Kohóba vetett kín (Jü Hua: Élni)
Fotó: 1749
Kohóba vetett kín (Jü Hua: Élni)

Létezhet-e kínai Bildungsroman? Milyen volt a huszadik század második felében a kínai dzsentrisors? Jü Hua élő klasszikusának nyomába eredtünk Kenéz Janka segítségével.

„Úgy érzem, egy százéves ember lelke az enyém” – mondja Jü Hua (Yu Hua). Az a generáció, amelyhez ő maga is tartozik, nagy változásokat élt át a szegénységből és elnyomásból a viszonylagos szabadságig és anyagi gyarapodásig vezető hosszú úton. Jü 1960-ban született, és gyerekkorában, a „kulturális forradalom” (1966–1976) alatt rengeteg erőszakkal szembesült. A totalitárius rendszer brutalitása által okozott traumák hatására a halál és az erőszak, valamint a tettleges és szóbeli megaláztatás visszatérő elem műveiben. A ’80-as években, az enyhülés idején kezdett el írni, az igazi hazai és külföldi elismertséget pedig Élni című regénye hozta meg számára 1993-ban. Az Élni sikerkönyvvé válásához az is hozzájárult, hogy a belőle készült – Csang Ji-mou (Zhang Yimou) által rendezett – filmet a kommunista rezsim kritikus ábrázolása miatt betiltották, ezzel egekbe emelve az alapjául szolgáló regény eladási mutatóit.

A főszereplő Fu-kuj öreg parasztember, aki hajdan egy földesúri család örököseként elkockázta ősei vagyonát. A szerencsejátékon és dorbézoláson kívül másra rá se hederítő, családjával tiszteletlen, apósa megalázásából sportot űző, feleségét szóval és tettleg is bántalmazó férfi számára a család, a méltóság vagy a felelősség fogalmai csak szörnyű veszteségek után nyernek értelmet. Miközben a személyes tragédiák mellett megtapasztalja a polgárháborút, az éhínséget és a „kulturális forradalmat”, egyre erősödik benne a ragaszkodás az élethez.

Fu-kuj egyes szám első személyben előadott, negyven évet felölelő életútját kettős narrációban, egy benyomásokra éhes népdalgyűjtő elbeszélésébe ágyazva olvashatjuk. A kerettörténet egyetlen nap krónikája: az öreg, aki „nem csupán magával volt tökéletesen tisztában, de [...] képes volt arra, hogy önmaga korábbi énjeit is lássa” (49), a Nap járását követve fiatalkorától élete bealkonyultáig meséli végig élettörténetét. Bár Jü Hua maga nem, a fordító, Zombory Klára eltérő betűstílussal élesen elkülöníti a két narrátort, még hangsúlyosabbá téve ezzel a keretbeszélő közbeszúrásait, amelyek érzelmi csúcspontokon rántják ki az olvasót a cselekményből. Nemcsak az elbeszélések váltakozása akasztja meg a történetet, hanem a szakaszok ellentétes esztétikai minőségei is. Az író jellemzően humorral vagy megnyugtató képekkel zökkent ki a felzaklató események nyomasztó hangulatából. Ezzel nem enged minket kimozdíthatatlanul belesüppedni a múlt borzalmaiba, de nem tudhatjuk, hogy azért, hogy fellélegezhessünk, vagy hogy hamarosan még mélyebbre taszítson.

Konfuciusz tanítása szerint csak az élet megértésével kerülhetünk közelebb ahhoz, hogy felfogjunk valamit a halálról. Ennek a gondolatnak mintha a fordítottja szerepelne a könyvben, mintha az elmúlással való újabb és újabb szembesüléssel mutatkozna meg Fu-kuj számára az élet értelme. Jü Hua az előszóban így ír: „Írás közben értettem meg, hogy az ember azért él, hogy éljen, semmi másért, mint az életért.” Fu-kuj a háborúban hallja ezt sokat megélt barátjától: „ha törik, ha szakad, életben kell maradni! [...] csak arra kell gondolnod, hogy nem fogsz meghalni, és akkor életben maradsz!” (80–81). Ezt a magatartást Fu-kuj maga is átveszi, és amikor felmerül a mi végre? fojtogató kérdése, hasonlóan egyszerű indoklással, vagy csak pusztán az „élned kell” (217) felszólítással lendül túl a bizonytalanságon. Az eredeti kínai cím (Huo-csö 活着) második írásjegye tartós fennállást hordoz magában, ezzel az élni igét folyamatban lévő aspektusában írja le. Ez a folytonosság önmagában a mulandóság tagadása, a halál elutasítása, mely vissza-visszatér Fu-kuj gondolataiban: „túléltem, de csak azért, mert minden nap azt mondogattam magamban, életben kell maradnom” (162). A szakadatlan élet, a fennmaradás vágya olyan univerzális emberi állapot, amit bárki át tud érezni.

Jü nagy figyelmet fordít a részletekre: a jól kidolgozott, folyamatos változásban levő karakterek és kapcsolatok a hitelesség érzetét adják. A regényben színre lépnek a vidéki és városi közeg szereplői; mindegy, hogy káder, szolga, kereskedő vagy földesúr, egyszerű emberek történetei adnak körképet a korabeli kínai társadalomról. Beszédük sokszor a kínaiak között oly gyakori képes beszéd: amit nem egyenesen mondanak ki, hanem amire rávezetnek, amit átszűrünk magunkon, az mélyebbre hatolhat egy-egy szónál. Fu-kuj feleségével, Csia-csennel sokszor szimbólumok által kommunikál, melyekkel a tartalom más dimenzióihoz is el lehet jutni, mint puszta szavakkal.

A regényt a tavaly Hieronymus-díjjal kitüntetett sinológus-műfordító, Zombory Klára ültette át magyarra; a kínai irodalom egyik legavatottabb hazai közvetítője ez alkalommal is magas színvonalon tolmácsolja Jü Hua írását. A gördülékeny fordítás megőrzi az eredeti kínai szöveg könnyed, szellemes stílusát, hitelesen átadva a tanulatlan Fu-kuj egyszerű meséjét. Az olvasónak egyedül a klasszikus kínai mértékegységek okozhatnak némi zavart, amelyek értelmezéséhez a könyvben nem talál semmiféle támpontot.

Fu-kujt saját ösztönei és meggyőződései vezetik, így képes harmóniában élni a sorsával. Dacára annak, hogy a halál ezer arcával néz farkasszemet, öregkorára olyan nyugalom és derű árad belőle, aminek hatására az olvasó is átérzi az író meggyőződését arról, hogy a kínai emberek bármilyen nehézséget átvészelnek. Ahogy Jü Hua fogalmaz: „Egy nemzet fájdalma magába foglalja minden ember fájdalmát.” Könyvében milliók tapasztalatairól ír, de nemcsak a kínai néplélekhez kerülhetünk közelebb általa, hanem az ember élethez való ragaszkodásának erejéhez is.

Jü Hua: Élni. Fordította Zombory Klára. Helikon Kiadó, Budapest, 2020.

A kritika szerzőjéről
Kenéz Janka Borbála (1998)

Sinológus hallgató, műfordító.

Kapcsolódó
Véremmel kötődöm hozzád, szülőföldem (Mo Yan: Élni és halni végkimerülésig)