Tanúság az utópiáról (bevezető)

A világirodalom olvasóiként gyakran támadhat olyan élményünk, hogy az emberi kultúra egyetlen nagy, változatos csomópontokban összefonódó, ezeket gyakran felbontó és újraszövő, de olykor a közös eredményeken megpihenve ringatózó, hálózatos szövevény. Idén februárban lesz három éve, hogy elhunyt Tandori Dezső, a magyar irodalmi élet polihisztora, aki évente legalább 6-8 kötetet jegyzett műfordítóként (olykor feleségével, Tandori Ágnessel közösen). 2005‑ben két, hasonló témájú kötete jelent meg az Eri Kiadónál: Oskar Panizza Holdtörténet című műve és Paul Scheerbart Lesabéndiója.[1] Mindkét kötet tudományos‑fantasztikus elemekkel tarkított, utópikus, ill. disztópikus kozmoszregény. A Tandori‑életműben való felbukkanásuk némi magyarázatra szorul. Ha egy nagyobb kulturális összefüggésrendszer felől nézzük, akkor Scheerbart Lesabéndiója korántsem lebeg szabadon, sokkal inkább ezernyi szállal szövődik bele Tandori közvetítői munkásságába. Kötődik ugyanis Benjaminhoz (az 1980‑as Angelus Novus című válogatáskötet részben Tandori munkája), de Benjamin világán keresztül a Tandori fordította Kafkához és Lukács Györgyhöz, a szürrealizmushoz és a német irodalom klasszikusaihoz is.[2] Hogy a Paul Klee, Bertolt Brecht és Adolf Loos megtisztelő társaságában Benjamin által „új barbárnak”[3] is aposztrofált Scheerbart miért és hogyan kapcsolódik a többi nagy szerző gondolatvilágához, arra magyarázatot adhatnak a Benjamin kritikájában használt központi fogalmak: a szellem, az utópia és a mítosz. Ez utóbbit a filozófus egyenesen szembeállítja a művészet fogalmával,[4] lévén a mítosz (és Benjamin szerint a mese is) irodalmi, de szigorúan véve nem művészeti forma. A művészi alkotás folyamatán messze túlmutatnak, mivel nem egyéni tevékenységi formák és alkotói szándékok, hanem a történelmi múltban mélyen gyökerező és a jelenben kiterjedt lélekszámú emberi közösségek által kiérlelt, az egyéni szintnél nagyságrendekkel nagyobb teremtőerők és teleológiák működnek bennük.

Az itt közölt Paul Scheerbart: Lesabéndio című kritika benjamini utóéletéből az is kiderül, miért állítja Benjamin a regényről, hogy mint irodalom „kritizálhatatlan”, s nem‑művészetként kell megközelíteni: „A művészet nem az utópiák fóruma.” Benjamin olvasatában Scheerbart műve ugyanis az emberi szellem tágabb értelemben vett alkotásai közé tartozik (ahová az építészet,[5] a matematika és végső soron maguk a szellemtudományok is): az utópia mitikus formációját fedezi fel benne. Scheerbart könyve azért sem „irodalom”, mivel nem egyszerűen „elbeszéli” az utópia lehetségességét, hanem szimbolizálja, fantasztikumba és mítoszba csomagolja azt a hitet, hogy minden egyes egyénnek egyszerre kell megtalálnia saját egyéni kiteljesedését (a művészi alkotás révén) és egyszersmind (paradox módon) a totális önfeladást: a nagyobban való, a fájdalmat és a halált is megvető feloldódás igenlése révén – ez a címszereplő példázatszerű sorsa. Benjamin akkor idézi fel a Scheerbart művéből merített tapasztalatait és a társadalmi utópiákra vonatkozó következtetéseit, miután 1919‑ben személyesen is találkozik Ernst Blochhal. Ekkortájt vázolja föl az előző évben megjelent Az utópia szelleméről[6] szóló recenzióját, melynek szövege sajnos elveszett. Szintén ugyanebben az időben veti papírra a második Lesabéndio‑kritika vázlatát is (az ebből kibontott Der wahre Politiker [A valódi politikus] című tanulmány Scholem tanúsága szerint szintén megsemmisült).[7] A két kritika célját és fő tartalmait tekintve rokon: Benjamin nem kevesebbre készül, mint hogy felvázolja saját politikafilozófiájának alapvetését.

Wittgenstein korai filozófiájának végkövetkeztetése, az „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” csendül vissza a kritika zárlatában: „az utópia beteljesedéséről [sem lehet beszélni], csak tanúságot tenni”. Ide kapcsolódik vissza az a hermeneutikai szabály is, amelyet a szerző – meglehetősen paradox megfogalmazásban – a korai Scheerbart‑kritikában oszt meg olvasóival, miszerint „az értelmezés nem más, mint az értelem meghaladása”. Nemcsak egy materialista hermeneutika mellett tesz ezzel hitet, egy olyan hermeneutika mellett, amelynek tudnia kell a dolgok „legkülső” felszínén, azaz a puszta érzékiségén is eligazodni, hanem a tárgyi világ legközvetlenebb, fizikai nyilvánvalóságán való túljutás, szükségszerű felülemelkedés követelményét is megfogalmazza a Szellem nevében. Scheerbart példáján levezetve: a kozmosz utolsó, legtávolabbi szegleteit is benépesítő fizikai‑mérnöki‑művészi létezés felszínes, szinte minden pszichológiát mellőző, technicista‑konstruktivista leírása akkor nyeri el szándékolt értelmét, ha az elsődleges értelmen (Sinn) túlnyúlva az értelmezés (Deutung) a társadalomalakítás parabolájaként, mítoszaként olvassa, s aszerint illesztgeti össze a Pallas‑lakók furcsaságainak kirakósdarabkáit. Ebben az olvasatban válhat világossá, amit Benjamin még élete utolsó évében, 1940‑ben is hangoztatott a francia olvasóközönségnek szánt Sur Scheerbart[8] című írásában, amely a korai kritika részleteit is tartalmazza francia fordításban: Scheerbart szerint „két lényeges feltételnek” kell teljesülnie ahhoz, hogy az emberiség lépést tarthasson a technikai fejlődéssel: „egyfelől az embereknek el kell szakadniuk attól az alantas és durva vélekedéstől, hogy a természeti erők kizsákmányolására hivatottak, másfelől ehelyett meg kell tartaniuk azt a meggyőződésüket, hogy a technika, miközben felszabadítja az embereket, az egész teremtett világot is felszabadítja.”[9]

*

Paul Scheerbart: Lesabéndio

A Lesabéndio című regény igen tiszta és megfontolt szellemi létezés gyümölcse. Tudatában van annak, hogy kötődik a „valós” és a „külvilág” némely eleméhez, ez pedig olyan tisztaságot kölcsönöz neki, amelyet stílusnak nevezünk. A könyv megfontoltsága a tiszteletteljességből, szerénysége a bőségből fakad. Nem univerzális, nem áll meg önmagában, nem is kimerítő, mégis mindenütt áthatja az ihlet és az eszme szelleme. Kitüntető jegye, hogy egyetlen szigorú törvényt teljesít, és mind értékét, mind korlátait tekintve döntő jelentőségű, hogy ez a törvény inkább a mitikus formák, mintsem a művészet törvénye. A törvény így hangzik: a valódi értelmezés a dolgok legkülső felszínét, legtisztább érzékiségét ragadja meg; az értelmezés nem más, mint az értelem meghaladása. Scheerbart eszerint tervezte meg egy aszteroida létét és az ott zajló életet. Mellőzte azokat a körülményeket, amelyek zavaros bensőségességre, találgatásra vagy magyarázatra csábíthattak volna; szelleméről tesz tanúbizonyságot, hogy képes volt a szigorú tárgyilagosság ily módon kialakított keretei között megírni ezt a könyvet. A csillag lakóinak nincsen neme (helyesebben: nem esik róla szó, ezért bizonyára ismeretlen), az új pallasiakat dióhéjba zárva találják Pallas mély bugyraiban. Születésükkor szétroppantják ezt a héjat. A napvilágra kerülve először gügyögött szavak után kapják nevüket: Biba és Bombimba, Labu, Sofanti, Peka, Manesi és a többiek. A Pallas egy apró csillag, két tölcsérében csupán néhány százezer ember él. A Pallas ugyanis egy hordóbolygó, két rövidebb oldala tölcsérré mélyül, az Északi és a Déli Tölcsérré, amelyeket középen egy lyuk köt össze. A Pallason művészi munka folyik, ám csupán a nagyszabású építőművészetet ismerik, a tagolásokkal, építményekkel és díszítésekkel dolgozót, melynek tárgya mindig maga a Pallas csillag. Annak kialakításán dolgoznak. Lesabéndion kívül mindenki arra törekedett, hogy a kőzetet ezerféleképpen alakítsa, kristályformára változtassa vagy kerekre csiszolja; a tölcsér barlangjainak nagy műtermeiben különféle művészek dolgoznak az ötleteiken. Ám Lesabéndiónak az a gondolata támad, hogy tornyot építsenek a Pallas északi oldalán; keresztül is viszi az építkezés tervét, és Biba ismeri föl elsőként, aztán maga Lesabéndio, s majd csak jóval később a többi Pallas‑lakó, mire is szolgál ez a torony. Arra, hogy egyesítse a Pallas aszteroida fej‑ és törzsrendszerét, majd pedig Lesabéndio feloldódása révén a csillag új életre keljen az egyesített kettőscsillagban. Eddig ugyanis a Pallas‑lakók, amikor testük elfáradt (természetesen egy különleges, nem‑emberi testről van szó), fájdalom nélkül oldódtak fel egy egészséges és eleven testvérükben, Lesabéndio azonban elsőként hozza el a fájdalmat a Pallasra és el is szenvedi azt. Ahogyan a növekvő torony napról napra módosít a csillagon uralkodó viszonyokon, úgy változtatja meg Lesabéndio feloldódása a fejcsillagzatban egyre inkább a Pallason zajló élet korábbi ritmusát. A csillag egyesülni készül azokkal a csillagzatokkal, amelyek a nap körüli nagy aszteroidagyűrű megalkotására vágynak, a Pallas‑lakók pedig rádöbbennek arra, milyen fájdalommal és boldogsággal jár, ha egy náluk nagyobb dologban oldódnak fel.

A terv kivitelezését a szigorúan szerkesztett elbeszélés tette lehetővé, amely a torony felépítésén kívül semmi másról sem számol be. Eközben szellemileg a lehető legjobban meghaladta a pusztán műszakit, mivel a műszaki folyamat józansága és ridegsége egy valódi eszme szimbóluma lett. A műszaki munka fejezi ki a legnyilvánvalóbban a történéseknek azt az erélyes és szigorú értelmezését, amely azok legkülsőbb, legpuritánabb felületéhez kapcsolódik. A szerző teljesen kiiktatta a szerelem szövevényeit, a tudomány és a művészet problémáit, sőt, az erkölcsiség szempontjait is, hogy a technika legtisztább és legkevésbé kétértelmű jelenségeiből bonthassa ki a szellemi csillagvilág utópikus képét. Ezért van az, hogy a csillag bensejének bármiféle feltárása és leírása csak elterelné a figyelmet a tulajdonképpeni feladatról és túllépne a kiszabott határokon. A művészet nem az utópiák fóruma. Ha mégis úgy tűnik, hogy a művészetből kiindulva mondható ki a döntő szó erről a könyvről, mivel tele van humorral, akkor épp ez a humor az, amely bizonyosan maga mögött hagyja a művészet terepét, és a művet a szellem tanúságtételévé avatja. Ez sem marad fenn örökké, és nem alapulhat pusztán önmagára, ám a tanúságtételt megőrzi majd az a nála is nagyobb, amelyről tanúskodik. Erről a nagyobbról – az utópia beteljesedéséről – nem lehet beszélni, csak tanúságot tenni.

*

Jegyzetek:

A szöveg eredeti megjelenési helye: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 2.2. k., Szerk. Rolf Tiedemann, Hermann Schweppenhäuser. Frankfurt am Main, Suhrkamp 1977, 618–620.

Az eredetivel egybevetette: Kerekes Amália.

[1] Ld. Paul Scheerbart: Lesabéndio. Ford. Tandori Dezső. Budapest, Eri 2005, 17.

[2] Közülük Goethe, Theodor Storm, Keller, C. F. Meyer és Karl Kraus, Nestroy vagy Rilke vice versa, nemcsak hogy Tandori hangján szólal meg magyarul, de a Benjamin által teleírt oldalakon is saját és sajátos helyet kap.

[3] Walter Benjamin: Tapasztalat és szegénység. Ford. Tandori Dezső. In: Uő.: Angelus novus. 735–743, itt 739sk. A szegénység hajóján utaznak ezek a kivándorlók a humanizmus területéről, ezek az „új barbárok”, akik messze rugaszkodnak a hagyományos, ünnepélyes, nemes, a múlt minden áldozati adományával felékesített emberképtől, és a mezítlen kortárs felé fordulnak, aki újszülöttként bömbölve hánytorog e kor mocskos pólyáiban. Nincs, aki derűsebben s nevetősebben üdvözölte volna a jövevényt, mint Paul Scheerbart.”

[4] Vö. Walter Benjamin: Paul Scheerbart: Lesabéndio: „Kitüntető jegye, hogy egyetlen szigorú törvényt teljesít, és mind értékét, mind korlátait tekintve döntő jelentőségű, hogy ez a törvény inkább a mitikus formák, mintsem a művészet törvénye.”

[5] Scheerbart a Lesabéndio után jelenteti meg a Glasarchitektur című könyvét (Berlin, 1914).

[6] Ernst Bloch: Az utópia szelleme. Ford. Mesterházi Miklós. Budapest, Gond Palatinus 2007.

[7] Ld. Kommentárok. In: Walter Benjamin, Gesammelte Schriften 2.3.k., 943. és 1423.

[8] Adrienne Monnier 1952‑es közlése alapján a Gazette des Amis des Livres-ben jelent volna meg ez a rövid írás. Jelenleg francia nyelven olvasható itt: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften 2.2. k., 630-632.

[9] Uo., 631.