Az 1955-ös születésű Mo Yan a mágikus realizmus legismertebb kínai mestere. Munkái szervesen építkeznek a kínai népi és vallási hagyományokra, a mítoszok és a fantázia világára. A modern kínai történelem traumatikus eseményeinek érzékletes elbeszélése mellett a mágikus elemek hihető ábrázolásával mossa egybe a képzeletbelit a realitással. Bár volt könyve tiltólistán – a „burzsoá élvezetnek” bélyegzett szexuális tartalom ábrázolása (melyet ez a könyv sem mellőz) és az osztályharc bemutatásának hiánya miatt – ma Kína-szerte és nemzetközi szinten is ünnepelt művész.

A 2012-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett író Élni és halni végkimerülésig című regénye (melynek utószava itt, részlete itt olvasható az 1749-en) saját szülőföldjén, Gaomiban játszódik, ahol négy nemzedék összefonódó történetét meséli el az 1950-es évektől az ezredfordulóig. Mo Yan parasztcsaládból származik, megtapasztalta a kemény munkát, az éhínséget és a kommunista hatalomátvételt követő nehézségeket, melyek művének sokszor nyomasztó hátterét adják. A történet felütéseként a pokol királya előtt fekszünk a Kínai Népköztársaság kikiáltását követő földreformok idején kivégzett Ximen Naóval, aki sorozatos újjászületések által újra és újra visszatér emberi és állati testben, így válva fél évszázadra rokonai életének részévé és szemtanújává.

Buddhista elképzelés szerint újjászületésein keresztül az egyén fokozatosan levetkőzi az élet utáni vágyát, míg végül sikerül kiszabadulnia az élet és halál végtelen körforgásából. A jogtalanul kivégzett, sértettséggel és nyughatatlansággal teli Ximen Nao története elvarratlan, ezért vissza kell térnie. Szeretne felejteni, de „a fájdalmas emlékek csökönyös élősködőkként csimpaszkodnak” (290) belé. Így Ximen Nao szamárként, ökörként, disznóként, kutyaként, majomként, végül pedig saját dédunokájaként születik újjá, korábbi életeiben szerzett emlékeinek birtokában pedig minden alkalommal volt családi birtokára tér vissza. Ximen Nao ugyanis jó ember lévén nem érdemelt halált, mégis agyonlőtték. Bűne az volt, hogy egy olyan eszmét képviselt, amelynek a kommunisták még a nyomát is el akarták törölni.

Kínában a kulturális forradalom hagyományrombolása okozta identitásválságra reagálva jelent meg a „gyökérkeresők” írói generációja. E generáció tagjaként Mo Yan visszanyúl a vallási hagyományokhoz, a klasszikus kínai irodalomhoz és a falusi élet témájához, melyek megőrizték az évezredes tradíciók szikráit, felvetve a régi erkölcsök erőszakos kigyomlálásának, illetve természetes felbomlásának kérdését. Mo Yan művében káderek, vörösgárdisták intik rendre a nép emberét, hogy hagyjon fel a babonasággal és a régi szokásokkal, ám ezzel valami olyan vész el, ami így „a túlságosan is nagyképű korszakból teljességgel hiányzott, és aminek természetesen a mostani művi korszakunk is híján van” (330).

A mű egyik legfelkavaróbb része, mikor a „Kína utolsó független földművesének” ökreként reinkarnálódott apát saját vörösgárdista fia veri halálra, hogy elpusztítsa a gazdájához hűséges ökörben manifesztálódó ellenállást. A könyvben explicit kommunizmuskritika is megjelenik: „a világ sohasem volt egyenlő hely” (367) – gondolja a disznóbőrbe újjászületett Ximen Nao, bár ha figyelembe vesszük, hogy a regény 2006-ban jelent meg, akkor ez a kijelentés illeszkedik a Kínai Kommunista Párt egyenlősítő társadalmának vízióját felváltó „harmonikus társadalom” ideájához.

A könyvben ember és állat kapcsolata nem pusztán buddhista szemléletet tükröz, amely minden érző lénnyel szemben egyaránt könyörületességre int, s viszonyuk több földműves és jószág egymásrautaltságánál is. Elmosódik az ember és az állat közötti különbség, a sorsok összefonódnak. A természet és a társadalom közt fennálló szoros kapcsolatok a traumát, a szenvedést és az érzelmeket kiterjesztik az emberi világon túlra.

A fejezetek elején címek helyett a klasszikus művekre jellemző néhány írásjegyes összefoglaló áll, amely eredeti rendeltetése szerint segít visszahelyezni a közönséget a piactéren részleteiben előadott történet folyamába. Mo Yan történetének fonalát sem könnyű követni, egyrészt a narrátor személyének változásai, másrészt a párbeszédek sok helyen elmaradó tagolása miatt. A klasszikus hatást fokozza a fordító, Kiss Marcell üdvözlendő megoldása, a beszélő nevek lefordítása. Így a karakterek nem vesznek el egy, a magyar olvasó számára semmitmondó „Lan Úr” megnevezésben – helyette olyan alakok jelennek meg, mint Kékarcú, Becses Főnix vagy Madárfejű Cheng. A fordítás a mű masszív terjedelmének dacára végig következetes marad, és az olvasók kulturális ismereteit is igyekszik bővíteni, legyen bár szó egy fontos vizuális hatást hordozó kínai írásjegy többlettartalmának átmentéséről vagy egy kínai kultúrszó szövegbe emelésről. Utóbbi azért különösen nagy érdem, mert miközben számos japán kifejezés szervesült a magyar nyelvbe, a szusitól a mangáig, a magyar olvasók eddig nagyon kevés kínai reáliát ismerhettek meg – e regény elolvasása után azonban az ember a szótárába építheti például a kang kifejezést.

Mo Yan nagy tudatossággal felépített narratív technikájának köszönhetően mesterien adagolja a feszültséget, és rendkívüli érzékenységgel ragadja meg az emberi kapcsolatok összetett dinamikáját. Az érzékszervi benyomások minél valósághűbb leírásával megidézi a cselekmény hangulatát, így szinte „halljuk a tűz ropogását, a víz bugyborékolását, az emberek szuszogását, érezzük a döglött disznók gyomorforgató szagát, a téli éjszakában az ajtóréseken beszivárgó hideget” (375).

Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig. Fordította Kiss Marcell. Budapest, Noran Libro, 2020.