Sivatagból erdőt, Dűnéből képregényt (Frank Herbert – Brian Herbert – Kevin J. Anderson: Dűne – Képregény 1.)
Fotó: 1749
Sivatagból erdőt, Dűnéből képregényt (Frank Herbert – Brian Herbert – Kevin J. Anderson: Dűne – Képregény 1.)

Miközben mindenki körmét tövig rágva várja Denis Villeneuve Dűnéjét, már jóval a premier előtt belelapozhatunk a sci-fi-klasszikus képregényváltozatába. De vajon hogy sikerült az adaptáció? Állandó komikológusunk, Szép Eszter megmondja!

Frank Herbert bolygóközi feudalizmust high-tech-kütyükkel ötvöző spekulatív regényfolyamáról, a Dűnéről éppen ellentmondásokban gazdag aktualitásai miatt érdemes újra meg újra beszélni. Ez az aktualitás részben a cselekmény elemeire vonatkozik: az elnyomottak lázadása mellett egyszerre kapunk félelmetes nők által reprezentált árnyékhatalmat, korrupcióba hajló államigazgatási szervezeteket és mindent elemésztő óriási férgeket. A Dűne sivatagbolygója, a vízpolitika, a bolygó klímájának átalakítására irányuló törekvések a klímaváltozást megélő olvasókban találhatnak visszhangra, ahogy arra Takács Gábor rámutat.[1] Emellett azonban a Dűne vizuális kihívás is – és mivel jelen írást a regényből készült képregény ihlette, most ezt a kihívást tekintem előbbre valónak.

Ha egy szövegből képregény készül, az adaptáció vizuális része nemcsak a karakterek és a helyszínek megrajzolását jelenti, hanem az oldalak megkomponálását és a hangsúlyok szükségszerű átalakítását is. A Dűne esetében azonban, úgy tűnik, a regényt más médiumokba átültető művészek projektjei az elmúlt évtizedekben sorra véreztek el – mintha Herbert interplanetáris vízióját és a Föld nevű bolygón megvalósítható költségvetési terveket nem lehetne összeegyeztetni. Alejandro Jodorowsky és Moebius soha el nem készült Dűnéjének már saját jogon van legendája, 1984-ben pedig David Lynch Dűnéje okozott komoly zavart az erőben. Idén érkezik az elmúlt évek egyik legizgalmasabb hollywoodi rendezőjének, Denis Villeneuve-nek (Blade Runner 2049, Érkezés, Sicario) nagyszabású filmadaptációja. A magyar olvasók pedig már kézbe vehetik Herbert első regényének képregény-adaptációját is.

A Herbert által teremtett világ igen látványos, aminek (legalább) két fő eleme van. Az egyik magának a bolygónak és a világnak a szokatlan és egyedi víziója, az emberi test kipárolgásait visszaforgató cirkoruhától kezdve az űrhajókon át a fűszerkitermelő gépekig. A másik a narrátort folyamatosan megszakító szereplői szólamok. Olvasóként közvetlen (a narrátor által nem közvetített) bepillantást nyerünk a szereplők gondolataiba, abba, hogyan látják a világot. A tárgyak, események egyszerre vannak jelen objektíven, és látjuk őket valakinek a szemén (és értelmezésén) keresztül. Látjuk a narrátor által ismertetett aktualitást, és hozzáférésünk van a jelenséghez úgy is, ahogy annak múltja a szereplők gondolataiban idéződik fel, amiként szintén látjuk az adott tárgy vagy helyzet spekulált jövőjét, az általa keltett szubjektív asszociációkat. Emiatt a többszólamúság miatt (is) összetett kérdés a Dűnét adaptálni: bármilyen siker érdekében az adaptálóknak tudniuk kell, mit akarnak.

Nos, a Dűne-képregény készítői, Brian Herbert (az író fia) és Kevin J. Anderson – egy jól összeszokott páros, akik számos történettel bővítették már a Dűne világát –, valamint az általuk felkért rajzolók, Raúl Allén és Patricia Martín mintha nem merték volna elengedni a fantáziájukat, mintha nem mertek volna a képregénynek szabadságot adni. Szemmel láthatólag sok (feltételezésem szerint többévnyi) munkát tettek bele, és amikor a szabadság hiányáról beszélek, nem arra gondolok, hogy a képregény ne lenne szép vagy látványos – a képregény szép, és olykor látványos. Még a fent említett folyamatos gondolatszólamok verbális megjelenítésére is kísérletet tesz: a szereplők gondolatait színes szövegdobozokban olvashatjuk, és néha láthatjuk is: a 119. oldalon például a Thufir ruhaujjába rejtett dobótűt, amire Jessica csak gondol.

Mégis, a képregény mintha nem merne a maga eszközeivel, azon a módon újat hozzátenni a regényhez, ahogyan csak a képregény képes. A képregényt elolvasva ugyanis nem derül ki, miért kellett a regényből elkészíteni ezt az adaptációt, mit akartak az alkotók mondani vagy mutatni. Sokatmondó, ahogy az előszóban az írók a projektjükről mesélnek. Mintha nem lennének tisztában azzal, hogy adaptálni nem azt jelenti, hogy kimásoljuk a Dűne szavait, és képeket rajzolunk melléjük, és hogy adaptáláskor azon merengünk, jogunk van-e Herbert szavait megváltoztatni. Mintha nem tudnák, hogy adaptálni minden esetben azt jelenti: értelmezünk, és ezáltal valami újat teszünk láthatóvá. Ezt írják: „úgy döntöttünk [...], hogy ennek egy meghatározó képregénynek kell lennie, Frank Herbert 1965-ben készült klasszikus művének ténylegesen pontos és szöveghű feldolgozásának. Nem az volt a fontos számunkra, hogy a saját értelmezésünkben adjuk elő a Dűnét, nem akartunk változtatni a történeten azzal, hogy rajta hagyjuk a kezünk nyomát. Azt szerettük volna, ha ez jelenetről jelenetre, fejezetről fejezetre színtisztán a Dűne lenne” (7). Ha az ember ezt szeretné, olvassa el a Dűnét, de lehetőleg ne olvassa újra, mert lehet, hogy pár év elteltével máshogy értelmez majd cselekményelemeket, és akkor azon kell töprengenie, vajon az első vagy a második olvasás volt „fejezetről fejezetre színtisztán a Dűne”.

Az adaptáció gyakorlatát, a forrásmű és az új mű viszonyát sokféleképpen meg lehet közelíteni: a legkevésbé gyümölcsöző és a legkevésbé célravezető, ha azon merengünk, melyik az értékesebb, szabad-e ezt vagy azt, és elég hű-e az új mű. Ezekben az esetekben ugyanis már előre tudjuk a választ: egyetlen adaptált mű sem lesz pontosan olyan, mint az eredeti. Ha az adaptált mű nem tenne hozzá az eredeti műhöz, ha az ifjabb Herbert és alkotótársai nem tennének hozzá a Dűne című regényhez, teljesen feleslegesen töltöttek volna hónapokat a forgatókönyv megírásával, az oldalak tervezésével, a rajzok véglegesítésével és a színezéssel.

Adaptációról szólva sokkal inkább előremutató, ha a két mű közötti kapcsolatot és azok minőségét vizsgáljuk – én leginkább Linda Hutcheon adaptációs elméletét szeretem képregényekre alkalmazni.[2] Hutcheon szerint az adaptáció örömét a változtatásokkal véghez vitt ismétlés adja:[3] itt az öröm (pleasure) szóra külön felhívnám a figyelmet. Az öröm forrása a rituálé kényelmének és a meglepetés fűszerének elegye.[4] Az adaptáció sikeréhez kell a váratlan és a változás, amelyeket mind elvesztjük, ha a hűség–hűtlenség-tengelyen próbáljuk saját projektünket elhelyezni.

Az adaptáció tehát egy kreatív és értelmező kisajátító eljárás, az olvasó pedig örömmel keresi a közös intertextuális jegyeket.[5] A regény szövegének emlékéhez és az adaptációval kapcsolatos (akár implicit) elvárásokhoz viszonyított hasonlóságok és eltérések egyaránt gazdagítják az olvasási élményt – az új, hozzáadott értékekkel együtt. A Dűne alkotói – saját előszavuk és ars poeticájuk ellenére – alkalmaztak olyan kreatív és értelmező gesztusokat, amelyeket csak képregényben lehet megtenni: például színkódolták az egyes helyszíneket, hogy könnyen azonosíthatóvá tegyék a jelenetváltásokat, teljesen elhagyták a narrátor szólamát, vagy a nyitóoldalon szépen egymás mellé komponálták Arrakis perzselő sivatagbolygóját és a vízben gazdag Caladant. A panelek méretével és alakjával sokszor hatásosan kísérik, sőt alakítják a cselekmény hangsúlyait. A gyanakvással és cselszövéssel foglalkozó első könyvből könnyen olvasható képregényt készítettek, amely nem döccen, és mindig érthetően mesél – kezdő képregényolvasóknak várhatóan semmilyen nehézséget nem okoz majd.

Frank Herbert – Brian Herbert – Kevin J. Anderson: Dűne – Képregény 1. Fordította Békés András – Tamás Gábor. Budapest, GABO, 2021.

*

Jegyzetek:

[1] Takács Gábor: „A Dűne az ökokrízis korában”. Prae, 2020/4, 92–99.

[2] Szép Eszter: „A walesi bárdok újratöltve: Versadaptáló képregény és konvergens kultúra”. Szépirodalmi Figyelő, 2017/6, 42–55.

[3] Linda Hutcheon: A Theory of Adaptation. New York, Routledge, 2006. 4.

[4] Uo.

[5] Hutcheon: I. m. 8.

A kritika szerzőjéről
Szép Eszter (1984)

Képregény- és kultúrakutató, kritikus. Legutóbbi kötete: Comics and the Body: Drawing, Reading, and Vulnerability (Ohio State University Press, 2020)

Kapcsolódó
A homokdűnék prédikátora (Frank Herbert 100)
Takács Gábor (1987) | 2020.10.08.