Közel tökéletes képregényadaptáció (Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd)
Fotó: 1749
Közel tökéletes képregényadaptáció (Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd)

Az eredetihez túlzottan tapadó 1984-képregény után ezúttal Vonnegut mesterművének adaptációját kaphattuk kézhez. De vajon miért volt úttörő Vonnegut a PTSD-ábrázolásban, és miért különösen alkalmas a képregény a traumareprezentációra? Állandó szerzőnk, a mindig kiváló Szép Eszter pazar kritikájából kiderül!

Ha egy érdeklődő olvasó betéved egy olyan magyar könyvesboltba, ahol történetesen képregényes szekció is van, akkor azt tapasztalja, hogy 

a megvásárolható képregények nagy része vagy egy franchise vagy sorozat darabja lesz, vagy pedig egy irodalmi mű adaptációja.

Sajnos a magyar képregény ebben a rendszerben láthatatlan marad, ugyanakkor a képregény láthatóságának növekedése hozzájárul ahhoz, hogy olyan hagyományosan irodalmi kiadók, mint a Helikon, adaptációs képregények kiadására vállalkozzanak.

George Orwell 1984 című regényének eléggé megterhelő és az eredeti szöveghez túlságosan is ragaszkodó adaptációja (kritikánk róla itt olvasható) után 2021-ben a Helikon Kurt Vonnegut regényének Ryan North és Albert Monteys által adaptált változatával bővítette képregényes portfólióját – és milyen jól tette! North és Monteys kiválóan értik és érzik Vonnegut regényének és a képregény médiumának közös pontjait. Képregényadaptációjuk 

szórakoztató és okos, hű Vonneguthoz, de kreatívan újra is értelmezi az eredeti regényt.

Drezda

A képregénynek, akárcsak a regénynek, Drezda értelmetlen bombázása és a pusztítás túlélése alkotja a traumatikus középpontját. Olyan középpont ez, amelynek létezéséről a képregény első mondatai óta tudunk, amelytől egyre jobban tartunk, és amelytől a cselekmény folyamatosan távolodik, miközben paradox módon közelít is hozzá. Az ötös számú vágóhídban minden a bombázás köré szerveződik, de a félelmetes tapasztalatot a képregény narrátorával és főszereplőjével, Billy Pilgrimmel együtt inkább elodáznánk a végtelenségig.

Sok banálisnak ható epizód és abszurd természetfeletti kirándulás után a képregény kétharmadánál pillantjuk meg a gyönyörű német várost, ahova Billy Pilgrim hadifogolyként érkezik. A naplemente színeibe burkolózó város Óz, a nagy varázsló Smaragdvárosaként hat az elcsigázott Billyre. Az olvasót szintén lenyűgözi a képregény eddigi legnagyobb képe, a dupla oldalon ábrázolt főtér. Pillanatnyi lélegzetvétel ez a két oldal a háború értelmetlensége, a kiszámíthatatlan események, és a sok halál között. Ennek a duplaoldalnak a parafrázisa lesz a kötet végi pusztítás ugyancsak nagyméretű képe. „Drezda olyan volt, akár a Hold. Kövek, ásványok. Semmi egyéb. A kövek szinte izzottak. / A környéken mindenki más meghalt.”

Ez a traumaélmény nem pusztán kizökkenti az időt, mint Shakespeare Hamletjének életében, hanem egyenesen elszabadítja Billyt az időben: párhuzamos világokat, az élet nem lineális voltát, eltérő idejű események szinkronitását tapasztalja meg. Mint ismeretes, 

Vonnegut még azelőtt irodalmi témává tette a poszttraumás stressz fogalmát, hogy azt pszichológiailag pontosan leírták és meghatározták volna.

 Az ötös számú vágóhídban a traumaélmény által szilánkokra tört valóságtapasztalatot ábrázolja, amelyben a főhős egyedül és szorongva sodródik. Kiszolgáltatottságában gyerekkori emlékei, optikusként leélt életének hétköznapjai és háborús tapasztalatai ugyanolyan abszurdnak és értelmetlennek tűnnek, mint a trafalmadoriaknak nevezett űrlényekkel való interakció, a trafalmadoriak időtapasztalata (erről mindjárt lesz szó), vagy az, hogy a trafalmadoriak bolygóján egy fiatal pornósztár Billy Pilgrim felesége.

Elszabadult az időben

Az idő linealitását tagadó trafalmadori civilizációval Vonnegut ideális metaforáját találta a poszttraumás stressz érzékeltetésének és a PTSD-t okozó öldöklés abszurditásának. 

A trafalmadoriak szerint csak a folyamatos jelen létezik, minden pillanat szimultán jelen van, a halál fogalmának pedig nincs is értelme.

Az űrlények elrabolják Billy Pilgrimet és a már említett pornósztárt, Montanát, és egy üvegbúra alatt tartják őket, hogy bármikor megfigyelhessék életüket és szokásaikat. Az űrlények nem tudják, hogy Billy egy teljesen átlagos, középkorú, kissé pocakos férfi, aki emberi szempontok alapján semmiképpen sem javasolná saját magát arra, hogy fajának képviselője legyen egy idegen bolygón. Billy háborúbeli tapasztalatainak görbe tükre ez az elrablás: mindkét helyen az értelmetlen és céltalan kiszolgáltatottságot tapasztalja meg, mindkét helyen levetkőztetik, tárgyként bánnak vele, és mindkét abszurd tapasztalat előre meghatározhatatlan ideig tart. Annak hatására, hogy a trafalmagoriak elrabolják, Billy bármikor átkerülhet életének bármely korábbi vagy későbbi pontjára. A képregény Billy Pilgrim széttöredezett életét mutatja be, amely össze nem illeszthető tapasztalatszilánkokká hullott.

A képregény kiválóan szemlélteti ezt a töredezettséget. Már a legelején megtanítja olvasóinak, hogy az időbeli elszabadulást, a linealitás felbomlását lila foltokat és pacákat tartalmazó felületekkel jelölik majd. Ez kezdetben olyan érzetet kelt, mint amikor filmekben az időutazást vagy a térugrást valamilyen effekttel érzékeltetik. Később a lila panelek önálló jelentést kapnak, magának a traumaélménynek, a személyiség cibálásának-cincálásának jelölőivé válnak. Míg kezdetben az volt az elsődleges jelentésük, hogy utazunk, új tapasztalatba érkezünk meg (mi, olvasók is Billy Pilgrimmel együtt), a képregény második felére már nem a váltás lesz a lényegük, hanem a trauma tartalmának jelölőivé válnak. Az olvasó ezáltal 

nem csak egyre többet tud Billy Pilgrimről, de egyre többször és jobban érzi is kiszolgáltatottságát.

Képregény és trauma

Mivel a képregény nem pusztán a lineális olvasásra épít, hanem a felület értelmezésére is, kiválóan alkalmas arra, hogy megjelenítse az időben távol eső események kölcsönhatását és ezen események paradox egyidejűségét. A képregényt egyrészt balról jobbra, lineálisan olvassuk, de az oldalon elrendezett elemek összességét is befogadjuk. Ez utóbbit hívják tabuláris olvasásnak. A lineális és tabuláris olvasási módok szükségszerűen jelen vannak minden egyes képregényben, emiatt a képregény a legjobb példája annak, ahogy a trafalmagoriak szerint az idő működik: minden egyszerre jelen van.

Az ötös számú vágóhíd képregényváltozatában több olyan oldalelrendezési megoldást találunk, amelyek drámai és humoros elemek egymás mellé helyezésére vagy különböző idősíkok szerepeltetésére építenek. Az a képsor, amelybe a lebombázott Drezda látképe illeszkedik, kiváló példája annak, ahogy képregényes eszközökkel érzékeltetik a Billy életét elbizonytalanító időbeli ugrásokat lineáris és tabuláris eszközökkel. Drezda duplaoldala néma és színtelen, csak a trafalmagoriak szállóigévé vált mondata olvasható: „Így megy ez”. Lapozunk, és máris a trafalmadori bolygó lila-narancs világában találjuk magunkat, ahol Billy és Montana gyereket várnak. Ezután ismét a bombázás utáni napok következnek, majd az oldal alján egy lila panel. A következő oldalon új szál kezdődik, ahol Billy feleségének haláláról olvasnhatunk, és így tovább.

A másik médiumspecifikus tulajdonság, ami miatt több kutató (például Hillary Chute vagy Harriet Earle) úgy gondolja, hogy 

a képregény eleve kiváló megjelenítési lehetőséget kínál a traumatikus élményeknek, az, hogy a képregényoldal nagyrészt kihagyásokra és hézagokra épít –

akárcsak a traumatapasztalat a klasszikus pszichoanalízis szerint. Az oldalt alkotó panelek között mindig diszkontinuitást teremt a (többnyire fehér) csatorna. Bár az agyunk folyamatosnak láttatja a történetet, amelynek mozzanatait értelmezzük az olvasás során, az valójában több kihagyással dolgozik, mint amennyi momentumot ábrázol.

Vonnegut regényének adaptálói, Ryan North és Albert Monteys ezt a tulajdonságot is többször mozgósítják, igen sokszor játékosan közelítve témájukhoz. Az egyik legfrappánsabb megoldás, amely a különálló elemek és a folyamatosként érzékelt történet láthatatlan olvasói munkájára hívja fel a figyelmet, az a jelenet, amelyben Billy Pilgrim egy második világháborús bombázórepülőkről szóló dokumentumfilmet néz a tévében. A film előidézi Billy disszociatív állapotát, és főhősünk ismét elszabadul az időben. A filmet hátramenetben látja. A képregény a storyboardok stílusában ábrázolja a dokumentumfilm cselekményét, ceruzarajzokat, egyforma paneleket, a panelekről leválasztott magyarázó szövegeket látunk. Az esztétikai váltás természetesen az időben visszafelé haladó cselekménnyel párosul, tehát a rész elején a repülőgépek pilótái ledobják a bombákat, és az epizód végén eljutunk Ádámhoz és Évához. Ez a szakasz invenciózus, vicces és megrázó egyszerre. Az eltérő vizualitás és a képregény töredezett természetének hangsúlyossá tétele egyrészt az abszurditást és az elszenvedett traumát érzékelteti, másrészt az olvasó reflektálatlan olvasási stratégiáit tudatosítja.

Egy másik, hasonlóan kreatív megoldás, mely a szimultán jelen levő idősíkok, az abszurd és a trauma összekapcsolására épít, a képregény elején található. Németországban, a frontvonal mögött egy kis csapat szövetséges katona bolyong. Két felderítőjük közül a szerencsétlen Billy Pilgrim nélkülöz minden túlélési stratégiát, az agresszív Roland Weary viszont, aki rajong a kínzásokért, bármit megtenne a túlélésért. Miközben a véletlenül összeverődött és egyáltalán nem barátságos amerikai katonák a fagyban menetelnek, Weary arról fantáziál, hogy Billy-t kirekesztve a két másik katonával bajtársi közösséget alkotnak, és afféle három testőrként anekdotákban gazdag tapasztalatokra tesznek szert. A képregény több oldalon keresztül ábrázolja, amint a menetelő Weary arról képzeleg, hogyan nyűgöz le kalandjai történetével egy nőt egy kocsmában. Ezeken az oldalakon nem pusztán a menetelő-képzelgő Weary-t látjuk hatszor-hatszor, de az egyes panelekbe kisebb panelek ágyazódnak, és 

a szövegbuborékok olyan mélységét nyitják meg a képnek, mint a macisajton macisajtot tartó mackó.

Az ötös számú vágóhíd képregényes feldolgozása komolyan veszi az eredeti regényt, és komolyan veszi azokat az egyedi lehetőségeket, amelyekre a képregény médiuma ad lehetőséget. De ennek a végeredménye nem komolykodás – épp ellenkezőleg, a vonneguti abszurd vizuális és multimodális megfelelőjét kapjuk, amely kreatívan kibontja a szövegben rejlő lehetőségeket, és új asszociációs és értelmezési lehetőségeket kínál. Vonnegut humora és iróniája képregényként is nagyon működik.

Kurt Vonnegut – Albert Monteys – Ryan North: Az ötös számú vágóhíd. Fordította Szántó György Tibor. Budapest, Helikon, 2021. 200 oldal, 3999 forint.

A kritika szerzőjéről
Szép Eszter (1984)

Képregény- és kultúrakutató, kritikus. Legutóbbi kötete: Comics and the Body: Drawing, Reading, and Vulnerability (Ohio State University Press, 2020)

Kapcsolódó
Öt világirodalmi mű, ami képregényben is magával ragadó
Szép Eszter (1984) | 2021.04.13.
Sivatagból erdőt, Dűnéből képregényt (Frank Herbert – Brian Herbert – Kevin J. Anderson: Dűne – Képregény 1.)
Szép Eszter (1984) | 2021.08.12.
Acél álkulcskészlet kulturális szökési mutatványok bámulatos kivitelezéséhez (Michael Chabon képregénytörténete)
Szép Eszter (1984) | 2021.06.17.
A visszanyert veszteség (Az utolsó mohikán és a Moby Dick képregény-adaptációjáról)