Gyakran, puszta szórakozásból, a legénység
egy-egy albatroszt fog, széles tengeri madarat,
melyek lustán kísérik a hajó szökését,
míg az a keserű mélységek fölött elhalad.

Alighogy a fedélzetdeszkákra lerakták,
a kékség ura megszégyenül mindenki előtt,
fehér szárnya hosszú, szánalmas dupla lapját
úgy húzgálja maga mellett, akár az evezőt.

Szárnyaló utazó, és mennyire erőtlen!
De komikus, mi gyönyörű volt nem annyira rég!
Egy matróz pipáját tartja oda a csőrnek,
és úgy biceg egy másik, mint tört szárnyú nyomorék.

Hasonló a költő e felhők hercegéhez,
kísérti a vihart, és az íjászon csak nevet;
száműzött a földön, huhogók gyűrűjében,
és ilyen hatalmas szárnyaktól lépni sem lehet.