Az emberiség legmélyebb legendái a kezdetekről adnak hírt. Csodálatos költői erő lakozik az eredet szimbólumaiban, amelyek mintegy önmaguktól utalnak a történelem későbbi nagy pillanataira, amely pillanatokban a népek megújulnak, és jelentős korszakok kezdődnek. A Biblia könyveiben pedig, már az első oldalakon, rögtön a Teremtés káoszának leírása után az emberiségnek egy csodálatos mítoszát olvashatjuk. Akkor az emberek, még alig téve meg az első lépéseket kifelé az ismeretlenből, még a tudattalan sötét derengésének árnyékában, közös mű létrehozására fogtak össze. Idegen, járt utak híján levő világ vette körül őket, baljósnak és veszélyesnek érezték, de fejük fölött magasan látták az eget, tisztának és ragyogónak, a végtelenség tükrének, amelyhez velük született vágyakozás vonzotta őket. Összegyűltek hát, és így szólottak: „Rajta, építsünk várost, és építsünk tornyot, amelynek csúcsa az égig érjen, s így írjuk be a nevünket az örökkévalóságba”. Összefogtak tehát, gyúrták az agyagot, és téglát égettek belőle, és építkezni kezdtek, hogy építményükből torony legyen, amely fölnyúlik Isten trónterméig, Isten csillagai közé és a Hold fényes tányérjáig.

Látta Isten az égből e kicsiny buzgólkodást, és alighanem mosolygott az emberek láttán, akik amúgy is kicsinyek voltak, s messziről apró rovaroknak tűntek, és ím, saját maguknál is apróbb valamit hordtak össze, dagasztott sarat és faragott köveket. Játéknak láthatta mindezt, együgyűnek és veszélytelennek, amibe az emberek odalent belekezdtek az örökkévalóság utáni zavaros vágyakozásukban. Ám hamarosan látta, miként nőnek a torony alapfalai, mert az emberek egyet akartak és egyetértettek, és nem torpantak meg munkálkodásuk közben, és egyetértőleg segítették egymást, egyik a másikát. S akkor így szólott magában: „Nem fogják abbahagyni a tornyot, míg el nem készülnek vele.” Ekkor ismerte fel először az Úr a szellem nagyságát, amelyet ő maga helyezett az emberekbe. Ráébredt, hogy ez már nem az ő szelleme, hiszen az a Teremtés hétnapos műve után örökre megpihent; ez egy másik, veszélyes és csodálatos szellem, a fáradhatatlanságé, amely nem nyugszik célja eléréséig. És ekkor fogta el Istent először szorongás az emberektől, mert erősek voltak, mihelyt olyanok voltak, mint ő, egyetlen egység. Gondolkodni kezdett, miként akadályozhatná meg a mű folytatását. És arra jutott, hogy csakis akkor lehet erősebb náluk, ha megszűnik köztük az egyetértés, és széthúzást támasztott köztük. Így szólt magában: „Zavarjuk össze a nyelvüket, hogy ne értsék egymás beszédét.” Ekkor volt Isten először kegyetlen az emberiséghez.

És Isten tettre váltotta baljós szándékát. Kinyújtotta kezét a serények felé, akik odalent szorgos egyetértésben építkeztek, és lesújtott szellemükre. Az emberiség legkeserűbb órája jött el. Egyik napról a másikra, munkájuk kellős közepén nem értették meg egymást többé. Kiabáltak egymásnak, de senki nem értette a többiek beszédét, és mivel egyikük sem tudta, mit mond a másik, megdühödtek egymásra. Elhajították tégláikat, csákányukat, vakolókanalukat, perlekedtek és marakodtak, s végül a közös művet odahagyva mindnyájan visszasiettek a házukba, ki-ki a saját hazájába. Elszéledtek a föld mindahány mezején és erdejében, és immár ki-ki csak magának épített otthont, amely nem ért a felhőkig és nem ért föl Istenig, csak a saját fejét védte, és saját éjjeli nyugodalmát. Bábel tornya pedig, a hatalmas-erős, magára maradt, eső és szél tépázta, ormai, melyek pedig már az éghez közelítettek, lassanként letöredeztek és összeroskadtak. Hamarosan legendává lett, amelyről már csak az ének ad számot, és az emberiség elfeledte ifjúságának e legnagyobb művét.

Évszázadok és évezredek teltek el azóta, s az emberek mindnyájan a másnyelvűektől elszigetelten éltek saját nyelvükben. Földjeik és országaik közé határokat vontak, amiképp hitük és szokásaik közé is, idegenekként éltek egymás mellett, s ha átlépték a határokat, csak azért tették, hogy megrabolják egymást. Évszázadokon, évezredeken át nem volt közöttük egység, csakis az elszigetelt csoportok büszkesége és önző működés. Ám, akárha egy álom emlékének, mégiscsak derengnie kellett bennük közös gyermekkorukból ama nagy mű sejtelmének, mert lassacskán érettebb korba érvén újra érdeklődni kezdtek egymás iránt, és öntudatlanul is keresni kezdték a valahai, elveszett összetartozást. Néhány merész ember járt az élen; idegen birodalmakat látogattak meg, üzeneteket vittek haza, és fokról fokra összebarátkoztak a népek, egyik tanult a másiktól. Kicserélték tudásukat, értékeiket és fémjeiket, s lassacskán fölfedezték, hogy a nyelvek különbözőségének nem kell az elidegenedés forrásának lennie, és a határok nem feltétlenül szakadékok a népek között. Bölcseik felismerték, hogy egyetlen nép tudománya sem képes egyedül fölfogni a végtelent, s hamarosan a tudósok is belátták, hogy az ismeretek cseréje jobban szolgálja a közös fejlődést és haladást; a költők átültették testvéreik szavait a saját nyelvükre, és a zene, az egyetlen, ami végképp felszabadult a nyelv szoros béklyóiból, mindenkinek mindahány érzését áthatotta. Az emberek jobban szerették az életet, mióta tudták, hogy a nyelven, nyelveken túl lehetséges az összetartás, az egység, mi több, hálásak voltak Istennek azért, amit eredetileg büntetésként rótt rájuk, megköszönték neki, hogy részeltette őket ebben a sokféleségben, mert így lehetőségük adatott sokféle módon élvezni a világot, és tudatosabban szeretni saját egységüket, közösségüket a sokféleség szemlélésének közepette.

Így kezdett lassanként újra felmagasodni Európa földjén Bábel tornya, a testvéri közösség emlékműve, az emberi szolidaritás monumentuma. Immár nem puszta lelketlen anyagot választottak, hogy fölérjenek az égig, s létrehozzák Isten és a világ testvéri kötelékét. A földi lények világában létező legfinomabb, legromolhatatlanabb anyagból, szellemből és tapasztalatból, a lélek legnemesebb szubsztanciáiból épült az új torony. Alapja mély és kiterjedt volt, a Napkelet bölcsessége mélyítette el, a keresztény tan biztosította egyensúlyát, és az antikvitás emberiségétől kapta sziklaszilárd kváderköveit. Amit csak az emberiség elért, a földi szellem megvalósított, az mind beépült e toronyba, mely nőttön nőtt. Európának ehhez az emlékművéhez minden nemzet hozzáadta, amit maga alkotott, fiatal népek iparkodtak, tanulni akarván az öregebbektől, s adták hozzá azok bölcs tapasztalataihoz a maguk friss erejét. Műfogásokat tanultak egymástól, és az, hogy az egyes népek más és másképpen dolgoztak, csak fokozta a közös igyekezetet, mert ha valamelyik többet teljesített, az ösztönzés volt a szomszédja számára, és a népek egyik-másikát olykor összezavaró nézeteltérések nem tudták útját állni a közös mű előrehaladásának.

Így növekedett a torony, az új Bábel tornya, és soha még nem tört oly magasságba a csúcsa, mint a mi korunkban. Soha nem hatoltak még oly mélyre egymás szellemében és lelkében a nemzetek, soha nem kapcsolódtak még ehhez fogható szorossággal egymáshoz a tudományok, soha nem szövődött még ilyen csodálatos hálózattá a kereskedelem, és soha még nem szerették ennyire az európaiak a hazájukat és az egész világot. Nem kétséges, hogy az egységnek e mámorában már megérezték a mennyet, hiszen a költők épp az utóbbi esztendőkben kezdték valamennyi nyelven egyszerre himnuszokban magasztalni a lét és az alkotás szépségét, és akár ama mitikus torony építői, már magukat érezték istennek, oly közel érezték magukat a beteljesedéshez. Az emlékmű egyre följebb nyújtózott, beleépült minden, ami csak szent volt az emberiség számára, és diadalmas zene örvénylett körülötte.

Ám fölöttük az Isten, aki halhatatlan, miként maga az emberiség is, újra nyugtalanul figyelte az általa egyszer már lerombolt torony növekedését, és ismét szorongás fogta el. S ezúttal is tudta, hogy csak akkor lehet erősebb az emberiségnél, ha viszályt és széthúzást támaszt az emberek között, és tesz róla, hogy megint ne értsék egymást. Isten ismét kegyetlen volt, zavarodottságot küldött az emberekre, és sok-sok évezred után, íme, a mi életünkben jött el ismét ez a rettenetes pillanat. Az addig békés egyetértésben együtt munkálkodó emberek egyik napról a másikra nem értették meg többé egymást, és mert nem értették egymást, megdühödtek egymásra. Ismét eldobálták vagy fegyverként fordították egymás ellen a szerszámaikat, a tudósok tudományukat, a technika emberei a találmányaikat, a költők szavaikat, a papok hitüket; mindenből halálos fegyver lett, ami azelőtt az eleven munkálkodás eszköze volt.

Ezt az iszonyú pillanatot éljük ma. Az új Bábel tornya, Európa szellemi egységének e nagy emlékműve végzetesen megrogyott, építői szétszéledtek. Némelyik orma áll még, láthatatlan sarokkövei még a zűrzavaros világ fölé magasodnak, ám a megtartó, a fenntartó közös fáradozás híján a feledésbe fog omlani. Akárcsak az a másik a mítosz idején. Sok olyan nép van ma, amely ezt kívánja, amely legszívesebben kivonná a csodálatos épületből mindazt, amivel ahhoz saját nemzete járult hozzá, mit sem bánva, hogy a torony összeomlik-e; hogy egyedül saját népközösségének megapadt erejével érjen fel az égig, és hódítsa meg a végtelent. Ám vannak még, akik továbbra is kitartanak a helyükön, abban a meggyőződésben, hogy egyedül egyetlen nép, egyetlen nemzet sem érheti el soha azt, amit Európa egyesített erejének évszázadok hősies, közös munkálkodásával is alig sikerült. Emberek, akik hittel hiszik, hogy ennek az emlékműnek itt kell megvalósulnia, a mi Európánkban, ahol építeni kezdték, és nem valamely idegen földrészen, Amerikában vagy Ázsiában. Még nem érett meg az idő a közös munkálkodásra, még túl nagy a zavar, amelyet Isten a szívekre szabadított, talán éveknek kell még eltelniük, hogy a hajdani testvérek újra békés vetélkedésben dolgozzanak a végtelenség ellenében alkotandó művön. De vissza kell térnünk az építkezésre, kinek-kinek arra a helyre, amelyet a zűrzavar kitörésének pillanatában elhagyott. Lehet, hogy nem fogjuk látni egymást a munkálkodás esztendei alatt, talán hallani is alig fogunk egymásról. De ha dolgozunk rajta, ki-ki a maga helyén, a régi tűzzel, akkor ismét fel fog magasodni a torony, és a csúcsa táján újra egymásra találnak majd a nemzetek.

*

A mű eredeti  címe: Az esszé először francia fordításban (La Tour de Babel) jelent meg Genfben, 1916 április-májusában, majd németül (Der Turm zu Babel) 1916. május 8-án a Vossiche Zeitungban. 1930. január 1-jei számában a Pester Lloyd újraközölte.