„Akinek van, annak adatik, hogy bővelkedjék, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt.” Ezek a szavak, jóllehet kétezer évesek, ma is változatlanul érvényesek. A sikerhez árad a siker, a gazdagságot friss, bőven ömlő arany tetézi, nemkülönben az arany előtti hódolat, s a kollaboránsok meg a gyönge lelkek önkéntes imádó lelkesedése, mert a hatalom a legtitokzatosabb matéria a világon. Mágnesként vonzza az egyes embert, és szuggesztív erővel a tömeget, amely ritkán kérdezi meg, hogy honnan van, és kitől lett elvéve ez a hatalom, minthogy vak odaadásában a puszta meglétét a saját létezése fokozásaként éli meg. Mindig is ez volt a népek legveszélyesebb hajlama: önként hajtani igába a fejüket, és lelkesen öltözni be a szolgaságba. S a legkedvesebb mindig is a siker igája és vak szolgálata volt számukra.

Minden korban érvényes e rettenetes szó, hogy tudniillik annak adatik még több, akinek már van. Ám ennél is különösebb, hogy még a történelem is, amelynek pártatlannak és érzelemmentesnek kellene lennie, tisztánlátónak és igazságosnak, hogy tehát még maga a történelem is erre hajlamos: azt igazolni utólag, akinek igazsága a való életben tényszerűen győzött; ő, a történelem is a sikerhez húz: utólag tovább nagyítja a nagyokat, a győzteseket, és szánalmasan gyengének mutatja a legyőzötteket, vagy meg sem emlékezik róluk. A történelmi nagyságok valóságos hírnevét megtoldja a legendával, s a történelem optikájában szinte mindig még nagyobbnak mutatkozik minden nagy ember, mint amekkora valójában volt – a számtalan névtelen kicsitől vétetik el, amit a história a nagyokra halmoz.

Egy hajó legénységének hőstettéből a kapitány neve marad fenn, s a feledés sötétjébe hullnak azok, akik az oldalán haltak meg, és meglehet, hogy többet, döntőbbet tettek nála a diadalért. Alattvalói szorgalmát és hősiességét a monarchának írják jóvá; a történelem, minthogy szükségszerűen csupán néhány névre és alakra fókuszálhat, mindig számtalan szereplőt foszt meg tetteitől és érdemeitől, a mindenkori erősebbet ruházván fel azokkal, mert „akinek nincsen, attól az is elvétetik, amije volt”. Ezért a história nem kételyek nélkül, hanem kíváncsi bizalmatlansággal olvasandó, mert ő, a „megvesztegethetetlen” is az emberiségnek a legenda, a mítosz iránti mély vonzódását szolgálja: tudatosan vagy öntudatlanul a tökéletességig heroizál egypár hőst, miközben a hétköznapok hőseit, a másod- és harmadvonalbeli hősies jellemeket a feledés homályába száműzi. A legenda azonban csábító természeténél fogva s a tökéletesség visszfénye révén mindig az igazság legveszedelmesebb ellensége, ezért kötelességünk folytonosan felülvizsgálni, és a jeles történelmi személyek érdemeit a történelmileg igazolt, valódi mértékűnek láttatni.

Az ilyen bálványtalanítás nem zsugorítja senkinek a lényegét, nem csökkenti értékét és fontosságát a világ számára, mindössze történeti érzékünket, kor-érzékünket fokozza és történelemismeretünket gyarapítja, s a múlt megismerése által igazságosabbá tesz minket a jelennel szemben. Nincs veszélyesebb a már kanonizált nagyság iránti kegyeletnél, nincs végzetesebb a hivatalosan szentté nyilvánított hatalom iránti hódolatnál! Ahol azt látjuk, hogy a legenda indái ráburjánzottak egy történelmi alakra, és pszichológiailag láthatatlanná tették őt, bízvást lefejthetjük ezeket az indákat anélkül, hogy blaszfémiába esnénk: a történelemben szüntelenül fel kell ismernünk és helyesbítenünk kell a rárakódásokat, a hozzáköltéseket; az emberiség ellenállhatatlan késztetésével, hogy a sikernek hódoljon, a valódi teljesítmény tiszta és jogos tiszteletét kell szembeszegeznünk.

Erkölcsi parancs ezért számunkra, hogy soha ne magának a hatalomnak adózzunk csodálattal, hanem csakis ama kevés embernek, akik tisztességesen és jogosan nyerték el azt. Tisztességes úton és jogosan voltaképpen egyedül a szellem embere nyerheti el a hatalmat: a tudós, a zenész, a költő, mert amit ő ad, azt senkitől nem veszi el. Az egyes emberek földi, katonai, politikai hatalmának forrása kivétel nélkül mindig brutalitás és erőszak, ezért ahelyett, hogy vakon csodálnánk a győztest, mindig meg kell vizsgálnunk a jellemét és a történetét: milyen eszközökkel és kinek a rovására aratott győzelmet. Amikor ugyanis valaki anyagi vagy közjogi tekintetben nagy hatalomra tesz szert, akkor ez a legritkább esetben támad a semmiből, vagy hever gazdátlan jószágként szabadon; szinte mindig a gyengébbektől vétetik el, a nagy nimbusznak úgyszólván mindig gyanúsan vérszínű árnyalata van.

Ám ha áthat minket – s remélem, ez így van – a minden egyes élet szent voltáról való meggyőződés, ha tagadjuk az egyes jogát arra, hogy sorstársai ezrein átgázolva hágjon föl a hatalom lépcsőin, ha nem pusztán győzelmek és háborúk krónikájának tekintjük a világtörténelmet, és nem eleve hősként tekintünk a hódítóra – csak így s csak ekkor vetünk véget a siker veszedelmes istenítésének. A hatalom ritkán jár kéz a kézben az erkölccsel, sőt többnyire áthidalhatatlan szakadék van köztük. Elsőszámú kötelességünk marad, hogy erre a szakadékra újra meg újra rámutassunk, s ha íróként alkotni annyit tesz (Ibsen szavával): „törvényt ülni”, úgy nem riadhatunk vissza attól, hogy személyes törvényszékünk elé citáljuk a múlt vagy napjaink egyik-másik szervilis csodálattal övezett alakját, és az elfeledetteknek, a megtiportaknak is megadjuk a tanúskodás jogát.