A homokdűnék prédikátora (Frank Herbert 100)
Fotó: 1749
A homokdűnék prédikátora (Frank Herbert 100)

Száz éve született Frank Herbert, a Dűne szerzője. Takács Gábor esszéje.

Hála a hollywoodi filmgyárnak, hamarosan újra a mozivásznon láthatjuk viszont Frank Herbert klasszikus regényét, a Dűnét. Denis Villeneuve készülő filmje már akkor óriási érdeklődést vonzott, amikor még egy jelenetfotót sem lehetett látni belőle, az előzetes óta pedig még nagyobb a várakozás. Mindez nemcsak az impozáns szereplőgárdának vagy Villeneuve korábbi munkáinak köszönhető, hanem annak is, hogy az 1965-ös könyveredeti a populáris irodalom legkedveltebb alkotásainak egyike, szerzője pedig Isaac Asimov és Arthur C. Clarke után talán a legismertebb sci-fi-író.

Pedig Frank Herbertről sokáig senki nem gondolta volna, hogy a huszadik század talán legnagyobb hatású sci-fi-regényét fogja megírni. Tanult ugyan kreatív írást, de csak kevés történetet tudott eladni magazinoknak, ezért nagyon sok munkakörben kipróbálta magát, a legtöbbet újságíróként tevékenykedett különböző nyugati parti lapoknál. Már első regénye megjelenésekor is harminchat éves volt, maga a könyv pedig nem keltett olyan nagy feltűnést. Ráadásul nem követte egyből újabb – ami igen szokatlan volt a sci-fi-szerkesztők és -olvasók számára. Herbert ugyanis az a fajta szerző, aki képes éveket tölteni kutatómunkával, újra és újra átírni a kéziratot, és a legapróbb részletig felépíteni fiktív világát. Így hiába volt meg második regényének, a Dűnének az alapötlete már 1957-ben – ekkor látogatott el az Oregon állambeli Florence-be, hogy riportot készítsen a helyiek küzdelméről a homokdűnékkel –, a történet első változata csak 1963-ban jelent meg folytatásokban, az általunk ismert formában pedig két évvel később adták ki.

Mintha csak erre a sikerre várt volna, Herbert az ezt követő két évtizedben csak a Dűnéhez öt folytatást írt, emellett pedig több mint tucatnyi másik regényt. Könnyen tűnhet úgy, hogy az a sok ismeret, amire szert tett élete első negyvenöt évében – legyen szó vallástörténetről, politológiáról, genetikáról, antropológiáról, költészetről vagy akár geológiáról – elegendő üzemanyagul szolgált teljes írói pályafutásához. Könnyen felismerhetőek azok a témák, melyek rendre felbukkannak műveiben: a társadalmat összetartó erők, az egyén szerepe a közösségben, az embereket befolyásoló hatások vizsgálata, a környezet komplex rendszerként való szemlélete, a hagyományok működése.

Egy interjúban egyszer megkérdezték az írótól, vajon a legokosabb, vagy a legkíváncsibb ember-e a világon, utalva ezzel arra a töméntelen mennyiségű témára, ami egy-egy könyvében felbukkan. Herbert természetesen kíváncsinak vallotta magát. Életrajzában (Dreamer of Dune) Brian Herbert leírja, milyen komplex katalógusrendszert állított össze a szerző egy-egy könyvéhez, mennyire sokrétűek voltak az olvasmányai, és felidézi, hogy éjszakákba nyúlóan tudott beszélgetni a különféle témák szakértőivel. Frank Herbertet minden érdekelte, a napelemek működésétől kezdve a zen buddhizmusig. Ennek is köszönhető, hogy bár sok sci-fi-író épített fel komplex regényvilágokat már előtte is, a Dűne korának egyik, ha nem a legsokrétűbb tudományos-fantasztikus könyve – nem hiába hasonlította például Arthur C. Clarke is Tolkien trilógiájához.

Herbert egyik legfontosabb irányelve alkotás közben az volt, hogy minden mindennel összefügg, és egy ember életét, cselekedeteit bármi befolyásolhatja. A környezet, ahol él, az őseitől örökölt hagyományok, a társadalmi rendszerek, a vallási dogmák, a gazdasági tényezők, a szűk családi kötelékek és azok a viselkedésminták, amelyeket elsajátított – regényei az elkövetkező sci-fi-írók generációit tanították meg arra, hogy komplex egészként szemléljék fiktív világaikat, és ne csak a nyilvánvaló elemeket dolgozzák ki.

Ez az átfogó szemléletmód nem csupán regényírás közben jellemezte Herbertet. Ahogy a Dűnében is egyetlen ökológiai rendszerként mutatta be az idegen bolygót, az Arrakist, melynek az állatok és növények mellett az emberek is a részei, úgy a való életben is komoly szószólója volt a környezetvédelem fontosságának. A vadregényes Washington államban töltött gyerekkorában megtapasztalta, mennyire függ az ember a természeti környezettől, és hogy a modern civilizáció miként hat erre a környezetre. Interjúkban, előadásokban, cikkekben és egy egész könyvben igyekezett felhívni a figyelmet arra, hogy a jövőben milyen, veszélyes hatással lesz az emberre a természet kizsákmányolása. Úgy gondolta, sokkal harmonikusabban kellene együtt élnünk a minket körülvevő világgal – ezért is becsülte annyira az amerikai őslakosokat és világszemléletüket (akiknek egyetlen nem sci-fi-regényét, a Lélekvadászt is szentelte). Hogy élen járjon ebben, ő maga is igyekezett olyan háztartást kialakítani, amely majdhogynem önfenntartóként működött.

De az ökológia mellett még sok más témáról is igyekezett kifejteni a véleményét könyveiben és előadásaiban. Az ő művei foglalkoznak talán a legtöbbet a politikával és az államigazgatással a science fiction-regények közül: A Dűne istencsászára egyenesen olyan, mintha Machiavelli sci-fit írt volna. Herbert több szenátorjelölt szövegírójaként dolgozott, ezáltal pedig bepillantást nyert az amerikai politika működésébe. Ez a néha bohókás, szakállas, szívélyes öregúr, amilyennek őt a közönsége látta, komor és lesújtó véleménnyel volt a politikáról, különösen a karizmatikus vezetőkről, mint amilyen John F. Kennedy volt: úgy tartotta, a hatalom gyakorlói gyakran saját érdekeiket helyezik előtérbe, a megcsontosodott bürokrácia alávetett helyzetbe kényszeríti az embereket, és még a jó szándékú vezetők is könnyen egész népek vesztét okozhatják. Herbert egész életműve e körül a téma körül forog: szereplői gyakran ütköztetik elképzeléseiket az állam vagy a közösségek helyes irányításáról. És pontosan ez állítja az egyik legnagyobb kihívás elé az olvasót: a politika mellett a vallás, a kultúra, a társadalom és egészében az emberiséget jellemző rendszerek ismertetése közben könnyen elvész az ember. Nem arról van szó, hogy az író ne tudott volna érzelmi csúcspontokat vagy akciódús jeleneteket írni (gondoljunk csak a Dűne késpárbajaira) – ő is tisztában volt azzal, hogy nem lehet csupán filozófiával megtölteni egy regényt: „Ha valaki belép egy könyvesboltba és leszurkolja a nehezen megkeresett pénzt (energiát) a könyvedért – mondta –, tartozol neki némi szórakoztatással és azzal, hogy a lehető legtöbbet kihozod magadból.” Ennek ellenére még legmozgalmasabb kötetei is tobzódnak a különböző jelentésrétegekben: az embernek újra és újra vissza kell térnie némelyik mondathoz, hogy megértse annak valódi tartalmát. Ráadásul a regények nyelvezete is megnehezíti a befogadást: szövegei gyakran túlbonyolítottak, szóhasználatára pedig a legjobb szó az impozáns. Fordítóként és szerkesztőként is embert próbáló megérteni és magyarul átadni ezeket a történeteket.

Viszont éppen ez a nyelvi és gondolati sokrétűség az, amiért mindig elő lehet venni Frank Herbert könyveit. Bár némelyik sci-fi-kütyüje fölött már elszállt az idő (hiába nem használt annyi fiktív technológiát, mint a kortársai, azért néha nála is felütötte a fejét a technoblabla), a könyveiben felvetett témák és problémák örök érvényűek. Ráadásul – talán éppen, mert ő maga sem annak indult – nem csak a sci-fi-olvasókat tudta megszólítani: hiába játszódnak történetei a távoli jövőben és idegen bolygókon, könnyen találni bennük a mi világunkkal közös pontokat. Különösen azt izgalmas figyelni, ahogyan életműve újra és újra aktuálisssá válik – akár most, a társadalmi igazságtalansággal és klímaváltozással telített jelenben is.

Az esszé szerzőjéről
Takács Gábor (1987)

Kritikus, a GABO Kiadó szerkesztője, a Próza Nostra munkatársa, a Világok Találkozása rendezvénysorozat szervezője.