Anne Sexton (1928–1974) az úgy nevezett amerikai vallomásos költők második generációjához tartozik: mestere a vallomásos költészet atyjaként számon tartott Robert Lowell (1918–1977), kor- és pályatársa a magyar olvasók számára is ismerős Sylvia Plath (1932–1963). Az 1950-es és az 1960-as évek Amerikájában sorra jelennek meg a vallomásosként fémjelzett költők kötetei: Allen Ginsberg Howl (Üvöltés) című kötete 1956-ban, W. D. Snodgrass Heart’s Needle (A szív tűje) és Robert Lowell Life Studies (Élettanulmányok) című kötete 1959-ben, Anne Sexton John Berryman 77 Álomdala 1964-ben, Sylvia Plath Arielje pedig 1965-ben. Ezekben a költőkben közös, hogy verseikben a korszakban tabunak számító témákat érintenek: nyíltan írnak magánéleti problémákról, családi krízisekről, mentális zavarokról is.

„A »vallomásos« költészet terminusa magától értetődő természetességgel jutott eszembe, amikor 1959-ben recenziót írtam Robert Lowell Élettanulmányok című kötetéről, és talán másnak is hasonló természetességgel jutott volna eszébe” – írja M. L. Rosenthal 1967-es The New Poets (Az új költők) című könyvében.[1] A szóban forgó versek megragadására valóban „magától értetődő természetességgel” kínálkozik a „vallomásos” költészet terminusa. A vallomásos költészet címkéjéhez tapadó értelmezői szempontok azonban gúzsba kötötték a versek értelmezését.[2] Hajlamosak lehetünk azt feltételezni, hogy a vallomásos költők „őszinték”, és hogy a versek – Louise Glück szavaival élve – „ujjlenyomatok”,[3] azaz olyan dokumentumértékű szövegek, amelyekből rekonstruálható az adott költő életrajza.

Sexton és más „vallomásos” költők versei vegyes fogadtatásban részesültek. Ha bírálták a verseket, döntően azért, mert úgy vélték, hogy az egocentrikusság, a túlzott személyesség a költői igényesség rovására megy.[4] James Dickey igencsak lesújtó véleményt fogalmaz meg Sexton első, To Bedlam and Part Way Back (A Bedlamig és részben vissza, 1960) című kötetéről: „Anne Sexton versei olyan nyilvánvalóan a szerző életének mélységeiből, fájdalmas szakaszaiból erednek, hogy aligha lehet helye az irodalmi értékítéleteknek. Kísértést érezhetünk arra, hogy titokban a legközelebbi kukába dobjuk őket, elkerülve, hogy rajtakapjanak bennünket a meztelen szenvedéssel.”[5]

Hasonlóan letaglózó ítélettel találkozhat a téma iránt érdeklődő magyar olvasó Serge Fauchereau Századunk amerikai költészetéről című könyvében. A szerző szerint Sexton Live or Die (Élj vagy halj meg, 1966) című kötete „jó példa arra, mit alkothat az Élettanulmányok nyomán egy csekélyebb tehetség: az [Élj vagy halj meg verseiben] csupán a költő magánéletéről, magánéletének legköltőietlenebb részleteiről esik szó; minden vers az öngyilkosság gondolatával, az elmezavarral és Anne Sexton pszichiátriai kezelésével foglalkozik.”[6] Sőt, Fauchereau azt sejteti, hogy Sexton azért minősül „csekélyebb tehetségnek”, mint Lowell, mert nő. „Ám legyen”[7] – veti oda a női bajokról szóló versek kapcsán.

De vajon tényleg annyira egocentrikusak Sexton versei? Sexton első kötetének To Bedlam and Part Way Back (A Bedlamig és részben vissza, 1960) címe előrevetíti a kötet tárgyát: a versekből egy pszichiátriai kezelés története rajzolódik ki. Semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy egy vallomásos költő szenvelgő önfeltárulkozásait olvassuk. Vagy mégsem? A „Bedlam” (vagy más néven „Bethlem”), a híres-hírhedt elmegyógyintézet egy sor olyan asszociációt emel be a kötet értelmezésének terébe, amely túlmutat a személyesség kérdéskörén. Jessica Lowell Mason meggyőzően érvel amellett, hogy Sexton kötete a 20. századi pszichiátria működésének kvintesszenciáját adja.[8] A kötet versei ellenállnak az életrajzi olvasatnak. Jó példa erre a Said the Poet to the Analyst (Így szólt a költő az analitikushoz) című vers. Önmagában annak is lehet jelentősége, hogy a vers címe ennyire általános. Hangozhatna például így is: Said the Poet to her Analyst (Így szólt költő az analitikusához) – a „her” névmás utalhatna Sextonra.[9]

Az én bizniszem a szó. Mint a címke vagy
az érme, olyan, vagy még inkább: mint a méhraj.
Bevallom, az elején lefulladok;
mint sárga szemüktől és elszáradt szárnyuktól megfosztott
döglött méheket a padláson, úgy mérem a szavakat.
Meg kell feledkeznem arról, hogyan vonzza
magához egyik szó a másikat, míg nem jön
valami, amit mondanom kellett volna...
De nem mondtam. 

A te bizniszed, hogy a szavaimra figyelsz. De én
nem ismerek el semmit. A legjobbakkal dolgozom,
mint amikor dicshimnuszt írok egy nyerőgéphez,
ahhoz a nevadai éjszakához, amikor összejött a jackpot,
a csoda: a szerencse kipörgette a három harangot.
De ha azt mondanád, hogy ez olyasmi, ami nem az,
elgyengülve arra emlékeznék, milyen vicces és
képtelen érzés fogott el, hogy kezem teli van
szent pénzzel.[10]

A cím megkonstruálja a beszélőt, a vershelyzet (egy költő szól az analitikusához) alapján vallomást várunk. Csakhogy, amint arra Gillian White jó érzékkel felfigyel, a költő valójában nem vall be semmit: „az, amit a költemény »megvall« az analitikusának [az olvasónak] feltűnően homályos”.[11] Az Így szólt a költő az analitikushoz a pszichiáter és a beteg közötti viszonyra reflektál, egy olyan viszonyra, amelyben a páciens bizonyos értelemben egyenrangúvá válik az orvossal, hiszen saját szavainak gondos megválogatásával éppannyira uralja a terápiás helyzetet, mint maga a terapeuta.

Anne Sexton első magyar nyelvű kötete Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika és Szlukovényi Katalin fordításában 2021-ben jelent meg, a Versum-könyvek sorozat egyik darabjaként.[12] Ebben a kötetben is visszatérnek a jól ismert „vallomásos” témák: a mentális problémák, a traumák, a családi krízisek. Gyakoriak a kötetben a női mivolt megélésére utaló reflexiók is, amelyeket a korábban idézett Fauchereau nyíltan elítél. A történeti kontextusra tekintettel azonban társadalmi tétje is lehet annak, ahogy Sexton a női test és a szexualitás tabusítására reagál: „Hallom, / mintha álmomban / az asszonyok beszélgetését a nőiségről. / Emlékszem, hogy én magam semmit sem hallottam.” (Kicsi lány, zöldbabom, gyönyörűm – kurziválás az eredetiben).[13] A Menstruáció negyvenévesen című vers váratlanul nyílt őszinteséggel a spontán vetélés fájdalmas élményéről szól: „Arra gondoltam, hogy lehetne fiam... / Te! Aki sose lettél, / meg se fogantál, ki se bomlottál”. A fordítás elkerülhetetlenül részévé válik annak a célnyelvi kultúrának, amelybe érkezik. Sexton versének sorairól („Az én szemem öröklöd vagy apádét? / Te leszel a David vagy a Susan?”) a magyar olvasók könnyen asszociálhatnak Borbély Szilárd Testhez (2010) című kötetének legendáira, különösen A szüzesség című vers Kertész-intertextusára: „[M]ár merek gondolni rá, a meg nem születettre, / akit megöltem. Elgondolom, hány éves lenne. Néha / beszélek hozzá este: »Sötét szemű kislány lennél, orrocskád / környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? Vagy konok fiú, / vidám és kemény szemed, akár a szürkéskék kavics?«”[14]

A vallomásosként fémjelzett költők versei elválaszthatatlanul összefonódtak a háború utáni Amerika történetével. Robert Lowell és John Berryman köteteit könnyebb költői „mikrotörténetírásként” értelmezni.[15] A 20. században feltörekvő mikrotörténeti kutatások a hétköznapi életre és olyan társadalmi rétegekre irányítják a figyelmet, akik a nagy eseményekre és nagy emberekre fókuszáló történetírásokból kimaradtak: az őrültekre, a fogyatékkal élőkre, a gyermekekre és a nőkre. Sexton versei női mikrotörténetírásként is érthetők. „[M]ivel a férfiuralom mindig is a női tapasztalatok elhallgatattására és elnyomására törekedett – írja Toril Moi –, ezek feltárása a férfiuralom elleni harc egyik kétségkívül fontos stratégiája.”[16] Jóllehet a női mivolt hangsúlyozása nem okvetlenül feminista tett,[17] úgy vélem, hogy Sexton versei, különösen a feminizmus második hullámában, sokkal nagyobb téttel bírnak, mint azt a vallomásos olvasatok feltételezni engedik.

*

Jegyzetek:

[1] M. L. Rosenthal, The New Poets. American and British Poetry Since World War II, London, New York, Oxford University Press, 1967, 25.

[2] Erről részletesen a disszertációmban: Branczeiz Anna, Címkézés helyett kritikai olvasat. A személyesség mintázatai John Berryman költészetében és poétikai gondolkodásában, komparatív kitekintésekkel (doktori értekezés, kézirat), Pécs, PTE Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskola, 2023. Online: https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/44751/branczeiz-anna-phd- 2023.pdf?sequence=1&isAllowed=y (az utolsó letöltés ideje: 2024. 09. 26.)

[3] Louise, Glück, Az őszinteség ellen, ford. Branczeiz Anna, Jelenkor (2021/1), 134.

[4] Kiss Boglárka, Az énkeresés útjai. Anne Sexton: Élj vagy halj meg, Alföld (2022/8), 125.

[5] „Her poems so obviously come out of deep, painful sections of the author’s life that one’s literary opinions scarcely seem to matter; one feels tempted to drop them furtively into the nearest ashcan, rather than be caught with them in the presence of so much naked suffering.” James Dickey, Five First Books, Poetry (1961/6), 318. Idézi: Jo Gill, Anne Sexton and Confessional Poetics, The Review of English Studies (2004/220), 429.

[6] Serge, Fauchereau, Századunk amerikai költészetéről, ford. Tótfalusi István, Bp., Európa, 1968, 172.

[7] Uo.

[8] Mason, Jessica Lowell, Making Bedlam: Toward a Trauma-Informed Mad Feminist Literary Theory and Praxis, Humanities (2023/2). Online: https://www.mdpi.com/2076-0787/12/2/24 (az utolsó letöltés ideje: 2024. 09. 26.)

[9] A versre a következő kötet alapján hivatkozom: Anne Sexton, The Complete Poems, Boston & New York, Houghton Mifflin, 1999.

[10] Saját fordítás. Az eredeti:

My business is words. Words are like labels,
or coins, or better, like swarming bees.
I confess I am only broken by the sources of things;
as if words were counted like dead bees in the attic,
unbuckled from their yellow eyes and their dry wings.
I must always forget how one word is able to pick
out another, to manner another, until I have got
something I might have said . . .
but did not.

Your business is watching my words. But I
admit nothing. I work with my best, for instance,
when I can write my praise for a nickel machine,
that one night in Nevada: telling how the magic jackpot
came clacking three bells out, over the lucky screen.
But if you should say this is something it is not,
then I grow weak, remembering how my hands felt funny
and ridiculous and crowded with all
the believing money.

[11] White, Gillian, Lyric Shame: The „Lyric” Subject of Contemporary American Poetry, Cambridge, Massachusetts & London, England, Harvard University Press, 2014, 111.

[12] Anne Sexton, Élj vagy halj meg, ford. Fenyvesi Orsolya, Mesterházi Mónika és Szlukovényi Katalin, Bp., 21. Század Kiadó – Versum, 2021.

[13] Erről írok a kötetről írott recenziómban is: Branczeiz Anna, Ex Libris, Élet és Irodalom, 2022. április 1., 19.

[14] A versre a következő kiadás alapján hivatkozom: Borbély Szilárd, A Testhez. Ódák & Legendák, Pozsony, Kalligram, 2014.

[15] Bővebben lásd: Branczeiz, Címkézés helyett, i. m., 25–26.

[16] Toril Moi, A feminista irodalomkritika = Bevezetés a modern irodalomelméletbe. Összehasonlító áttekintés, szerk. Ann Jefferson és David Robey, Bp., Osiris, 1995, 237.

[17] Uo., 236–237.