1749: Korábban is tudtuk, hogy dolgozott újságíróként, de az a budapesti könyvbemutatón derült ki, hogy ételkritikus volt. Mit tanult az írásról abban a szakmában?

Hervé Le Tellier: Szerintem az ételkritikus elsősorban író. Minden alkalommal, amikor egy-egy étteremről vagy fogásról ír, valójában stílusgyakorlatot csinál. Jártam például egy rossz és drága étteremben, ahol nagyon tetszett viszont a szőnyeg, ezért a cikk háromnegyedében arról beszéltem, és csak a többiben a konyháról. Humorral, találékonyan kell írni, mert a kritikus célja, hogy olvassák. Az étteremkritika egyfajta krónika, és nem a legolvasottabb rovat, éppen ezért be kell vonzani az olvasókat. Ez a munka legérdekesebb része. Érzékletesen kell írni, láthatóan-hallhatóan. Nagyon sok lehetőséget ad ez a mesélésre, egyszer három oldalon keresztül írtam a pizza történetéről az ókori rómaiakkal kezdve. Nem voltam a legjobb, de speciális újságírói munka volt, ami nagyon izgalmas volt számomra.

1749: Ha már a stílusgyakorlatokat említette: egyszer úgy nyilatkozott, hogyha nem lenne az Oulipo-csoport tagja, nagyon más regényt írt volna. Miért?

HLT: Mert nem mertem volna használni mindazokat a szövegeket és műfajokat, amelyeket a regénybe illesztettem – a dalszövegtől a FBI kihallgatási jegyzőkönyvein át a levelekig, e-mailekig. Az oulipósok megengednek maguknak olyan dolgokat, amelyeket mások nem, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. A csoport révén merjük vállalni a kockázatot, hogy nem fogunk sokat eladni a könyvből. Mindemellett, ez nem egy elsőkönyves író debütje. Úgy gondolom, hogy elsőkönyves szerző nem tudta volna megírni az Anomáliát. Lehet, hogy tévedek, de az a benyomásom, hogy így játszani stílusokkal, műfajokkal, eszközökkel csak tapasztaltabb szerző tud. Egy fiatal író még tiszteletben próbálja tartani a prózaírás íratlan szabályait, én pedig azt csináltam, amit akartam, ami szórakoztatott. Az elején a kiadómtól, a Gallimard-tól rendszeresen meg is kaptam, hogy túl bonyolult a regény, túl sok a szereplő, ne beszéljek a szimulációs elméletről, mert nem fogják érteni… És ebben egyébként lehet, hogy igazuk volt, de egy idő után a hátránya előnyévé vált. Bár arra én sem számítottam, hogy ilyen siker lesz; úgy véltem, ha már húsz-huszonötezer példány elfogy belőle, azzal meg leszek elégedve.

1749: Ezek szerint meglepte, hogy ekkora siker lett?

HLT:

Borzasztó kimondani, de a sikerhez könnyen hozzászokik az ember.

A Goncourt előtt olyan háromszázötvenezer körüli példány fogyott a regényből. Amikor átlépték az eladások a négyszázezret, már nagyon boldog voltam, gondoltam, hogy most már biztosan meg fog állni, de folytatódott. Azóta meghaladta a dupláját is, és a mai napig hetente mintegy ötszázat vesznek belőle. Ami sok. Főleg annak tekintetében, ahogy azóta eltelt közel másfél év. Úgyhogy igen, a siker meglepő, váratlan és kiszámíthatatlan volt.

1749: Mit gondol, mi tette ezt lehetővé? Jókor volt jó helyen, vagyis jó pillanatban írta meg a jó regény?

HLT: Véletlenek nincsenek. A dolgoknak megvan a maguk rendje, a toll is, ha feldobom, le fog esni – mindennek van logikus magyarázata. Főleg, ami a könyvpiacot illeti, csak éppen számunkra nem mindig egyértelmű, egy adott könyv éppen miért működik, vagy sem. Az biztos nem mindegy, hogy mikor jelenik meg, a közönség milyen szükségét, igényét elégíti ki, hogy milyen a gazdasági helyzet. A Goncourt-ral járó vörös szalag (amit a díjazott könyv borítójára raknak – S. K.) óriási segítséget jelentett. És a könyvesboltok zárva tartása miatt azok a könyvek, amelyek jól mentek, még jobb eladásokat produkáltak. A harmadik ok, hogy a könyv szent kulturális tárggyá vált, mindenki arról beszélt, hogy az irodalom, az olvasás milyen fontos. És abban az adott pillanatban az Anomália volt A könyv. Amit mindenki olvasott, amiről mindenki beszélt, és emiatt egyre többet és többet beszéltek róla. Ez az objektív magyarázat. Vannak persze szubjektív okai is. Úgy gondolom, az Anomália transzgenerációs regény: ugyanúgy érdekelhet egy nyolcvan, mint egy húsz éves olvasót – és ez nem mindig van így. Mindenféle korú olvasót meg tud, tudott szólítani, szól a fiatalságról éppúgy, mint az öregedésről. Férfiaknak és nőknek egyaránt érdekes – ami nem egyértelmű, hiszen

sok regény csak nőknek vagy csak férfiaknak íródik.

Mivel sok helyszínen játszódik, az olvasók a szereplőkkel együtt utazhattak Észak-Amerikától Afrikáig (miközben karanténban voltak). Sokféle stílus, műfaj, szereplő van benne, igyekeztem humorossá is tenni – biztos volt olvasó, aki nevetett rajta. Végeredményben sok kritériumnak megfelelt. Sok négyzetbe került pipa, ami néha elég.

1749: A könyvbemutatón az is elhangzott, hogy az Anomália írása közben sok minden csak úgy természetesen, már-már kötelezően „jött”: a szereplőkhöz kapcsolt műfajok, a mise en abyme, a bestseller-pastiche, vagy az, hogy csak repülőúton következhetett be az anomália. De mit értsünk azalatt, hogy írás közben csak úgy adódik valami?

HLT: Azt, hogy egy krimit nem lehet ugyanúgy megírni, mint egy prousti remekművet. „Nem nagy szám megölni valakit” – így szól a regény első mondata. Kemény, erős, ritmusos, rímes, és az olvasó rögtön tudja, hogy ebben a fejezetben thrillerrel, krimivel lesz dolga (Az első fejezet Blake, a sorozatgyilkos története – S. K.). Amikor romantikus vagy drámai műfajú szövegrésznél vagyunk, abban pedig az érzelmekről, a pszichéről kell írni – de anélkül, hogy didaktikusan pszichologizálnánk. A szereplőket viselkedésükkel kell jellemezni, nem az érzelmeikkel. Az egész írói munka valójában ebben áll: anélkül megmutatni, mi zajlik egy karakter lelkében és fejében, hogy elmondanánk azt. Tettekkel vagy például tárgyakon keresztül. Az olvasó megérti. Akár pár mondatból is. Blake feleségének, Florának fogalma sincs semmiről, és ezt egy-két mondattal le lehet írni. Az amerikai creative writing műhelyekben ezt hívják „show-tell” módszernek. Nem elmondani kell, hanem megmutatni.

Ahelyett, hogy azt írnánk, a karakter ideges volt, csak annyit írunk, hogy kiejtette kezéből a poharat.

A tettek, reakciók beszélnek – a pszichológiát félretesszük. Az Anomália szereplőinek személyiségét is abból ismerjük meg a legjobban, ahogy kettőzött énjükkel viselkednek, amikor a harmadik részben találkoznak velük. Az nagyon sok mindent felfed, megmutat belőlük. Sokkal komplexebbé válnak, kiderülnek titkok, indítékok, mélyebb értelmet nyer minden. Ennek a sokrétűségnek a dimenziói érdekeltek igazán, ezt szerettem volna megmutatni.

1749: A bemutatón úgy fogalmazott, az írás olyan, mint gyufából katedrálist építeni, egyúttal azt is elárulta, gyerekkorában építész szeretett volna lenni. Beszélgetésünk elején nekem azt is elárulta, hogy André, az építész karakterébe saját magát is beleírta. Mi köze van egymáshoz az írásnak és az építészetnek?

HLT: Nem bánom, hogy író lettem és nem építész, mert ha íróként nem vagyok megelégedve egy könyvvel, csak félreteszem vagy elölről kezdem, egy házzal ezt mondjuk nem tudom megtenni… Ugyanakkor vannak hasonlóságok a házak és könyvek között. Az egyik az áramlás. Egy jó regénynek természetes a folyása, még akkor is, ha flashbackek vannak benne, ahogy egy jó ház is kellemesen bejárható. A másik, hogy a ház minden egyes részének megvan a maga funkciója: a hálóban alszunk, az étkezőben eszünk, a fürdőben tisztálkodunk és folytathatnám. A regénnyel hasonló a helyzet, kellenek bele a folyosókhoz hasonló átkötő részek, hogy a cselekmény haladjon, nyugvópontok, ahol megpihenhetünk, mint a nappaliban, vagy izgalmas, akciódús momentumok, mint a konyhában. Ha az író nem veszi figyelembe ezt a diverzitást, akkor a könyv könnyen unalmassá válhat. A harmadik dolog, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egy ház, épület nem lapos. Különböző szintek, emeletek vannak benne – és ez érvényes a könyvekre is. Az Anomáliában a történetrétegek úgy rakódnak egymásra, ahogy az emeletek. Vannak olvasók, akik megállnak a földszinten, és sosem érnek fel a tetőre, vagy csak az első, második emeletet nézik meg. Az olvasás különböző szintjei is ezek. A különbség az, hogy minél jobb egy könyv, annál kevesebbe kerül, mert kijön ’poche’, puhafedeles kiadásban is. A házakra ez sajnos nem igaz. Sőt, mostanában egyre többször találkozunk azzal, hogy rossz lakásokat árulnak óriási összegekért.

1749: Az Anomália június elején megjelenik ’poche’ (puhafedeles zsebkönyv – S. K.) kiadásban is. Ez nem általános még Goncourt-díjas regények esetében sem. Mit jelent a könyv útja szempontjából?

HLT: Két dolgot. Egyrészt, hogy a korábbinál sokkal több olvasóhoz eljut, sokkal elérhetőbb lesz, mert olcsóbb, másrészt sokkal kevesebbet keresek vele. A viccet félretéve,

a puhafedeles kiadás a regény második élete.

A kiadó számára a befektetés megtérülését jelenti, az író számára pedig annak biztosítéka, hogy továbbra is olvasni fogják.