Talán nincs még egy olyan mű a világirodalmi kánonban, amelynek a keletkezése óta annyit változott volna a megítélése, mint a Tolsztoj-regénytrilógia záróakkordjának, a Feltámadásnak. Mindezt a szerző saját művéhez való hozzáállása is nagyban befolyásolta. 

Tolsztoj a több mint tíz évig tartó munkája után 1899-ben kiadott művét a három nagyregénye közül messze a legjobbnak tartotta

– elsősorban egyik főhőse, Nyehljudov alakjának megformálása miatt, akinek ténykedésén keresztül a tolsztojánus elveit a leginkább ki tudta fejteni. Ehhez a véleményhez csatlakozott az a kortárs Csehov is, aki szintén a jellemábrázolás kiválóságát hangsúlyozta a regénnyel kapcsolatban: „Csodálatos remekmű. Hallatlanul érdekes minden, ami Nyehljudov és Katyusa kapcsolatára vonatkozik, s még inkább az a sok herceg, tábornok, a nagynénikék, a parasztok, a rabok, a fegyőrök. A lélegzetem is elállt attól a jelenettől, amelyben a Péter-Pál-erőd parancsnoka, a spiritiszta tábornok szerepel, olyan nagyszerű!”[1]

A csehovi dicséret azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy Tolsztoj halála után a Feltámadás iránti addigi érdeklődést hosszú távon fenn lehessen tartani: ekkor indult útjára a másik két nagyregény, az Anna Karenyina illetve a Háború és béke máig tartó töretlen népszerűsége, amellyel a Feltámadás jó ideig nem tudta felvenni a versenyt.

A regény recepcióesztétikájában azonban ismét újabb fordulat állt be a szocialista éra beköszöntekor: ekkor már nem a jellemábrázolást dicsérték a műben, hanem a kommunista ideológiának kiválóan megfelelő, Nyehljudov képviselte „bűnbánó nemest”, aki ebben az értelmezésben a társadalmi rosszat felismerve, a parasztság tarthatatlan helyzetét és a börtönben sínylődő, sokszor ártatlan rabok nyomorúságát látva lép az önmegtagadás útjára. A regény társadalmi problémákat felvonultató szegmense ráadásul nemcsak a kelet-közép-európai kritikusokat, de a Plehanov befolyása alá kerülő francia irodalomtörténészeket is lenyűgözte, például azt az M. Aucouturier-t, aki szerint 

a Tolsztoj-regény zsenialitása abból fakad, hogy a hősei személyes sorsán keresztül egész osztályok sorsára világít rá.

„Hiszen a szereplők pszichológiája nem más, mint egész társadalmi osztályok lélekrajza, következésképp a magánszemélyek lelki életének folyamatai a társadalmi mozgásformák tükörképei.”[2]

A ma embere számára viszont — miután már jócskán túlvagyunk az osztályharc kötelező jellegű fokozódásán — a hazánkban húsz év elteltével újra, ráadásul friss fordításban kiadott Feltámadás sokkal inkább a Tolsztoj-életműben elfoglalt sajátos helye, illetve, ezzel szoros összefüggésben, a benne szereplők pszichés működése miatt lehet érdekes. Ha ezeket a szempontokat helyezzük előtérbe a regény befogadása során, a ma már sok vonatkozásban túlírtnak, sőt, helyenként didaktikusnak ható mű — gondoljunk csak a bírósági tárgyalások hosszadalmas leírására, Nyehljudov földműveléssel kapcsolatos, oldalakat kitevő értekezéseire, vagy a forradalmárok törekvéseinek ecsetelésére — mégis sokat tehet hozzá a Háború és béke, de főleg az Anna Karenyina-rajongók Tolsztoj művészetéről alkotott képéhez.

Egy rendkívül érdekes, a Tolsztoj-életművön belül megfigyelhető intertextuális játék részesévé válhat a Feltámadás olvasása közben az, akit elsősorban nem a regény társadalmi igazságtalanságokat megfogalmazó szegmense érdekel. Azaz az a befogadó, akit nem az foglalkoztat, hogy Nyehljudov alakjában hogyan „tökéletesedik” az Anna Karenyinából megismert Levin parasztok helyzetét megkönnyíteni szándékozó énje, hanem az, hogy a korábbi Tolsztoj-hősök viselkedésének lélektani mozgatórugói hogyan ismétlődnek meg és teljesednek ki az utolsó nagyregény lapjain. Ráadásul a ma embere számára az Anna Karenyina-szereplőknél megfigyelhető folyamatok értelmezése a Feltámadásban egy olyasfajta pszichoanalitikus szemléletmóddal bővül a szerző részéről, amely méltán nevezhető valamiféle protofreudista nézőpontnak. 

A történetben ugyanis a regény keletkezése idején még nem publikált freudi hármas osztatú személyiségszerkezetre bukkanhat rá az a mai olvasó,

akitől nem áll távol egy-egy individuum viselkedési dinamikájában a mélylélektani mozgatórugók keresése.

Az első intertextuális elem, amely protofreudista szemlélettel bővül a Feltámadásban, az Anna Karenyinából ismert Vronszkij festészet iránti rajongása, majd abból való kiábrándulása, amelyet Nyehljudov visz tovább. Vronszkij esetében a festészettel való felhagyás egyfelől az Annával való kapcsolata válságát, megtorpanását jelzi, miközben képtelen elszakadni a szerelmét tökéletesnek ábrázoló portré látványától. Ehhez képest a szintén festegető Nyehljudov ilyetén szenvedélyének feladását nagy mértékben az anyja portréjának látványa befolyásolja. Az édesanyját ábrázoló kép lesz az, amely látszólag azért vált ki belőle rendkívüli viszolygást, mert éles kontrasztot képez a nemrég elhunyt anyja halála előtti állapota és a képen látható, szexuális kisugárzással bíró asszony között: „ránézett a portréjára, amelyet ötezer rubelért festett egy híres művész. Fekete bársonyruhában, jórészt fedetlen keblekkel ábrázolta. Főleg a keblét akarta kiemelni a művész, a két melle közét, vakító szépségű vállát és nyakát. Szégyenletes volt, alávaló. Volt valami taszító, sőt szentségtörő abban, hogy félmeztelen szépségnek ábrázolta az anyját. Annál is taszítóbb volt, mert hiszen három hónappal ezelőtt ebben a szobában feküdt ez az asszony, kiszáradva, mint egy múmia, és mégis valamilyen rettenetes, nehéz szagot árasztott, amit lehetetlen volt kirekeszteni” (I/103).

A festmény látványa tehát protofreudista értelmezésben a hős ödipális korszakának lezárultát eredményezi, ugyanakkor egy másik nőből való kiábrándulásának is az előszobája lesz: „A csupasz keblű portré eszébe juttatott egy másik fiatal nőt, akit ugyanilyen lemeztelenítetten látott néhány nappal ezelőtt. Missy volt az” (I/103). Ezt a folyamatot pedig az egyik, szintén az Anna Karenyinában olvasható jelenet továbbgondolása még inkább alátámasztja: az, amikor Szentpétervárról hazaérve a Vronszkijjal összeismerkedő Annából a férje, Karenyin látványa undort vált ki, látszólag pusztán azért, mert rájön, hogy mekkora füle van a hites urának. És amikor mindezt szinte megismételve a Feltámadásban Nyehljudov minden apró ráncocskát felfedez a társasági életben neki feleségnek szánt Missy arcán, „látta, mennyire fel van borzolva a haja, milyen hegyes a könyöke, mennyire az apjáéra emlékeztet a hüvelykujja körme” (I/95), azt érezzük, hogy már nem is pusztán Missyből, hanem az anyjára hasonlító összes nőből ábrándul ki — végérvényesen.

S ez a folyamat nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a továbbiakban Nyehljudov Katyusa Maszlovára koncentrálhasson: mégpedig mai szemmel nézve a freudi személyiségszerkezet működésbe lépésével egyetemben. Tolsztoj a korát és kora lélektani ismereteit jócskán meghaladó módon vázolta ugyanis Nyehljudov személyiségében azt a két összetevőt, amit később Freud Idnek és Egónak nevezett. Ily módon a Katyusa Maszlova megrontása előtti és utáni énje kettősségének ábrázolása felér egy freudi pszichoanalízissel: „Nyehljudovban, mint mindenkiben, két ember lakozott. Az egyik a lelki, aki csak akkor keresi a maga javát, ha abból más is részesülhet, a másik az állati, aki csak a maga javát keresi, és evégből az egész világ javát hajlamos odadobni. Az önzés őrületének korszakában, amelyet a pétervári katonaélet váltott ki benne, ez az állati énje kerekedett felül, és teljesen elfojtotta a lelki énjét” (I/57).

Ahhoz viszont, hogy az állati vagy ösztönénje és Egója megint egyensúlyba kerüljön, a freudi elmélet alapján ma már tudjuk: közbe kell lépnie a Superegójának, a felettes énjének. Tolsztoj regényében pedig ez „kiszervezett” formában megy végbe. 

Nyehljudov lelkiismerete nem magától ébred fel, hanem egy külső körülmény következtében lép működésbe.

 Superegója nem lesz más, mint a tizenkét évvel ezelőtt megrontott, prostituálttá lett, gyilkossággal vádolt Katyusa, akit Nyehljudov újra lát azon a bírósági tárgyaláson, ahol törvényszéki ülnökként részt vesz. Látványának hatására pedig „a lelke mélyén már átérezte nemcsak tettének, hanem egész semmittevő, züllött, kegyetlen és önelégült életének alávalóságát és aljasságát, és a borzalmas függöny, amely valami csoda folytán egész idő alatt, tizenkét éven át elrejtette előle nemcsak a bűnét, hanem a rákövetkező életformáját is, most meg-meglebbent, és Nyehljudov időnként már bepillanthatott mögéje”. (I/81)

Ugyanakkor mind Nyehljudov, mind pedig az élő lelkiismeretévé váló Katyusa további sorsára nézvést meghatározó jelentőséggel bír, hogy a Katyusát megrontó szexuális aktus épp Húsvétkor történt meg. Ily módon a feltámadás mint központi motívum átvitt értelemben már azon a bizonyos együtt töltött éjszakán megadatik számukra, hogy aztán Nyehljudov viselkedése következtében sokáig egyikőjük se lehessen még csak hasonlónak sem a részese. Ahhoz, hogy újra feltámadhassanak, Nyehljudov számára a Superegója felbukkanására, Katyusa számára pedig addigi élete megtagadására van szüksége.

Katyusa alakja ezért szintén tekinthető egyfajta protofreudista tantételnek: annak érdekében, hogy a Nyehljudovval folytatott röpke, számára óriási csalódást jelentő szerelmi viszonya után képes legyen tovább élni, igyekszik magában minél mélyebbre fojtani a Nyehljudov iránti érzéseit. Erre a folyamatra pedig szintén egy, az Anna Karenyina egyik jelenetével folytatott szerzői intertextuális játék világít rá. Amíg az előző nagyregényben egy alkalommal Levin látja a nagybeteg Kittyt vonaton elsuhanni a birtoka előtt, s azt hiszi, hogy — képletesen szólva — már soha nem éri utol, a Feltámadásban a megrontott Katyusa látja meg a vonatban ülő Nyehljudovot, amint elérhetetlenül távolodik tőle. A jelenet egy freudi álomfejtéshez hasonlatos, egy olyan álom megéléséhez, amelyben képtelenek vagyunk szaladni, pedig utol kéne érnünk a szerelmesünkkel száguldó vonatot. A szerelvény távolodása pedig egyenes arányban van Katyusa jellemének gyökeres megváltozásával: „Kimerülten, átázva, sárosan ért haza, s attól a naptól fogva valamilyen lelki változás ment végbe benne, aminek eredményeképp azzá lett, ami most volt. Ezután a rettenetes éjszaka után nem hitt a jóban. (…) A férfi, akit szeretett, s aki szerette őt — mert tudta, hogy szerette —, kihasználta, csúfot űzött az érzéseiből, aztán eldobta. Pedig ő volt a legjobb ember, akit ismert. A többi még rosszabb volt. És minden, ami azután történt vele, lépésről lépésre megerősítette ebben. (…) Akivel csak dolga akadt, vagy pénzhez akart jutni általa — ezek voltak a nők —, vagy élvezetük tárgyát látták benne — ezek meg a férfiak voltak. (…) Ha elfogta az unalom, rágyújtott, vagy ivott egy pohárral, vagy, ami a legjobb, szerelmeskedett valami férfival, és már el is múlt”. (I/134-135)

Ilyen múlttal a háttérben viszont az újbóli feltámadásához Nyehljudov állítólagos újonnan fellobbanó szerelme — meg az elhatározása, hogy feleségül veszi — Maszlova számára kevés. Ezt súgja a tudatalattija. Neki többre, másra van szüksége ahhoz, hogy megújhodjék. S ilyen értelemben véleményem szerint teljesen mindegy, hogy a börtönben megismert Szimonszon forradalmár-e vagy sem. Az a lényeg, hogy hogyan viselkedik vele, s hogy Katyusa hogyan tekint rá: „Ez az ember gyakorolt hát döntő befolyást Maszlovára, azzal, hogy megszerette. Maszlova a maga női érzékével hamar megsejtette a dolgot, és a tudat, hogy szerelmet ébresztett egy ilyen különleges emberben, nagyon megnövelte az önbecsülését. Nyehljudov nagylelkűségből akarta feleségül venni őt, meg azért, ami régen történt; Szimonszon azonban olyanként szerette, amilyen most volt, egyszerűen azért szerette, mert szerette. Azonkívül Maszlova úgy érezte, Szimonszon rendkívülinek tartja őt, különbnek a többi nőnél, olyannak, akinek magas rendű erkölcsi tulajdonságai vannak. Nemigen tudta ugyan, miféle tulajdonságokat lát benne, de nem akarta, hogy csalódjon, ezért teljes erőből igyekezett előhívni magában a legjobb tulajdonságokat, amiket csak el tudott képzelni”. (II/181)

S ez a szerelem, egy ilyen szerelem — legalábbis mai szemmel nézve — Katyusa számára elég az újbóli feltámadáshoz. A mindenféle ideológiai háttértől és osztályöntudattól mentes feltámadáshoz, amelynek eléréséhez — legalábbis ezt sugallja a regény nyitva hagyott vége — Nyehljudovnak még nagy utat kell/kéne bejárnia.

Lev Tolsztoj: Feltámadás. Fordította Gy. Horváth László. Bp., 21. Század, 2023. 464 oldal, 10 990 forint

*

Jegyzetek:

[1] Csehov véleményét magyarul lásd: Csehov művei. Levelek, vallomások 1877-1904. Budapest, 1975, 681.

[2] M. Aucouturier cikkét lásd: Revues des études Slaves, 1978, 26.