de jellegzetes byroni humora, (ön)iróniája, szellemessége (wit) és – ahogy nemrég Török Zsuzsa rámutatott – hősének kiismerhetetlen jelleme is Byron elbeszélőkölteményeit idézi. Arany nagy előszeretettel használt mottót verseinek élén, egyrészt a történelmi előzmények azonosítása céljából, másrészt, hogy működésbe lépjen az idézett szerző neve által megteremtett háttérkontextus. A mottók általában magyar forrásokból származnak, Arany csak két idegen költőtől idéz Arany versei élén, Byrontól és Shakespeare-től.[3] Tehát a 19. század első felére a nálunk is stabilizálódott Shakespeare-kultusz idején Byron széleskörben elterjedt magyar reputációja Shakespeare-éhez volt mérhető.

Byron első kötetét a kritika jellegzetes modorban utasította el: „Az ifjú lord költészete abba az osztályba sorolható, melyet, mint mondják, az istenek épp úgy elfogadhatatlannak tartanak, mint az emberek” – írta az Edinburgh Review. Mire válaszul az ifjú lord közre adta lenyűgözően szellemes és lenyűgözően pimasz szatíráját „Angol bárdok és skót ítészek” címen, mellyel minden általánosan elfogadott esztétikai, politikai és társadalmi értéket kifigurázott: maga ellen ingerelte a teljes establishmentet. A közönség azonban szinte hisztérikusan reagált, amikor a balkáni utazásain szerzett élményeit megfogalmazó Childe Harold’s Pilgrimage első két éneke 1812-ben megjelent: másnap, amikor felébredt, maga is elcsodálkozott, milyen híres ember lett, mint írta. „Sötét elméjének bolygó számkivetettjeként” hajózta, járta be ezt az egzotikus vidéket, s szellemét szinte lenyűgözte a kiáltó ellentét az ókori nagyságnak a tájakban (s a páratlan műveltségű elméjében) megőrzött emléke és a jelenben tapasztalható szolgaság és züllöttség között. A régi forma (spenseri stanzák) és a spontán modern beszédmód felbonthatatlan egysége mesteri, a nagyrész a helyszíneken megkomponált szöveg és a rendkívül tudatos szerkesztés összekapcsolódása fantasztikus teljesítmény. A lírai költemény elsősorban a történelemről szól és a pusztító időről. Semmi nem marad fenn, csak a természet és – ha jól értem – a költészet. A III. ének Itáliában vezet, ahol a Szent Péter bazilika leírása szakítja meg a beszámolót, a IV. énekben pedig a költő eksztatikus örömére fut ki a szöveg, az egyszerre gyerek és felnőtt elbeszélő/főhős szinte eggyé válik a tengerrel:

Hogy szerettelek, Tenger! semmi még
nem volt ifjú szívemnek kedvesebb,
mint kebleden sodródni buborék
gyanánt, míg haboddal incselkedett
kamaszkorom, – s ha felkeveredett
a tenger mélye, még a félelem
is csupa kéj volt, mintha gyermeked
volnék, s a bizalom volt elemem,
kezem sörényeden pihent – mint most pihen.[4]

Micsoda paradoxon, hogy a minden jóval megáldott fiatalember, az ősnemesi családból származó, hatalmas birtokokkal és óriási vagyonnal rendelekző Byron, akinek híre, alighogy betöltötte a huszonnegyedik évét, máris messze túllépte a határokat, aki költőként és férfiként egyaránt sikert sikerre halmozott, örök kelégíthetetlenség poklában élt. A Childe Harold megjelenése után pár hónappal, 1813 novemberében ezt írta naplójában: „Elsőnek lenni az emberek között ‒ nem diktátornak ‒ nem egy új Sullának ‒ de Washingtonnak vagy Arisztidésznek – tehetségben, igazságban mindenek felett valónak ‒ majdhogynem isteni! Egy új Franklinnak, Penn-nek, vagy esetleg Brutusnak vagy Cassiusnak—sőt Mirabeau-nak—vagy Saint-Justnek.  Soha nem lesz belőlem semmi, vagyis megmaradok ilyen semminek. A legtöbb, amit remélhetek, hogy majd valaki azt mondja: ’Lett volna csak rá alkalma, képes lett volna.’”[5]

 Nem volt alkalma – kényszeresen írt tovább. „Teljes őszinteséggel mondom, a firkálásnak az én

esetemben mindig is egyetlen oka volt: visszavonulni önmagamtól (Ó, az az átkozott önreflexió!) és hogy publikálok, ugyanezt a célt szolgálja: leköti a gondolkodást, ami egyébként önmagát emészti föl.”

Keleti meséket írt, szatírákat, különböző drámai műveket, melyek közül a Manfred című fausti ihletettségű drámai költemény és a Kain című misztérium volt legnagyobb hatással az utókorra, majd következett a romantikán bőven túlmutató verses regény, a Don Juan. Goethe egy hónappal Byron halála után azt mondta róla: „Byron az égő csipkebokor, amely lehamvasztja a libanoni cédrust.  Az olasz költő nagy eposza (Tasso, Megszabadított Jeruzsálem) évszázadokon át megőrizte hírnevét, ám a Don Juan egyetlen sorával az egész Megszabadított Jeruzsálemet meg lehetne mérgezni.” Minden romantikus álma volt, hogy megalkosson egy 19. századi eposzt, Byronnak elmozdulva a groteszk hétköznapi irányába, sikerült. A nagy romantikus élmények eltűnnek, nincs fenséges, nincs szép, nincs emelkedettség, eltűnik a panteisztikus természet és a misztifikáló hanghordozás, sőt a korai művek önreflektált hangneme is, s helyüket a hétköznapi, az átlagos, a komikus, és a valós veszi át; az eposszal szemben táplált elvárásoknak parodisztikus tagadásával, a műfaji határok elbizonytalanításával. A végeérhetetlen szöveget két hajtóerő viszi könnyedén előre, a nagyon is gyarlóként megjelenő ember erotikus vágya és a mesemondó briliáns nyelvhasználata. Az olvasót egyik meglepetés éri a másik után, nemcsak a rém ötletes és kiszámíthatatlan meseszövés következtében, de Byron „tűzijátékszerű” nyelvhasználatának energiája által.[6]  S a szabályos ottava rima remekül átengedi magán a zuhatagokon át iramló, spontánnak ható szövegfolyamot.

Mint Goethe a Faustban, Byron is régi legendás anyagból indul ki, de az elkészült tizenhat ének a francia forradalmat megelőző politikai, társadalmi és morális valóságot emeli be a mesébe. A tervek szerint Juan eljutott volna a forradalmi Párizsba is, majd a guillotine alá s le a pokolba, hogy elmondja az ottani állapotokról is a véleményét.

Miután halálát követően a Westminster Apátság temploma nem fogadta be hamvait, száz év múlva hívei újabb kísérletet tettek, de a Westminster akkori esperese elutasította a kérelmet: arra hivatkozott, hogy Byron „megcsúfolta Isten törvényeit.” 1969-ben került emlékére egy tábla az Apátság padozatába. Ez a késlekedés Byront valószínűleg nem érdekelte volna. Mikor a kiadója javasolta, hogy bizonyos részeket hagyjon ki a Don Juanból, mert sérteni fogja a közönséget a vers szexuális álszentséget és politikai morált ostorozó hangneme, azt válaszolta:

„Nyomtassa ki az egészet, kivéve természetesen a Castlereagh-ra[7] vonatkozó sorokat, mert most – távol lévén – nem szállhatnék vele szembe. Egyébként pedig tiltakozom. Ha van a dolognak költői értéke, meg fog állani; ha nincs, bukni fog; a többi üres szóbeszéd. Ilyen esetekben csak az unalmasság öl. Ami a képmutatók lármáját illeti, azt mindig megvetettem, megvetem most is. Ha ön ezt a prüdériát jogosnak találja, akkor ki kell, hogy hagyja Ariosto, Lafontaine, Shakespeare, Beaumont, Fletcher, Massinger, Ford és a II. Károly korabeli írók felét; ki kell hogy hagyjon valamit a legtöbb íróból, akik Pope előtt írtak és akiket olvasni érdemes, sőt magából Pope-ból is nagyon sokat.”[8]

A kielégíthetetlen kíváncsisága a hazugságok által elfedett erkölcsi valóság iránt és az egyszerre kacagásra ingerlő és búskomorságba kergető látásmódja Lord Byront máig megtartotta a legnagyobbak között.

*

Jegyzetek:

[1] Byron: Manfred II. 1. Az eredeti naplóban Széchenyi a maga német fordításában idézi a részt, a Napló 1978-as magyar nyelvű kiadásában (Széchenyi István: Napló, Budapest, Gondolat Kiadó, 1978, 146. o.) Harsányi Zsolt fordítása szerepel.  

[2] Sir William Congreve (1772 1828), mérnök és tábornok; a róla elnevezett rakéták feltalálója.

[3] Török Zsuzsa: „Arany János Byron-olvasatának textuális reprezentációi. Levelek, mottók és a Bolond Istók”. In Korompay, H. János [szerk.) „Óhajtom a classicus írók tanulmányát". Arany

János és az európai irodalom, Universitas Kiadó, Budapest, 2017, pp. 275-288.

[4] Somlyó György fordítása.

[5] Hamlet I. 5. 176. sor átalakítva.

[6] Komáromy Zsolt–Gárdos Bálint: „Eposz és komikum – Pope: Szamáriász és Byron: Don Juan, Az angol irodalom története, 1640–1830, 1. rész, szerk. Komáromy Zsolt, Gárdos Bálint és Péti Miklós, Budapest, Kijárat Kiadó, 341.

[7] Robert Stewart, Viscount Castlereigh (1769–1822) 1812 és 1822 között az Egyesült királyság külügyminisztere.

[8] Fordította Ábrányi Emil.