Az időutazós történetek állandó dilemmája, hogy mi történik, ha az ember találkozik jövő- vagy múltbéli önmagával. Rendszeresen visszatérő motívum a figyelmeztetés, hogy ennek sosem szabad megtörténnie, hiszen ez feloldhatatlan anomáliát okozna az idő- és tér kontinuitásában. Hervé Le Tellier 2020-ban Goncourt-díjjal kitüntetett, azóta bestselleré vált Anomália (L’anomalie) című regénye is ezzel a problematikával foglalkozik – csak ő el is megy odáig, hogy az ének valóban találkoznak... és láss csodát, a világ nem omlik össze.

Persze a történet mozgatórugóját adó anomália magyarázata nem ilyen egyszerű, a regény jó részében pedig nagyon is félnek attól, hogy összeomlik a világ. A különbség az az időutazós történetekhez képest, hogy Le Tellier-nél az idő valóban kizökken. Az aktuálisan megélt valóság rendje, szövete felfeslik, amikor ugyanaz a Párizs-New York járat, ugyanazokkal az utasokkal kétszer is leszállási engedélyt kér a JFK reptéren. Hogy mi ennek az oka, és hogyan, ki fogja „helyretolni azt”, erről a kirakósról szól az Anomália.

Részben.

Ugyanis a francia matematikus-nyelvész író nem véletlenül nyerte el könyvével az első pandémiás évben a Goncourt-díjat, és döntögetett eladási rekordokat: többrétegű, többszólamú regénye egyszerre irodalmi játék, stílusgyakorlat, filozófiai eszmefuttatás és nyugtalanító thriller.

Az Anomáliát olvasni sokszor olyan, mintha egy amerikai katasztrófafilmet vagy sorozatot néznénk – miközben Le Tellier kifinomultsága a nagy francia elődöket idézi. Különösen az általa jelenleg elnökölt, nyelvi játékokra, stílusgyakorlatokra és kísérleti irodalomra szakosodott OuLiPo irodalmi csoport alapítójára, Raymond Queneau-ra, illetve Georges Perec és Italo Calvino műveire emlékeztet időnként.

Le Tellier cliffhangerekkel is operálva, de inkább a suspense-t végig fenntartva dolgozik; a horrorisztikusabb vagy nyugtalanítóbb, thrillerbe és krimibe illő részek mellett a romantikus komédia és a dráma műfaja is szerephez jut. Élvezetes, sodró lendületű, szórakoztató, még akkor is, ha nem minden (egyébként jól megrajzolt) karakter áll ugyanolyan közel a szívünkhöz, vagy ha az anomália matematikai magyarázatát – Niklas Böstrom svéd filozófus 2003-ban publikált szimulációs hipotézisét – nem értjük, nem értünk vele egyet, esetleg a bonyolult tudományos magyarázat mellett hiányolunk valami megfoghatóbb feloldást.

Ami a könyv szerkezetét illeti, az in medias res kezdés („Nem nagy szám megölni valakit”), a regény a regényben-technika használata (egyik főszereplőnk, a fordító-író Victor Miesel Anomália című könyvéből még idéz is Le Tellier), vagy a narratív puzzle lépésről lépésre való összeállítása mind-mind olyan eszközök, amelyek lebilincselő olvasmánnyá teszik az Anomáliát, az összképet pedig tovább javítja Gulyás Adrienn remek fordítása, aki kiváló munkát végzett, akár a különböző nyelvi regisztereket, akár a történet-rétegeket vesszük (nem beszélve arról, hogy részleteiben is meg kellett értenie az előbb említett szimulációs trilemmát). Amely a mesterséges intelligencia fejlettsége és a poszthumán kor kapcsán azt veti fel, nem mindannyian egy gépek által irányított valóságszimuláció részei vagyunk-e, valahogy úgy, ahogy a regény mottójául választott Csuang-Ce idézet szól: „ha azt mondom, álmodsz, az is csak álom”.

Mindemellett a fordítás hangvételét tekintve sem volt a legegyszerűbb a feladat, hiszen az egész könyvön végighúzódik a helyenként szarkasztikussá váló, hol erősebben, hol gyengébben megjelenő irónia – mintha valaki végig gúnyos mosollyal olvasná fel a történetet. Ez a hangnem, a többféle narratív technika, a jegyzőkönyvek, kihallgatás-leiratok, emailek, versek és dalszövegek beemelése teszi nyelvileg és stilisztikailag izgalmassá Le Tellier-t. A szöveg amerikanizáló hatását (amely több interjú szerint is a szerző nem titkolt célja, a játék egyik eleme volt) erősíti a rengeteg anglicizmus, az angol fejezetcímek (ez a francia verzióban még jobban érezhető). Több olyan részlet is van a könyvben, amely nyelvi eszközökkel érzékelteti a kétféle közeg, kultúra különbségét: ugyanúgy olvashatunk francia filozófus-tévévitát amely akár a France2 adásában is elhangozhatott volna,, mint klasszikus kibeszélő, szenzációhajhász, Oprah Winfrey-s talkshow-jelenetet.

Le Tellier ironikus-szarkasztikus hangneme kapcsán meg kell említenünk, hogy bár érthető utalásokkal nem kíméli sem az amerikai, se a francia, se a kínai elnököt, de távol áll tőle a didaktikus hangnem, és nincsenek aktuálpolitikai felhangjai – a 2021-ben játszódó történetben még a pandémia is csak szinte észrevehetetlenül, említés szintjén jelenik meg (ami valljuk be, üdítő).

Az egész könyvet átszövő nyomozás részei persze a remekül kidolgozott karakterek, akik különböző hangon szólalnak meg – ezek a nézőpont-váltások a polifónia mellett nagyban hozzájárulnak a regény jó ritmusának megteremtéséhez. Arról nem beszélve, hogy ezáltal sokkal közelebb kerülhetünk az általunk szimpatikusnak vélt szereplők életéhez, történetéhez; így valóban lesz tétje a végső döntéseknek.

A queneau-i nyomvonalon haladó Le Tellier kirakósának része persze az is, hogy az egész történet szellemében az utolsó oldalakra is tartogat csavart – az olvasóra bízva nemcsak a regény értelmezését, de tulajdonképpen megfejtését is. Ő tolja helyre a kizökkent időt.

Hervé Le Tellier: Anomália. Fordította Gulyás Adrienn. Budapest, Park, 2021. 348 oldal, 3999 forint.