Kétséget kizáróan mondhatjuk, hogy a magyar könyvpiacon Lina Meruane Vakfoltja kétszeres hiányt pótol. A chilei írónő könyve a Sonora mikrokiadó gondozásában jelent meg 2022-ben. Ez a kiadó azért jött létre, hogy a magyar olvasóközönség számára is elérhetővé tegye a hazánkban még ismeretlen, kortárs latin-amerikai szerzők műveit. Bár nem a Sonora az egyetlen, aki latin-amerikai irodalmat jelentet meg Magyarországon, a Vakfolt mégis kiemelkedő kiadvány:  fiktív alapokból építkező elbeszélés helyett három személyes hangvételű esszét tartalmaz a vakságról, a műfaj, téma, és latin-amerikai kontextus e sajátos ötvözete pedig magyar viszonylatban példa nélkül álló. A személyesség Meruane egy fiatalkori diagnózisából ered, amely potenciális vakságot jósolt számára. Meruane ezután saját bevallása szerint akaratlanul is gyűjteni kezdte a vaksággal és látással kapcsolatos írásokat, utalásokat és képeket, így lett a Vakfolt „optikai rezonanciákkal telített doboz, húsz-harminc évnyi munka végeredménye” (205). Az esszékötet hitelesen és kimerítő precizitással vezeti be az olvasót a vakság rejtelmeibe, teret nyújt számára, hogy túllépjen a világtalanság testi olvasatán és olyan (nem-)látással kapcsolatos rendszereket értsen meg, amelyek eddig homályban maradtak előtte. 

Már a szöveg maga is formabontó: Meruane mintha gondolatfoszlányok között ugrálna, amelyeket vak szerzők idézetei, vakságról és szemről szóló irodalmi hivatkozások választanak el egymástól.

A könyv nyitóesszéje, „A szem meggyilkolása”, a kötet leginkább politikai darabja, az írónő által is megélt, Sebastián Piñera elnök vezetése alatt kirobbanó, 2019–2022-es chilei tüntetések megrázó, vakságra koncentráló riportja. „Ha látunk valamit, muszáj választ adnunk rá”, írja Meruane (22). Az írónő saját válaszában az elnyomás szemcsonkító következményeire fókuszál, ami egy évszázadokra visszanyúló, mai napig használt „jól ismert harcászati technika” (38). Küzdelem közben (legyen szó akár egy lázadó csoport leveréséről vagy háborús helyzetről) a szem válik elsődleges célponttá: az érzékek hierarchiájában mindig is a látás játszott főszerepet, így ennek hirtelen elvesztése tehetetlenné teszi az embert. A könnygáz általi vakság Meruane értelmezésében a terror és elnyomás szimbólumává válik. Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az esszé címe is: 

a szemcsonkító stratégiák (például a szemgolyót szétrobbantó lövedékek) hatására lényünk leginkább emberi, öntudatot alakító része, a látás elpusztul, és Meruane szerint következetesen az egyén is a halállal egyenértékű helyzetbe kerül:

„a halál igen közel áll a vaksághoz” (49). Ez alapvetően egy erősen problémás és káros kijelentés, hiszen elutasítja a fogyatékos egyén létjogosultságát. A szöveg háborús kontextusában és Meruane radikális olvasatában mindazonáltal elfogadható és megállja a helyét, hiszen a vak ember képtelen fizikailag fellépni az őt érő támadásokkal szemben, a sérült, passzív szerep harcképtelenné teszi.

A kötet ezt követő szekciója, a „Kölcsönvett szemek” eltávolodik a háborús narratívától, a vakságot irodalom- és kultúrtörténeti síkon szemléli. Ahogy Meruane is megnevezi, ez az esszé egy összefogó, „rövid történet a vakságról” a világirodalomban (65). A szöveg következetesen vált életrajzok és fikciós példák között: 

James Joyce és Jorge Luis Borges vakságtörténetei például pár mondat hosszúságú szegmensekben kerülnek bemutatásra, amelyek elszórtan jelennek meg a bibliai Sámsonról, Shakespeare Lear királyáról, vagy Szophoklész Oidipuszáról szóló gondolatok és idézetek között.

A nagyívű fókusz ellenére az esszé kiindulópontját ismét Meruane saját helyzete adja: látását lassan elvesztő írónőként felvetül benne a kérdés, vajon a látás hiánya „alááshatja-e [...] hitelességét”, vagy épp ellenkezőleg, „előnyt biztosít számára a látókkal szemben” (65)? Így tehát a szövegben szereplő példák, a „vakok egymásutánja” (70) azt segíti, hogy Meruane, és vele együtt az olvasó, megértse, hogy a gyengén látó, látáskárosult, és vak szerzők hogyan vélekedtek saját alkotói mivoltukról a látás hiányának vagy sérülésének jegyében. Ez a kutatás elfogadó folyamat is egyben: Meruane szembenézése saját identitásformáló vakságával. Az esszé ezek mellett azt is vizsgálja, mennyiben különbözik a vak szereplők reprezentációja a testileg ép karakterek ábrázolásától a világirodalomban. Ezen aspektus megértéséhez nélkülözhetetlen Jacques Derrida megközelítése: a francia filozófus 1990-ben megjelent Mémoires d'aveugle (A vakok emlékiratai) című kötetében határozza meg a „nagyszerű vak férfi” vagy „világtalan bölcs” (191) fogalmát, amire Meruane is utal. 

Az érzékvesztés ebben a tekintetben egyfajta érzéknyereséggel párosul a vak férfinál: a fizikai látás hiányát túlvilági látomások pótolják – elég, ha csak a görög mítoszok kiemelkedő vak jósára, Teiresziászra gondolunk.

E téma kapcsán persze felmerül a kérdés: milyen a vak női szerep? Meruane szerint leginkább elfeledett, láthatatlan és sarokba húzódó, hiszen „ahogy a női test [...] megannyi tapasztalata, a világtalanság nem rendelkezik irodalmi státusszal”. (78)

A kötet harmadik esszéje, a „Közel a vaksághoz” azért tudja mégis témájaként a női vakságot megadni, mert a kanonizált irodalmi közeg helyett a privát szféra felé fordul. Ahogy az utószóból kiderül, Meruane anyaggyűjtés közben fedezte fel Marta Brunet írónő és Gabriela Mistral költőnő levelezését. Hamar kiderült számára, hogy mindkét 20. századi chilei alkotó a látása elvesztésével küzdött: Mistral félvak volt, Brunet pedig szembeteg, ráadásul mindkettejük látása egyre romlott. A két nő között azonban „több volt, mint levelezés”, mert „személyes tapasztalataikban is osztoztak” (154), Meruane pedig kimerítő részletességgel festi le az olvasóknak kettejük kapcsolatát és hasonlóságát: a magányt és titkolt szerelmeiket, sikertelen anyaságukat, irodalmi díjaikat. Mistral és Brunet legfontosabb megosztott tapasztalata mégis a vakság. Ebben az esszében részben folytatódik a „Kölcsönvett szemek” írói szándéka: Meruane a vak szerző mivoltát vizsgálja, ezúttal női szemszögből, egyúttal saját látássérült helyzetére reflektálva. Mindazonáltal túl is lép az alkotói dilemmán, hiszen 

Mistral és Brunet levelezésében a vakság főként praktikus keretek között jelenik meg: gyógymódok, gyógynövények, lehetséges terápiák megosztásában, szemgyakorlatok és műtétek ajánlásában.

Ezen részletek miatt az esszékötet záródarabja egyben a legjózanabb is.

A Vakfolt a vaksághoz kapcsolódó képek, utalások, metaforák, életrajzok szövevényes hálója, amely több szempontból is sikerültnek mondható: egyrészt megismerteti az olvasóval a látás és nemlátás bonyolult fogalomrendszerét, másrészt útmutatást nyújt a témában érintetteknek, és szakmai hátteret azoknak, akik a tudományos területen hasonló kutatással foglalkoznak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Farkas Ákos tanulmánysorozata, amelyet Meruane könyvének egy Joyce-részlete ihletett, és amelynek délután érkezik a második része. Az első rész már olvasható az oldalon.

Lina Meruane: Vakfolt. Fordította Báder Petra. Siklós, Sonora, 2022. 218 oldal, 5590 forint.