Öt világirodalmi mű, ami képregényben is magával ragadó
Fotó: 1749
Öt világirodalmi mű, ami képregényben is magával ragadó

A képregény és az irodalom kapcsolata olyan, akár két egymás körül keringő galaxis tánca: olykor vonzzák, máskor taszítják egymást, időnkénti ütközéseikből pedig érdekes új kapcsolatok jönnek létre. Cikkünkben öt olyan képregénykönyvet veszünk sorra, amelyek az irodalmi és képregényes galaxisok találkozásait inspirációként értelmezik. Ezek a képregények a legszorosabban ápolják a kapcsolatot az irodalommal, ugyanis regények és tudományos munkák adaptációi.

Egy emberöltővel ezelőtt a magyar olvasók a rejtvényújságok, ifjúsági lapok és politikai napilapok oldalain folytatásokban közölt, irodalmi alapanyagot feldolgozó képregényekre asszociáltak, ha képregényről kérdezték őket. Ma viszont a képregény szó hallatán egyértelműen a szuperhősfilmek jutnak eszünkbe, nem pedig az irodalmi gyökerű képregények. Valójában persze összetettebb a helyzet: a szuperhősök és az irodalom is csak egy szeletét jelentik a képregényes témáknak és műfajoknak.

Az amerikai piacon – ahol a képregényfüzeteken generációk nőttek fel – a hetvenes években az irodalomhoz való közelítés új lehetőséget jelentett a válságba jutott képregénynek. Ekkor vált népszerűvé a kiadók, marketingesek és az olvasók körében a magyarul is sokszor használt graphic novel kifejezés (szó szerint: rajzolt regény, használata alapján sokszor inkább képregénykönyv). Bár a kifejezést már korábban, 1964-ben megalkotta Richard Kyle, a könyvként kiadott képregények a hetvenes években jelentek meg nagyobb számban az Egyesült Államokban. A novelhez, azaz regényhez hasonlítást van, aki a terjedelemmel, van, aki a kiadás minőségével, mások a realista vagy a modernista regény utánzásával, megint mások a szerzői státusz tudatos megalkotásával kívánták elérni. Munkájukat a kétezres évekre koronázta siker: a könyvként elképzelt képregény ekkorra érett be az USA-ban, az elmúlt években pedig egyre több elérhető Magyarországon is. Ezek közül nézzük most azokat a nemzetközi irodalmat adaptáló képregényeket, amelyek az elmúlt években magyar nyelven is megjelentek!

Ari Folman – David Polonsky: Anne Frank naplója (fordította Bernáth István és Laza Réka, Park, 2018)

Anne Frank naplójának jól sikerült adaptációja ez a képregény: az írónak készülő kamaszlány jellemét nemcsak a szöveg, de a jól elkapott jelenetek és portrék is megmutatják. Ez a képregény nem fél megmutatni, azaz vizuálisan ábrázolni Anne humorát, műveltségét és érzékenységét: a képek ritmusa és stílusa a jellemábrázolás eszköze lesz. A cselekmény megjelenítésén túl a vizuális asszociációk mozgatják meg az olvasókat: Anne vágyai Klimt-festmények parafrázisaként jelennek meg, depresszióját a színezés segít még jobban átérezni. Ebben az adaptációban a merész képi sík egyenrangú kreatív társa Anne Frank jól szerkesztett szövegének. Az 1944. április 3-i bejegyzésben például Anne – az éhezés közepette – az elmúlt hónapokban elfogyasztott menükön ironizál, a választható fogásokat (pl. endívia homokkal, endívia homok nélkül) pedig vicces rajzokon láthatjuk, melyek néhol ráerősítenek Anne olykor abszurd humorára is: a fasírtműalkotás például torz Hitlert mintáz. A képregény drámaisághoz hozzájárul, hogy Anne a története főszereplőjeként minden lapon megelevenedik és él, arcát, örömét, fájdalmát újra és újra magunk előtt látjuk az oldalakon – elvesztése így valódi tragédia.

Albert Camus – Jacques Ferrandez: Az idegen (fordította Bayer Antal, Athenaeum, 2018)

Jacques Ferrandez képregényművész Albert Camus-höz hasonlóan Algériában született, és a Maghreb-ország hosszú karrierjének stabilan visszatérő eleme maradt. Az idegen képregényes feldolgozása franciául 2013-ban je­lent meg, és három hét alatt harmincezer példány fogyott belőle. Már az első belelapozáskor is szembetűnik, hogy Ferrandez Camus-változata gyakorlatilag lemond a narrátori szólamról, és a képi narratíva erejére, valamint a párbeszédekre helyezi a hangsúlyt. Merész húzás ez egy kultikus elbeszélés esetében, de megéri a kockázatot: a képregény így nem túlírt, a panelekre bontott cselekmény és a mozzanatokból felépített oldalak egyértelműen mesélnek. Az egyes szám első személyű elbeszélői hang csak a képregény utolsó részében, Meursault bebörtönzésekor lesz markáns, addig a képregény csupa találkozás és izzadó arc. Ferrandez elegáns adaptációja magabiztosan vezeti az olvasót, és miközben a jelenetek színrevitele a képregény egyik erőssége, a szerző időnként megengedi, hogy elidőzzünk nagyméretű festett utcaképein.

George Orwell – Fido Nesti: 1984 (fordította Szíjgyártó László, Helikon, 2020)

Fido Nesti képregénye Ferrandez adaptációjának ellentéte: ragaszkodik Orwell szövegéhez, amelyet hosszan idéz. Nesti nem mer olyan bátran dramatizálni, ahogy az Anne Frank-képregény alkotói tették, helyette újrameséli és kis méretű panelekben illusztrálja Orwell borzongatóan pontos jóslatait. Az apró képeken porosszürke és piszkos narancssárga árnyalatok váltakoznak betegzöldekkel és feketével. A képregény csak nagyon ritkán tér el a kilencpaneles rácsszerkezettől: apró, szürkés panelek ismétlődnek kétszáz oldalon keresztül. A szövegcentrikus, apró panelekből, fáradt színekből építkező képregény szó szerint lefárasztja az olvasóját. Ez a vizuális monotonitás azonban nem öncélú, hanem eszköz: saját bőrünkön érezzük a Nagy Testvér világának beszűkítő és életöröm-ellenes voltát, átérezzük Winston Smith életének kimerültségét, megcsömörlöttségét és kilátástalanságát. Ebből is látszik, hogy valamit képregényre adaptálni komplex folyamat, nem pedig egyszerű rajzolás, ahogy azt a kötet címlapja megfogalmazza. A legerősebb vizuális elem az emberek arca: a nagy hírű belga képregényhőst, Tintint idéző pontszemük köré a duplagondol világa fáradt, kétségbeesett karikákat rajzol.

Yuval Noah Harari – David Vandermeulen – Daniel Casanave: Sapiens. Rajzolt történelem (fordította Torma Péter, Animus, 2020)

Yuval Noah Harari valószínűleg a huszonegyedik század legnépszerűbb történésze: könyvei hatvan nyelven jelentek meg, több mint huszonhétmillió példányban. A Sapiens képregényverziója valószínűleg a képregénykészítők (egyik) mennyországában született: bár az adaptáció során az a bevett eljárás, hogy a prózai szöveget lerövidítik, és az alkotók kiválasztott jeleneteket ültetnek át képregénybe, itt az adaptálók rövidítés helyett bővíthették az eredeti Sapienst. A képregény körülbelül nyolcvanoldalnyi érvelő szöveget dramatizál 248 oldalon, és sikerrel ülteti át a Hararira jellemző mesélőkedvet a rajzokba és oldalkompozíciókba. A belga Vandermeulen és a francia Casanave szabadon engedhették fantáziájukat: vizuális poénokkal, művészeti és popkulturális utalásokkal tették szemléletessé Harari hétköznapi példákban amúgy is gazdag szövegét. A hominid-fajok kihalását valóságshow-ként mutatják be, a tudományos érveket talkshow-k részeként. De van „képregény a képregényben” is: Prehisztorikus Cindy és Bill kalandjai a rossz minőségű képregényfüzetek vizualitását idézik. Színre lép egy új szuperhős, és bírósági drámában is izgulhatunk fajunkért. A műfaji változatosság mellett az új karakterek, például a saját története szereplőjévé váló szerző kíváncsi unokahúga, Zoé, a Yuvallal (Harari alteregójával) együtt gondolkodó tudósok vagy a dörzsölt New York-i kopó, Lopez nyomozó alakja teszi élővé az emberiség korai történelméről szóló képregényt.

William Shakespeare – Neil Gaiman – Charles Vess: Szentivánéji Álom (Sandman: Az álmok fejedelme-gyűjtemény 1, fordította Totth Benedek, Fumax, 2019)

Neil Gaiman az emberi kreativitást és a bennünk rejlő végtelen számú történetet ünnepli Álom karaktere köré szerveződő képregényciklusával, a Sandmannel. A történet eredetileg 1989 és 1996 között jelent meg füzetekre bontva, ám még nagyban jöttek ki az újabb és újabb füzetek, amikor már elkezdték gyűjteményes kötetekbe rendezni és könyvként értékesíteni. A képregényben számos történelmi, irodalmi és mitológiai karakter bukkan fel: van, aki fontos Álom életében, másoknak csak epizódszerep jut. William Shakespeare végtelen kreativitást kap az emberek világában nagy kedvvel tartózkodó Álomtól, aki ajándékáért cserébe két színdarabot kér az akkor még névtelen drámaírótól. A Szentivánéji álom című, Charles Vess által rajzolt fejezet (eredetileg a 19. füzet) önmagában is megálló történet, amelyben a darab első előadását követhetjük nyomon. A színdarabot a Lordkamarás emberei társulat a valódi Oberon és Titánia, valamint valódi tündérek előtt adja elő, akik egyszerre ismernek magukra, és érzik maguktól idegennek az emberek által alakított karaktereket. A színdarabot záró monológot pedig az izgága és egyáltalán nem veszélytelen valódi Puck mondja el a színész helyett. Gaiman és Vess feldolgozása hatalmas sikert aratott, mert megmutatta a Gaiman által teremtett világ izgalmas rugalmasságát, és azt, hogy kulturális örökségünk mennyire produktív módon ötvözhető a képregényes elbeszélésekkel és a fantasyvel.

Az esszé szerzőjéről
Szép Eszter (1984)

Képregény- és kultúrakutató, kritikus. Legutóbbi kötete: Comics and the Body: Drawing, Reading, and Vulnerability (Ohio State University Press, 2020)