„Átlátszó falak között (amelyeket mintha szikrázó levegőből szőttek volna), mindenki szeme előtt élünk, mindig ragyogó napfényben. Nincs szégyellnivalónk egymás előtt.” Ezt Jevgenyij Zamjatyin, a huszadik század elején élt orosz író írta antiutópiájában. Zamjatyin Giuliano da Empoli A Kreml mágusa című regényének egy pontján bukkan fel: az Oroszországba utazó narrátor az ő szövege révén veszi fel a kapcsolatot Vagyim Baranovval, a Cár egykori tanácsadójával.

Az összes több szereplő, Vlagyimir Putyintól és Borisz Berezovszkijtól Jevgenyij Viktorovics Prigozsin oligarcháig és Alekszandr Zaldosztanovig, a „Sebészig”, az Éjjeli Farkasok nevű orosz nacionalista motorosbanda vezetőjéig a saját nevükön szerepelnek, Vagyim Baranov az egyetlen kivétel. Pedig nem nehéz rájönni, hogy 

a főhőst Empoli Vlagyiszlav Szurkovról, Putyin első számú propagandistájáról mintázta,

mert részleteiben is bemutatja a karrierjét. Így Szurkovból fiktív alak, Baranov lesz, míg az őt körülvevő emberek és tények valósak maradnak. Ezzel Empoli mintegy visszájára fordítja Szurkov posztmodern világnézetét, aki az embereket és a tényeket is fiktívként kezeli. A Kreml mágusában ezzel szemben a főhős a fiktív, a szereplők és a tények valósak, vagy legalábbis valós emberekhez és eseményekhez kapcsolódnak.

Empoli regényének erősségét és korlátait éppen az adja, hogy egyetlen ember, Baranov meséli el a történetet. Mindent az ő szavaiból tudunk, mindent az ő szemén át látunk.

Be kell valljam, hogy 

én sötétebb figurának látom a valós Szurkovot, mint amilyennek a regény Baranovot bemutatja.

Hiszen például Putyin hatalomra jutása után két olyan oligarchát, Borisz Berezovszkijt és Mihail Hodorkovszkijt is hátba támadott, akiknek korábban dolgozott, akik támogatták és akikkel jó viszonyban volt. Ezeket az eseteket a regény kicsit átértelmezi, úgy mutatja meg, mintha Baranov és Berezovszkij között a barátság megmaradt volna az utóbbi emigrációja után is, Hodorkovszkijjal való összecsapását pedig szerelmi féltékenységgel indokolja. De Szurkovnak nagy szerepe volt az oroszországi demokrácia szétverésében (az ún. szuverén demokrácia felépítésében), a Nyugat elleni információs hadviselésben és végül az Ukrajna elleni háborúban is, amely valójában már 2014-ben elkezdődött. Ezeket természetesen a könyv mind bemutatja Baranov előadásában. Valójában Szurkov tevékenysége ahhoz is hozzájárult, hogy 2022-ben kitörhetett egy ilyen jellegű háború, hiszen az orosz tévénézők a 2010-es-’20-as években a Kreml ellenőrzése alatt tartott tévécsatornákon folyamatosan azt hallhatták, hogy Ukrajna egy náci ország, és hogy Oroszországtól független puszta létezése is az ellenséges Nyugat fondorlatának műve. Korszerű eszközökkel előállított szovjet jellegű propaganda zajlott, csak hogy az oroszokban fel se merülhessen a gondolat, hogy az ukrán polgárok maguktól választják az Európai Uniós irányultságot, egyszerűen azért, mert vonzóbbnak tartják Putyin Oroszországánál.

Elvétjük azonban a regény értelmezését, ha nem vesszük figyelembe, hogy a „Kreml mágusa” e műben nem Szurkov, hanem Baranov. 

A regény éppen azzal játszik, hogy egy olyan nézőpontot mutat be belülről, amellyel az (európai) olvasó, ha nem is tud azonosulni, de nem is zárkózik el tőle,

pusztán ellenségesként tekintve rá. Ahogy olvassuk a regényt, folyton „billeg”, mennyire tudunk azonosulni a történetet elbeszélő Baranovval. Valójában pont ez a szöveg tétje: hogy ezen a határon, azonosulás és elutasítás között, ismételten elgondolkozzunk a hallottakról és mérlegeljük azokat. Ez a regény erőssége, mert a szerelmi szál véleményem szerint nem igazán érdekes, inkább csak ellenpontozza a férfiak, vagyis a hatalom zárt világát.

Baranov európai látókörű, művelt ember, s mindenekelőtt művész, aki ki akarja próbálni magát a valóság formálásában. Ez egybeesik az új „cár” hatalomra kerülésével. Jelcin egészségi állapotának megroppanásával Berezovszkij megértette, hogy új emberre van szükség az elnöki székben és hogy az új elnököt jelentős részben a televízió fogja megalkotni oroszok milliói számára. A tévénél dolgozó Baranov viszont azt érzi meg művészi intuíciójával, hogy az embereknek egy olyan elnökre van szüksége, aki felrúgja a vadkapitalizmus játszóterét és visszaállítja a Cár és a mindenható állam „vertikális” tekintélyét. Ezért van az, hogy az ismeretlenségből érkező Putyin első jelentős tette a csecsenföldi háború elindítása (reakcióként a moszkvai robbantásokra, melyeket egyesek szerint a titkosszolgálat szervezett meg), és hogy a rendszer egyik első áldozata az őt hatalomra juttató Berezovszkij, akinek emigrálnia kell Oroszországból: 

„A politikának egyetlen célja van: választ adni az emberek félelmeire.

(…) A hatalom vertikalitása az egyetlen kielégítő válasz, az egyetlen, amely képes megnyugtatni a világ kegyetlenségének kiszolgáltatott, rettegő embert. Ezért lett a robbantások után a gyógyítás a Cár prioritása.” (109.)

Empoli regényének nagy témája nem a művész, hanem a hatalom természete, a hatalom és a képzelet kapcsolata. No meg az, hogyan változik a hatalom természete, ha találkozik a huszonegyedik század nihilizmusával. Ugyanakkor ez a nagyon is aktuális változás azért mehet végbe, mert az emberi lélek és képzelet ősi természetén alapszik. A hatalom mágiája bár hihetetlennek tűnik, valójában egyszerű törvényszerűségeket követ. Bűvészmutatványai egyszerű trükkök, csupán láthatatlanok maradnak. A könyv Igor Szecsinről, Putyin „titkáráról” ezt írja: „Az emberi természethez való hozzáállása olyan primitív volt, hogy a kifinomultabb emberek nem is nagyon értették. »A dolgok bonyolultabbak« – állították. »A valagam bonyolult« – válaszolta Szecsin. És a tények szinte mindig őt igazolták.” (156.)

Sok kis történet szól erről a könyvben: az egyik legfontosabb, amikor a „legnagyobb orosz” kiválasztására megrendezett tv-show rendezőiként a tévések rájönnek, hogy az orosz történelem diktátorai vezetnek a szavazásokon, köztük is elől Sztálin. Egy jelenetben, ahol Putyin magához hívatja Baranovot, így magyarázza neki a jelenséget:

„Azt hiszitek, hogy Sztálin a mészárlások ellenére népszerű. Hát tévedtek, a mészárlások miatt népszerű.

 Tudod mit csinál Sztálin, amikor a szovjet vasútnál megszaporodnak a balesetek? (…) Elfogatja Von Meck igazgatót és agyonlöveti szabotázs miatt. Ez nem oldja meg a vasúti problémát, sőt, súlyosbítja is. De a dühöt levezeti.” (147.) Ez határozza meg aztán Baranov propagandáját: az emberi harag megfelelő mederbe terelése. Itt bontakozik ki a bábmester (ez volt állítólag Szurkov gúnyneve), a manipuláció művésze. „A kellőképp eltökélt, cselekvésre kész hatalom kreatív képességének nincsenek határai, ha megtartja a minden narratív konstrukcióra érvényes alapvető szabályokat. A határt nem az igazság, hanem a fikció tisztelete jelöli ki. Az elsődleges hajtóerő, amit figyelembe kell venni, továbbra is a harag. (…I Mindig is lesznek csalódott, frusztrált, vesztes tömegek, minden korban és minden rendszerben.” (151-152.)

„A határt nem az igazság, hanem a fikció tisztelete jelöli ki.” A könyv bemutatja azt is, hogy mindez nem elvont posztmodern elmélet, hanem a hetvenes évek szovjet valóságában gyökerezik, amikor az emberek ahhoz szoktak, hogy még ha nem is hisznek a rendszerben, alkalmazkodjanak hozzá, elfogadják alternatív valóságát. A kilencvenes évekbeli fiatalok generációjának apái légüres térbe kerültek a Szovjetunió megszűnésével: mindaz, amit valóságnak hittek, hirtelen köddé vált. A fiatalok pedig bekerültek abba az új világba, amit elsősorban a pénz határozott meg. A pénz, ami azt jelenti, hogy az oligarchák világában sem a valóság számított: ők építették ki az új televíziókat, amelyek az ország jövőjét formálták. Putyin hatalomra kerülésével az oligarcháknak leáldozott, de nem a vadkapitalizmusnak. A tekintélyelvű rendszer pedig a „harag politikájának” bábszínháza lett, ahol a nép haragját az idegenekre (és az idegenszívűekre) irányítják.

Baranov (és Szurkov) posztmodern gesztussal átlépi a fikció és a valóság közötti határokat: a politika mesévé válik jó és rossz mesehősökkel, ahol végül már semmit nem lehet számon kérni a hatalmon lévőkön. „Az a cél, hogy a sikerünk sose legyen teljes, a háború sose legyen végleges. (…) Itt nem a hódítás a cél, hanem a káosz.” (244) 

A harag mellett a káosz ennek a politikának a másik kulcsszava.

Ezért hoz létre Baranov kitalált ellenzéki pártokat és ezért pénzeli a Kreml azokat a nyugati csoportokat, amelyek saját hazájukban nagyobb káoszt képesek okozni.

Empoli könyve kirajzolja a hős egyfajta fejlődését, amelynek vége a rezignáció, a „Kreml mágusa” szerepkörtől való visszavonulás. Nihilizmusának művész-volta szab határt: „az erős emberek semmivel nem járultak hozzá a világ szépségéhez, az ő történeteik nem elmesélésre, hanem elhallgatásra valók. Minden, ami az orosz történelemben tragikus és csodálatos volt, az ő prezentálásukban visszaélések és áldozatok szakadatlan, gyászosan sötét váltakozása.” (230.) Ezeken a pontokon a regényben megmutatkozik ennek a történetnek a mély tragikuma. Ennek a szimbóluma, hogy az Euróbából kitiltott főhős a svéd szobák alulról érkező megvilágítására gondol, a szórt fényre, ami teljesen hiányzik már Oroszországból, ahol a szobákat felülről érkező éles fény világítja meg. Ez a fény végül is elpusztítja a művészetet, nem ad otthont az élet szépségének.

Giuliano da Empoli: A Kreml mágusa. Fordította Pataki Pál. Budapest, Park, 2023. 280 oldal, 4499 forint