Miután átrepültem az összeroskadt fal felett, dél felé vágtattam könnyedén, igazán szép látvány lehettem. A mellső lábam egyszer csak beragadt egy sárral teli mélyedésbe, majdnem lábam törtem. Megrémültem, küzdeni kezdtem, de minél jobban küzdöttem, annál mélyebbre süllyedtem a sárban. Nyugalmat erőltettem magamra, a hátsó lábaimat megtámasztottam a szilárd földön, aztán lefeküdtem, és az oldalamra fordulva kihúztam az első lábaimat, kiszabadultam a mélyedésből. Éppen úgy történt, ahogy Mo Yan írja: a hegyi kecske a fa tetejére is felmegy, ha kell, a szamár bizony mestere a mászásnak.

A földutat követve, délnyugati irányba vágtattam.

Bizonyosan emlékszel még Han, a kőfaragó nőstény szamarára, amely Han Huahua fiát és malacát cipelte hazafelé. Ekkor már bizonyára kiszabadult a hámból, és talán már visszafelé tartott az úton. Amikor elváltunk egymástól, megegyeztünk, hogy a mai éjszaka a mi kettőnké lesz. A kimondott emberi szót nehezebb visszaszívni, mint egy elkóborolt ménest begyűjteni; a szamár ígérete mindig komoly, addig várunk egymásra, amíg csak kell.

A levegőben hagyott érzelmes üzenetét üldöztem, követtem az utat, ahol alkonyatkor ő is járt. Kopogtak a patáim, a hangjuk messze szállt, mintha a saját kopogásom után rohantam volna, vagy éppen a kopogás hangja üldözött volna. Benne jártunk már az őszben, elsárgultak a kiszáradt nádak, a harmat megfagyott, a száraz fűszálak között röpdöső szentjánosbogarak zöldes fénnyel pislákoltak, úgy tűnt, hogy a földhöz tapadnak előttem. Hamarosan rothadás szagát hozta a szél, tudtam, hogy egy régi hulla az, aminek a húsa már jó ideje elrohadt, de a csontjaiból még mindig áradt a bűz. Han Huahua anyósáék családja Zhenggongfalván élt, a falu legtehetősebb lakosa, Zheng Zhongliang a köztük lévő korkülönbség ellenére Ximen Nao régi barátja volt. Eszembe jutott, amikor finom italokat töltöttünk egymásnak, közben beszélgettünk, ő pedig megveregette a vállamat, és így szólt: édes öcsém, minél több vagyonra teszel szert, annál több lesz az ellenséged, ha elköltöd a pénzed, abból csak jószerencse származik, élvezd az életet, amíg csak tudod, élj, ahogy a kedved tartja, és ha elfogyott a vagyonod, elérkezik a jószerencse, ne tévelyedj el!

Ximen Nao, te átkozott Ximen Nao, ne avatkozz bele a dolgomba, szamár vagyok, szívemben a vágy tüze ég. De amikor Ximen Nao is belekerül a képbe, még ha csak az emlékeivel is, közbelép a véres, rothadtan bűzölgő történelem. A Ximenfalva és Zhenggongfalva közti mezőt egy folyó választotta ketté, mindkét oldalon tucatnyi, homokos domboldal kanyargott sárkányformán, annyira sűrűn nőtték be a tamariszkusz bokrok, hogy nem látott rajtuk át a szem. Egykor hatalmas csata zajlott itt, repülőgépekkel és tankokkal, a homokos domboldalakat beborították a halottak. Zhenggongfalva főútját megtöltötték a hordágyak, a sebesült katonák nyögése és hörgése összekeveredett a hollók károgásával, beleborzongott az ember. De elég, ne beszéljünk a háborúról, amikor szállítóeszköz lesz a szamárból, géppuskát és töltényt hurcol, és puskaropogásban tör előre. Háború idején egy hozzám hasonló jóképű fekete szamár aligha kerülheti el azt, hogy besorozzák.

Tízezer évig éljen a béke! Hiszen békében lehetőséget kap a hím szamár, hogy a szívének kedves nősténnyel találkozzon. Találkánk helyszínéül a folyópartot választottuk, a sekély vízen a hold és a csillagok fénye tükröződött, kanyargó ezüstös kígyók. A háttérben az őszi bogarak mondták a magukét halkan, hűvös esti szél fújt. Letértem az útról, megindultam a homokos domboldalon, és csak a folyó közepén álltam meg, mind a négy lábam elmerült a vízben. A víz illata ingerelni kezdte az orromat, és eszembe jutott, hogy mennyire kiszáradt a torkom, megszomjaztam. Inni kezdtem a hűvös, édeskés vízből, de vigyáztam, nehogy túligyam magam, mert még vágtázni vágytam, és el akartam kerülni, hogy a víz a hasamban kuttyogjon. Átértem a túlpartra, egy kanyargós kis ösvényen kezdtem menni, a tamariszkusz bokrok között, mígnem megálltam egy magasabb, homokos domb tetején, és hirtelen megéreztem kedvesem erős, súlyos illatát. A szívem majd kiugrott a helyéről, a bordáimat püfölte, a vérem felforrt, olyan izgatott lettem, hogy iázni is elfelejtettem, csak nyüszögni tudtam. Szerelmes szamaram, kincsem, legdrágább, hozzám legközelebb álló, legkedvesebb szamárkám! Mennyire szeretnélek átölelni, négy patámat rád fonni, füledet csókolni, szemedet csókolni, a szempilláidat, rózsaszín orrodat és virágszirom ajkadat, drága kincsem, csak el ne olvadj a lélegzetemtől, össze ne törj, amikor rád kapaszkodom, apró patájú csacsim, olyan közel vagy, hogy megérinthetlek hamarosan. Apró patájú csacsim, fogalmad sincsen, hogy mennyire szeretlek.

Az illat felé vágtáztam, de a homokos domboldal felénél olyan látvány tárult a szemem elé, hogy elfogott némi gyávaság. Nőstény szamaram a tamariszkusz bokrok között vágtázott, forgott és rúgott a patáival, kegyetlenül bőgött, egy pillanatra sem pihent meg, előtte és mögötte, jobbra és balra egy pár szürke farkas. A farkasok nem kapkodtak, nem siettek, időnként csapatban dolgoztak, majd egyenként próbálkoztak, támadást színleltek. Alattomos, gyilkos ragadozók, türelmesen fárasztották a nőstény szamaramat, hogy fáradtan elterüljön, és egyenesen a torkára ugorhassanak, elharapják, igyanak a véréből, aztán feltépjék a hasát, és belakmározzanak a belső szerveiből. Az a szamár, amelyik éjszaka egy homokos domboldalon két farkas támadásába fut bele, csak a halálra készülhetett. Én szamaram, ha nem találkozunk, bizony véget ért volna az életed ezen az estén. Vajon van más, mint a szerelem, ami megmenthet egy szamarat a biztos haláltól? Nem, biztosan nincsen. Én, Ximen Szamár, bőgve vágtáztam le a dombról egyenesen a kedvesem mögött fogát fenő farkasnak. A patáim homokot rúgtak, én meg kihasználtam, hogy előnyös helyzetből, fentről támadok, nemhogy egy farkas, de még egy tigris sem tudott volna kitérni a lándzsa elől, amivé váltam. A farkas sem volt kivétel, puffanva nekicsapódtam, felökleltem, felfordítottam. Majd megfordultam, és így szóltam a szamárkámhoz: szerelmem, ne félj, itt vagyok! Mire a szamárkám szorosan hozzám bújt, hallottam a szuszogását, megéreztem az erőszakot, ami miatt a mellkasa lüktetett, a testét borító izzadtságcseppeket. Finoman a nyakába haraptam, hogy megnyugtassam, bátorítsam, ne félj, ne aggódj, itt vagyok, nincs miért tartanod a farkasoktól, acélpatkóimmal betöröm a fejüket.

A farkasok szeme zölden világított, vállt vállnak vetve dacoltak velünk. Az ő nézőpontjukból mintha az égből ereszkedtem volna le, így rendkívül dühítette őket a megjelenésem. Hiszen ha én nem vagyok, már a szamárhúsból falatoztak volna. Tudtam, hogy nem fogják csak úgy simán feladni, a hegyek közül érkeztek, nem fogják elengedni ezt a lehetőséget. A homokos domboldalra akarták kergetni a szamárkámat, a tamariszkusz bokrok közé, ahol a patája belesüllyed a homokos talajba, és így könnyedén rávethetik magukat. Éppen ezért, ha le akarjuk győzni a két farkast, minél hamarabb ki kell jutnunk a homokos dombok közül. Magam előtt hajtottam a társamat, megfordultam, és hátrálva követtem. Lépésenként küzdöttük le magunkat a domb alja felé, a farkasok először követtek, majd kettéváltak, és elénk vetődtek, hogy szemből támadjanak. Drágám, mondtam a szamárkámnak, látod a domb aljában a folyót, az alja köves, kemény, stabil, a víz tiszta, úgyhogy lelátni fenékig. Össze kell szedni az erőnket, hogy bevágtassunk a folyóba, ha már a vízben leszünk, a farkasok elveszítik az előnyüket, és minden bizonnyal diadalmaskodni tudunk rajtuk. Kedvesem, gyűjtsd hát össze az erődet, vágtass lefelé, a nagy testünk és súlyunk segíteni fog, a hátsó lábainkkal a homokot rúgjuk, egyenesen a szemükbe, egy őrült vágta, és már biztonságban is leszünk. A szamárkám hallgatott rám, mellém lépett, és nekiindultunk. Egymás után ugrottuk át a tamariszkusz bokrokat, a hajlékony ágak a hasunkhoz simultak. Mintha meglovagoltunk volna egy hullámot, magunk is hullámmá válva vágtáztunk a part felé. A látóterem szélén láttam, ahogy a két, immáron szánalmas látványt nyújtó farkas mögöttünk bukdácsolt. Már vízben álltunk, és levegő után kapkodtunk, amikor leértek a folyópartra, a szőrüket vastag homokréteg borította. Igyál, mondtam a nőstény szamaramnak. Lassan kortyolj, drágám, nehogy megfulladj, ne idd túl magad, ne fázz meg. A nőstény szamár finoman a faromba harapott, a szemeiben könnyek. Így szólt: drága öcsém, szeretlek, ha nem mentesz meg, már a farkasok gyomrában lennék. Drága nővérem, azzal, hogy megmentettelek, saját magamat is megmentettem, amióta szamárként újjászülettem, majd kicsordul a szívemből a szomorúság, de aztán veled találkoztam, és rájöttem, hogy még egy szamárhoz hasonló alantas jószág is végtelenül boldog lehet, ha szeret. Az előző életemben ember voltam, egy feleséggel, két ágyassal, de csak nemi vágyat éreztem irántuk, szerelmet soha. Én mégis azzal áltattam magam, hogy boldog vagyok, de csak most jöttem rá, hogy mennyire szánalmas voltam. Egy szamár, akit a szerelem lángjai nyaldosnak, boldogabb, mint bármelyik ember. Ha pedig ugyanez a szamár kellően szerencsés, hogy a farkasok szájából mentse ki a szerelmét, bizonyíthatja neki, hogy mennyire bátor és bölcs, férfiúi hiúságát is kielégítheti. Nővérkém, neked köszönhetem, hogy tiszteletre méltó szamárrá válhattam, a legboldogabb állattá a föld kerekén. Megharapdáltuk egymást ott, ahol viszketett, egymáshoz dörzsöltük a bőrünk, elválaszthatatlanok lettünk, szerelmes szavakat suttogva lettek érzelmeink egyre mélyebbek, és már-már megfeledkeztünk a folyóparton álló farkasokról.

Éhes farkasok voltak, formásan friss húsunk láttán összefolyt a nyál a szájukban. Képtelenek voltak feladni. Bármennyire is szerettem volna, hogy a szerelmünk azon nyomban beteljesedjen, tudtam, hogy a sírunkat ástuk volna meg vele. A farkasok pontosan egy ilyen lehetőségre vártak. Megálltak a folyópart kövein, kinyújtották a nyelvüket, és mint a kutyák kezdték el lefetyelni a vizet, aztán leültek a hátsó felükre, felemelték a fejüket, és üvölteni kezdtek a jéghideg félhold felé.

Többször is elhagyott néhány pillanatra a józan ész, és emeltem volna a mellső lábam, hogy rámásszak a nőstény szamárra, de még mielőtt a testem ránehezedik, a farkasok már indultak is volna. Gyorsan félbeszakítottam a dolgot, és a farkasok azonnal visszakoztak a partra. Láthatóan nem voltak híján a türelemnek. Át kell vennem a támadó szerepét, gondoltam, de ehhez a nőstény szamárra is szükségem volt. Együtt rontottunk neki a vízparton álldogáló farkasoknak, egy szempillantás alatt megugrottak, és megindultak felfelé a homokos domboldalon. Nem estünk bele a gonoszul kitervelt csapdájukba. Átkeltünk a folyón, és vágtázva elindultunk Ximenfalva felé. A farkasok berontottak a vízbe, a hasukig ért, és lelassította őket. Drágám, mondtam a nőstény szamárnak, támadjunk, végezzünk ezzel a két vadállattal. A tervünket kimunkálva repültünk vissza a vízbe, megugrottunk, a lábainkkal vizet spricceltünk a farkasok felé, elvakítva a szemüket, és csak utána estünk nekik a patáinkkal. A farkasok megpróbáltak elmenekülni, de nehézkesek voltak a vízben. Vadul emeltem az első patáimat az egyikük felé, de villámgyorsan félrevetődött, úgyhogy megpördültem, és a patáim a másik farkas hátán landoltak. Azonnal összeroskadt, a víz alá került, fuldokolni kezdett, buborékokat küldve a víz felszíne felé. Közben az első farkas a szerelmem nyakát vette célba, de megéreztem a veszélyt, leszálltam a második farkasról, és a hátsó patáimmal rúgtam fejbe az elsőt. Éreztem, ahogy törnek a csontok, és az első farkas elernyedve terül el a vízen, csak a farkának mozgásából lehetett arra gondolni, hogy még él. A félig megfulladt másik eközben kivergődött a partra, vizes szőre a testére tapadt, sovány volt, csontos és csúnya. Szerelmem követte a partra, elzárta az útját, majd rúgta és rúgta a farkast, ami gurulva próbált kitérni, és közben visszacsúszott a vízbe. Felemeltem a mellső lábam, és lesújtottam a fejére. A szemében lassan kihunyt a zöld ragyogás. Attól tartva, hogy nem haltak meg, egymást váltva tapodtunk rajtuk, mígnem belepasszíroztuk a testüket a folyó alján található kövek közé. Sár és farkasvér piszkította be a folyót.

Vállt vállnak vetve sétáltunk, szemben a folyásiránnyal, egészen addig, amíg újra tiszta nem lett a víz, és nem éreztük már a farkasok szagát. Akkor megálltunk. Felém fordult, belém harapott, finoman morgott, telve vággyal, megfordult, a tökéletes testtartással kínálta fel magát, szerelmem, kívánlak, mássz rám. Én, ez az ártatlan és tiszta szamár, formás testű, kiváló gének hordozója, és az utódok kiválóságát mind neked adom, együtt a szüzességemmel, csak neked, szerelmem, Huahua Szamár. Felemelkedtem, mint egy hegy, a két mellső lábamat a hátára helyeztem, majd löktem, előrefelé, hatalmas boldogság tört elő belőlem, elárasztotta a testemet, és továbbáradt az ő testébe. Ó, egek!

(Részlet a Nobel-díjas író, Mo Yan a Noran Libro Kiadónál hamarosan megjelenő Élni és halni végkimerülésig című kötetéből)