Az Egyirányú utca Sasha Stone fotómontázsával már nyomdakész volt a Rowohlt Kiadónál – még ha nem is könyv, hanem egyszerű fűzött brosúra formátumban is –, amikor Walter Benjamin 1927 decemberében Moszkvába utazott. A Moszkvai napló, amelynek szövegéből és keletkezésének közvetlen kontextusából alább olvashatók részletek magyarul, nem önálló irodalmi műnek készült, hanem „anyaggyűjteménynek”, későbbi szépirodalmi és publicisztikai felhasználás céljából: „zsák […] / Amelyből később ezt vagy azt előhúzhatok” – írja Benjamin a Berlini krónika verses változatában.

A moszkvai napok írásban rögzített élményanyagának visszatérő motívumát Benjaminnak a magánélet terén folytatott nyertes és vesztes csatáinak leírása adja, amelyek miatt Moszkva kétszeresen is „bevehetetlen erődként” jelent meg számára. Az orosz nyelvtudás hiánya szakmája gyakorlását nehezítette meg számára; Asja Lacis lett rendezőnő, akiről az „Egyirányú utca” és a hasonnevű, modern irodalmi formákkal kísérletező mű kapta a nevét, pedig ekkorra már Bernhard Reich színikritikus élettársaként él Moszkvában: „Ez az utca az Asja Lacis utca – arról az útról kapta nevét, melyet ő tört, mérnök lévén, a szerzőben.”[1]

Benjamin naplója és elméleti írásai tanúsága alapján nem csak teoretikusként gondolta végig a marxizmus politikai térnyerésével megnyíló kérdéseket, hanem moszkvai útja során felvállalta a proletariátus által irányított politikai‑társadalmi valóság testközeli megélését is. Ahogyan a híres irodalomkritikus, Hans Mayer fogalmaz, az 1920-as években „legitim dolog volt reményeket táplálni a moszkvai kísérlettel kapcsolatban.”[2]  A Moszkvai napló olvasása elsősorban annak megértéséhez vihet közelebb, hogy az eszmetörténeti konstelláció egyszersmind materiális, egzisztenciális, gyakorlati konstelláció is volt. Walter Benjamin önéletrajzi szövegei olyan be- és kijáratot képeznek a 20. század első felének összeurópai valóságába, amelynek alapján ez a korszak talán soha ki nem ismerhető labirintusként tárul az olvasó elé.

A 2020 őszén a Kijárat Kiadónál megjelenő kötet, A belső világ krónikája Walter Benjamin önéletrajzi írásaiból közöl tudományos igénnyel előkészített válogatást. (A fordító jegyzete)

Walter Benjamin: Moszkvai napló[3]

December 24.

Egy s más a szobámról. Egy pléhtáblácskán minden szobámbéli bútoron ez a felirat áll: „Moszkvai fogadók”, aztán a leltári szám. A fogadók mindegyikét az állam (vagy a város?) üzemelteti. Szobám duplaszárnyú ablakai most, a tél miatt, betapasztva. Csak egy kis szellőzőt lehet lenyitni, odafenn. A kis mosakodóasztal bádogból van, amelynek alsó fele lakkozott, felső fele teljesen csupasz, és egy tükör van rajta. A mosdó alját lefolyólyukakkal látták el, amelyeket nem lehet bedugaszolni. Egy csapból vékony vízsugár folyik. A szobát kívülről fűtik, de a szoba különleges fekvéséből adódóan a padló is meleg, és mérsékelten hideg időben, mivel az ablakocska is zárva van, nyomasztó a hőség. Reggelenként 9 óra előtt, amikor fűtenek, mindig bekopog egy alkalmazott, és megkérdi, hogy a szellőző is csukva van-e. Ez az egyetlen dolog, amire itt hagyatkozni lehet. A szállodának nincs konyhája, így aztán még egy csésze teát sem kaphat az ember. És egyszer, annak a napnak az előestéjén, amikor Dagához utaztunk, és azt kértük, hogy ébresszenek fel minket, a svejcár (ez a szállodaszolga orosz neve) és Reich között shakespeare-i beszélgetés kerekedett az „ébresztés” motívuma körül. A férfi, arra a kérdésre, hogy lehetséges-e, hogy ébresszenek minket: „Ha eszünkbe jut, akkor fogunk ébreszteni. De ha nem jut eszünkbe, akkor nem fogunk. Tulajdonképpen legtöbbször eszünkbe jut, s akkor aztán ébresztünk is. De persze az is igaz, hogy néha megfeledkezünk róla, ha éppen nem gondolunk rá. Akkor nem ébresztünk. Hiszen kötelezve éppen nem vagyunk rá, de ha még időben eszünkbe jut, akkor mégis megtesszük. Tényleg, mikorra kérik az ébresztést? – Hétre. Jó, akkor felírjuk. Látja, ideteszem a cetlit, hisz csak megtalálja, nem? Természetesen, ha nem találja meg, akkor nem fog ébreszteni. De a legtöbbször azért ébresztünk.” A végén természetesen nem ébresztettek, és így okoskodtak: „Hiszen ébren voltak, minek kellett volna még az ébresztő?” Úgy tűnik, ilyen svejcárokból jó néhány akad a szállodában. Egy földszinti szobácskában vannak. Nemrég Reich megkérdezte, hogy jött-e levelem. A férfi azt mondta „nem”, annak ellenére, hogy a levelek az orra előtt hevertek. Amikor egy másik alkalommal telefonon kerestek a szállodában, azt mondták: „Időközben már kiköltözött”. A telefon a folyosón van, és az ágyból gyakran még éjjel egykor is hangos beszélgetéseket hallok. Ennek az ágynak a közepén nagy horpadás van, és a legkisebb mozdulatra is nyikorog. Mivel Reich éjjelente gyakran olyan hangosan horkol, hogy felébredek, nehéz lenne aludnom, ha nem mindig holtfáradtan kerülnék ágyba. Itt délutánonként el szoktam aludni. A számlát naponta ki kell egyenlíteni, mert minden olyan számlára, amely meghaladja az 5 rubeles összeget, 10 % adót számítanak fel. Magától értetődik micsoda szörnyű idő- és erőpocsékolást jelent mindez. – Reich és Asja találkoztak az utcán, és együtt jöttek. Asja nem érezte jól magát, és lemondta az estét Birsével. Nálam akartak lenni. Asjánál volt az anyag a ruhájához, és elindultunk. Mielőtt a játékmúzeumba mentem volna, elkísértem a varrónőjéhez. Útközben bementünk egy óráshoz. Asja odaadta neki az órámat. Az órás zsidó volt, aki tudott németül. Amikor aztán elbúcsúztam Asjától, a múzeum felé fogadtam egy szánt. Féltem, hogy elkések, mert még mindig nem szoktam hozzá az orosz idő léptékéhez. Tárlatvezetés a játékmúzeumban. A tárlatvezető, Bartram elvtárs nekem ajándékozta „A gyermekjátéktól a gyermekszínházig” című írását, amely Asja karácsonyi ajándéka lett. Aztán az Akadémiára mentem; de Kogan nem volt benn. Hogy hazajussak, beálltam egy omnibuszmegállóba. Onnan pillantottam meg egy nyitott ajtó felett a „Múzeum” feliratot, és hamarosan megtudtam, hogy a „Nyugat új művészetének második gyűjteménye” van előttem. Ez a múzeum nem szerepelt a terveim között. De mivel most éppen előtte álltam, bementem. Egy különösen szép Cézanne előtt az jutott eszembe, hogy „beleérzésről”[4] beszélni már nyelvileg is hamis. Nekem úgy tűnt, hogy amennyiben egy festményt megragadunk, nem mi hatolunk bele az ő terébe, sokkal inkább a festmény tere az, amely, először különböző, egészen meghatározott helyeken, előretör. Azokban a sarkokban és zugokban nyílik meg nekünk, ahol múltunk legfontosabb tapasztalatait véljük lokalizálhatónak; valami megmagyarázhatatlan módon ismerős dolog van ezeken a helyeken. A kettő közül az első Cézanne-terem középső falán lógott ez a kép, pontosan az ablakkal szemben, teljes fényben. Egy erdőn keresztül vezető országutat ábrázolt. Egyik oldalán házsor áll. A múzeum Renoir-kollekciója nem annyira kivételes, mint a nagy Cézanne-gyűjtemény. De azért ebben is vannak nagyon szép, egész korai festmények. Az első termekben azonban két, a párizsi körutakról készült kép érintett meg leginkább, amelyek egymással szemközt voltak kiállítva, egymás ellenpontjaiként. Az egyik Pissarróé, a másik Monet-é. Mindkettő felső nézőpontból ábrázolja a széles utat, mely nézőpont az egyiken középütt, a másikon oldalt található. Annyira oldalt, hogy két úr sziluettje, akik egy erkély korlátján át hajolnak az utca fölé, szélről, mintha szorosan a mellett az ablak mellett állnának, ahonnan a festő perspektívája nyílik, belóg a képbe. És míg Pissarrónál a képfelületet nagyrészt a számtalan hintóval tarkított aszfalt teszi ki, addig Monet-nál egy ragyogó házfal foglalja el a felét, amely felerészben ősziesen sárga fák közt dereng át. Ennek a háznak a tövében egy kávézó székei és asztalai sejlenek át a lomb csaknem teljes takarásán, mint vidéki bútorok a napos erdőben. Pissarro viszont azt adja vissza, amiről Párizs híres: a kéményekkel teli háztetők vonalát. Vágyat éreztem e város iránt. – Egy hátsó kisteremben Louis Legrand és Degas rajzai mellett lóg egy kép Odilon Redontól. – Az autóbuszút után hosszas bolyongás következett, és egy órával a megbeszélt idő után végre megérkeztem a kis pinceétterembe, ahol Reichhal volt találkozóm. Mivel már négy óra körül járt az idő, rögtön el is kellett válnunk, és az újabb találkozót a Tverszkaján található nagy élelmiszerboltba beszéltük meg. Csak pár óra volt hátra karácsony estéjéig, és a bolt zsúfolásig megtelt. Miközben kaviárt, lazacot és gyümölcsöt vettünk, összetalálkoztunk Bassechesszel, fel volt pakolva, jó hangulatban. Reich viszont rosszkedvű volt. Bosszús volt a késésem miatt, és a gyűjtőmániámról tanúskodó kínai papírhal, amelyet délelőtt szereztem az utcán, s minden egyéb dolog mellett még cipelnem kellett, szintén nem derítette jobb hangulatra. Végül szereztünk még süteményt, édességet és egy szalaggal díszített fácskát, s mindezekkel szánon utaztam haza. Már régen besötétedett. Kifárasztott az embertömeg, amelyen a fával és a csomagokkal kellett átfurakodnom. A szobámban ledőltem az ágyra, Proustot olvastam és a cukrozott dióból eszegettem, amelyet azért vettünk, mert Asja szereti. Hét óra után jött Reich, valamivel később Asja is. Egész este az ágyon feküdt, Reich egy széken ült mellette. Aztán amikor hosszas várakozás után végül egy szamovár is megérkezett – először hiába kértünk, mert állítólag egy vendég mindet bezárta magához a szobájába és elment –, amikor először töltött be a kedvemért szamovárzümmögés egy orosz szobát, és a szemben fekvő Asjának közvetlenül az arcába nézhettem, a kis virágcserépben álló karácsonyfa közelében hosszú évek óta akkor éreztem először, hogy karácsony estéjén biztonság vesz körül. Az állásról beszélgettünk, amelyet Asjának el kellene vállalnia, később rátértünk a Szomorújáték-könyvemre, és felolvastam az előszót, amely a Frankfurti Egyetem ellen irányul.[5]  Lehet, hogy fontos lesz számomra, hogy Asja azt mondta, mindenek ellenére egész egyszerűen írjam rá: A Frankfurti Egyetem által elutasítva. Ezen az estén nagyon közel kerültünk egymáshoz. Asja sok mindenen, amit mondtam neki, nagyokat kacagott. Más dolgok heves egyetértésre buzdították, mint például egy cikk ötlete: A német filozófia mint a német belpolitika eszköze. A hazaindulásra nem tudta rászánni magát, jól érezte magát és fáradt volt. Végül azonban még nem volt tizenegy óra, amikor elment. Én is rögtön lefeküdtem, mert teljes volt az estém, ha mégoly rövid is. Beláttam, hogy nem létezik számunkra a magány, ha velünk egy időben az az ember is magányos, akit szeretünk, még ha másutt is van, ahol nem érhetjük el őt. Úgy tűnik, a magány érzése alapvetően reflexív jelenség, amely csak akkor érint bennünket, ha visszavetül ránk az általunk ismert emberekről, leginkább az általunk szeretett emberről, amikor nélkülünk társaságban szórakozik. És még az életben általában véve elmagányosodott ember is csak akkor érzi magát annak, ha arra a talán még ismeretlen nőre vagy arra az emberre gondol, akik nem magányosak, és akiknek a társaságában ő sem lenne az.

*

Jegyzetek: 

[1] Walter Benjamin: Egyirányú utca. Berlini gyermekkor a századforduló táján. Ford. Márton László et. al., Budapest, Atlantisz 2005. 9.

[2] Hans Mayer: Der Zeitgenosse Walter Benjamin. Jüdischer Verlag im Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1992, 8.

[3] Az itt következő fordítás alapjául a következő kiadás szolgál: Walter Benjamin: Moskauer Tagebuch. In: Walter Benjamin: Gesammelte Schriften. VI. Szerk. Rolf Tiedemann; Hermann Schweppenhäuser, Frankfurt am Main, Suhrkamp 1991. [= GS VI]

[4] Benjamin itt a neokantianizmus szellemében kérdőjelezi meg Dilthey hermeneutikakoncepcióját a múzeumbéli élmény hatására. Dilthey 1900-as művében, a „Die Entstehung der Hermeneutik” [„A hermeneutika keletkezése”] című tanulmányban a szellemtudomány fő feladatát abban látta, hogy az idegen lelkiállapotokba való beleérzés révén a szingularitás utólagos megértését emelje az objektivitás színvonalára. Ld. Hans Feger (Hg.): Handbuch Literatur und Philosophie. Metzler, Stuttgart, 2012. 263f.

[5] Benjamin az Ursprung des deutschen Trauerspiels [A német szomorújáték eredete] (Berlin, 1928) című művét habilitálási célból benyújtotta a Frankfurti Egyetemen, de a várható visszautasítás miatt vissza kellett vonnia az írást. Az előszó, amelyről Benjamin ezen a helyen beszámol, nem a Szomorújáték-könyv „Ismeretkritikai előszava”, hanem egy megjegyzés, amelyet nem vettek fel a könyv nyomtatott verziójába, és amely mese formájában ábrázolja Benjamin „tövises” érintkezését az intézményesített tudomány világával. A mese szövegét kommentált formában ld.: Burkhardt Lindner: Habilitationsakte Benjamin. Über ein ’akademisches Trauerspiel’ und über ein Vorkapitel der „Frankfurter Schule” (Horkheimer, Adorno). In: Zeitschrift für Literaturwissenschaft und Linguistik. Jg. 14/1984, Heft 53/54., 147-165., itt: 161.