Ha önök 1979 őszén belém botlanak, nem tudták volna egykönnyen eldönteni, hogy társadalmi vagy akár faji szempontból hová helyezzenek el. Huszonnégy éves voltam akkor. Vonásaim elárulták volna, hogy japán vagyok, de az abban az időben Nagy-Britanniában felbukkanó japán férfiaktól eltérően nekem vállig érő hajam és lekonyuló harcsabajuszom volt. Beszédemből legfeljebb a dél-angliai megyékre jellemző akcentust lehetett kihallani, melyet időnként a hippi korszak lassú folyású, akkor már avuló nyelvezete fűszerezett. Ha szóba elegyedünk, bizonyára a holland totális focit vagy Bob Dylan utolsó albumát vesézzük ki, esetleg eldiskurálunk arról, hogyan dolgoztam egy évig londoni hajléktalanokkal. De ha Japánt és a kultúráját firtatják, talán észreveszik a hangomba vegyülő árnyalatnyi türelmetlenséget, amikor kijelentem, vajmi keveset tudok róla, és arra hivatkozom, be se tettem a lábam abba az országba – még egy vakáció erejéig sem –, mióta ötéves koromban eljöttem onnan.

Azon az őszön egy hátizsákkal, egy gitárral és egy hordozható írógéppel érkeztem a norfolki Buxtonba – egy földekkel körülvett parányi angol faluba, ahol nem volt más, csak egy öreg vízimalom. Azért mentem oda, mert felvettek a Kelet-angliai Egyetem egyéves kreatívírás-kurzusára. Az egyetem tíz mérföldnyire volt onnan, Norwich megye székhelyén, nekem azonban nem volt kocsim, és kizárólag egy olyan buszjárattal juthattam oda, mely csak egyszer indult reggel, egyszer ebédidőben, és egyszer este. De ez, ahogy hamarosan kiderült, nem okozott komoly nehézséget, mivel heti két alkalomnál többször ritkán kellett megjelennem az egyetemen. Egy kis házban vettem ki szobát, melynek tulajdonosát, egy harmincas férfit épp akkortájt hagyta el a felesége. Az ő számára a ház nyilván semmivé lett álmainak szellemeivel volt tele – vagy egyszerűen csak engem akart kerülni –, mindenesetre sokszor napokon át nem is láttam. Más szóval, a londoni viharos életmódom után most szokatlan mennyiségű csenddel és magánnyal találtam szemben magam, melyben íróvá kellett válnom.

Csöppnyi szobám tulajdonképpen nem is állt messze az írók klasszikus padlásszobájától. A mennyezet erős dőlésétől klausztrofóbiát lehetett kapni, de ha lábujjhegyre álltam, egyetlen ablakomból távolba nyúló szántóföldekre nyílt kilátásom. A helyiségben volt egy kis íróasztal, melynek felületét szinte teljesen elfoglalta az írógépem és egy asztali lámpa. A padlóra ágy helyett téglalap alakú ipari habszivacsot fektettek, melyen még a metszően hideg norfolki éjszakában is izzadtam alvás közben.

Ebben a szobában vizsgáltam meg alaposan a nyár folyamán írt két novellámat, és azon tanakodtam, elég jók-e ahhoz, hogy megmutassam őket az új csoporttársaimnak. (Tudtam, hogy hatan leszünk a csoportban, és kéthetente egyszer fogunk találkozni.) Addigi életemben nem sok figyelemre méltó prózát írtam, a képzésre is egy – a BBC által elutasított – rádiójátékkal kerültem be. Korábban ugyanis azt terveztem nagy elszántsággal, hogy húszéves koromra rocksztár leszek; irodalmi ambícióimról épphogy csak tudomást szereztem akkoriban. A most górcső alá vett két történetet pánikszerűen írtam, válaszul az egyetemi kurzusra való felvételem hírére. Az egyik egy hátborzongató öngyilkossági egyezségről szólt, a másik utcai verekedésekről Skóciában, ahol egy ideig szociális munkásként dolgoztam. Nem voltak igazán jók. Nekifogtam egy újabb elbeszélésnek egy macskáját megmérgező kamaszról, a másik kettőhöz hasonlóan nagy-britanniai helyszínnel. Aztán egy este, a csöpp szobában töltött harmadik vagy negyedik hetem során azon kaptam magam, hogy friss és sürgető lendülettel Japánról írok, méghozzá szülővárosom, Nagaszaki utolsó második világháborús napjairól.

Hangsúlyoznom kell, mennyire meglepett ez engem. Ma olyan közhangulat uralkodik, amelyben egy feltörekvő fiatal író vegyes kulturális örökséggel a háta mögött gyakorlatilag ösztönösen a gyökereit kutatja a műveiben. Akkor azonban messze nem ez volt a helyzet. Még mindig évekre voltunk a „multikulturális” irodalom nagy-britanniai berobbanásától. Salman Rushdie ismeretlen volt, egy regénye jelent csak meg, az sem került újra nyomtatásba. Arra a kérdésre, hogy ki volt akkortájt a legfontosabb fiatal brit regényíró, sokan bizonyára Margaret Drabble-t említették volna, az idősebb szerzők közül pedig Iris Murdochot, Kingsley Amist, William Goldingot, Anthony Burgesst és John Fowles-t. Külföldieket, például Gabriel García Márquezt, Milan Kunderát vagy Borgest csak igen kevesen olvastak, nevük ismeretlenül csengett még a lelkes olvasók számára is.

Az irodalmi légkör olyan volt abban az időben, hogy amikor elkészültem ezzel az első, számomra mindenféle szempontból fontos, új irányt nyitó japán történettel, rögtön azon kezdtem töprengeni, vajon ezt az indítást nem fogják-e öncélú hóbortnak tekinteni, és nem kellene-e tüstént visszatérnem „szokványosabb” témákhoz. Csak komoly tépelődést követően szántam rá magam, hogy megmutassam másoknak is a történetet, és a mai napig mély hálát érzek diáktársaim és oktatóim, Malcolm Bradbury és Angela Carter, valamint Paul Bailey regényíró – az egyetem azévi vendégírója – iránt határozottan biztató visszajelzéseikért. Ha nem lettek volna ilyen támogatóak, valószínűleg sosem írtam volna többet Japánról. Így azonban visszamentem a szobámba, és csak írtam, és írtam. 1979–80 telén, sőt tavaszának jelentős részében jóformán senki mással nem beszéltem, csak a másik öt hallgatóval a csoportomban, a falusi boltossal, akitől megvettem a gabonapelyhet reggelire és a bárányvesét, amin éltem, meg a barátnőmmel, Lornával (ma a feleségem), aki minden második hétvégén eljött meglátogatni. Nem volt valami kiegyensúlyozott életmód, de abban a négy vagy öt hónapban sikerült eljutnom az első regényem, A dombok halvány képe feléig, mely szintén Nagaszakiban játszódik, az atombomba ledobása utáni talpra állás évei alatt. Emlékszem, ebben az időszakban olykor eljátszottam néhány nem Japánban zajló elbeszélés ötletével, de valahogy mindig hamar megcsappant irántuk az érdeklődésem.

Sorsdöntő hónapok voltak ezek a számomra, olyannyira, hogy nélkülük alighanem sose lett volna belőlem író. Azóta is gyakran visszanézek, és azt kérdem: mi történt ott velem? Miféle különös erő hajtott? Arra a következtetésre jutottam, hogy életem e szakaszában átadtam magam a megőrzés halaszthatatlan aktusának. Vissza kell ugranom egy kicsit az időben, hogy ezt megvilágítsam.

*

Szüleimmel és nővéremmel 1960 áprilisában, ötéves koromban érkeztem Angliába, a Surrey megyei Guildfordba, a Londontól harminc mérföldre délre fekvő, jómódúak lakta  övezetbe. Apám óceánkutató volt, aki azért jött, hogy a brit kormánynak dolgozzon. Történetesen a gép, melyet később feltalált, ma a londoni Tudományos Múzeum állandó gyűjteményének része.

Az érkezésünk után nem sokkal készült fotón egy letűnt korszak Angliája látható. A férfiak V-nyakú gyapjúpulóvert viselnek nyakkendővel, az autókon még fellépő, hátul pedig pótkerék van. A Beatles, a szexuális forradalom, a diáklázadások, a „multikulturalizmus” már ott álltak a küszöbön, de valószínűtlennek tűnik, hogy az az Anglia, mellyel a családunk először találkozott, bármit is sejtett volna ebből. Még egy Franciaországból vagy Itáliából érkezett külföldivel is rendkívüli eseménynek számított összefutni, nemhogy egy Japánból idecsöppent idegennel.

Családunk egy tizenkét házból álló zsákutcában lakott, ott, ahol a kövezett út véget ért, és elkezdődött az erdős-mezős vidék. Kevesebb, mint öt percnyi sétára volt a helyi farm és a rétek között kanyargó ösvény, fel és alá bandukoló tehenek soraival. A tejet lovaskocsin szállították ki. Angliában töltött első napjaimból élénken élnek emlékezetemben a sünök, az országban akkor még szép számban élő kedves, tüskés éjjeli lények: gyakran láttam őket ott heverni a reggeli harmatban, miután éjszaka kocsikerekek hajtottak át rajtuk, és a szétzúzott  testek szépen az út szélére rendezve várták, hogy összeszedjék őket a szemetesek.

Szomszédaink mind templomba jártak, és amikor átmentem a gyerekeikhez játszani, észrevettem, hogy rövid imádságot mondanak evés előtt. Eljártam a vasárnapi iskolába, hamarosan a templomi kórusban is énekeltem, és tíz éves koromra Guildford első japán vezető kóristája voltam. A helyi általános iskolában tanultam – ahol nagy valószínűséggel az iskola egész története során én voltam az egyetlen nem angol gyerek –, tizenegy éves koromtól pedig a szomszédos város gimnáziumának diákja lettem, és reggelente egy vagonban vonatoztam egy sor hajszálcsíkos öltönyös és keménykalapos férfival, akik londoni hivatalaikba tartottak.

Ez idő tájt már részletekbe menően elsajátítottam az angol középosztálybeli fiúktól akkoriban elvárt viselkedésmódot. Amikor meglátogattam egy barátomat, tudtam, ha felnőtt lép a szobába, vigyázzállásba kell pattannom, és megtanultam, hogy étkezéskor engedélyt kérjek, ha el szeretném hagyni az asztalt. Mivel én voltam az egyetlen külföldi fiú a környéken, bizonyos hírnévre tettem szert a helybeliek között. A gyerekek már tudták, ki vagyok, még mielőtt találkoztak volna velem. Számomra teljesen ismeretlen idegenek a nevemen szólítottak az utcán vagy a helyi üzletben.

Amikor visszatekintek erre az időszakra, és arra gondolok, hogy kevesebb, mint húsz évvel voltunk egy világháború vége után, amelyben a japánok az ádáz ellenségeik voltak, elcsodálkozom azon a nyíltságon és ösztönös nagylelkűségen, mellyel ez az egyszerű angol közösség fogadta a családunkat. Az a szeretet, tisztelet és kíváncsiság, ami a mai napig megvan bennem a britek e nemzedéke iránt – akik átélték a második világháborút, és annak folyományaként felépítettek egy figyelemre méltó, új jóléti államot –, jelentős mértékig az azokban az években szerzett személyes tapasztalataimból táplálkozik.

Otthon, japán szüleimmel azonban mindvégig más életet éltünk. Otthon más szabályok, más elvárások, más nyelv volt érvényben. A szüleim eredeti szándéka az volt, hogy egy, esetleg két év után visszatérünk Japánba. Az Angliában töltött első tizenegy évünkben lényegében folyamatosan abban voltunk, hogy „jövőre” visszautazunk. Ennek eredményeképpen a szüleim továbbra is látogatóként, nem pedig bevándorlóként tekintettek magukra. Gyakran beszélgettek arról, milyen furcsaságokat figyeltek meg a helyiek szokásaiban, de magukra nézve a legkevésbé sem érezték kötelezőnek azok felvételét. És sokáig úgy képzelték, felnőtt éveimet már Japánban fogom élni, ezért gondoskodtak arról, hogy ismereteimet japán irányban is bővíthessem. Minden hónapban érkezett egy csomag Japánból, benne az előző havi képregények, magazinok és kivonatolt oktatóanyagok, melyeket mohón faltam. Valamikor tinédzserkorom táján elmaradtak a küldemények – talán nagyapám halálával –, de a szüleim régi barátokról, rokonokról, Japánban élt életük eseményeiről folytatott beszélgetései ezután is bőségesen elláttak képekkel és benyomásokkal. Aztán meg mindig rendelkezésemre állt a saját – meglepően bőséges és eleven – emlékeim tárháza: a nagyszüleimről, a hátrahagyott kedvenc játékokról, a hagyományos japán házunkról (melyet ma is szobáról-szobára meg tudok jeleníteni gondolatban), az óvodámról, a helyi villamosmegállóról, a hídnál lakó félelmetes kutyáról, a borbély külön kisfiúk számára kialakított székéről, a nagy tükör elé szerelt autós kormánykerékkel.

Mindez oda vezetett, hogy miközben cseperedtem, már jóval azelőtt, hogy eszembe jutott volna prózaírással teremteni fiktív világokat, gondolatban serényen építgettem egy részletekben gazdag, „Japán”-nak nevezett helyet – ahová valamilyen módon tartoztam, és ahonnan identitásérzetem egy darabját és magabiztosságomat előhívtam. Az a tény, hogy abban az időben fizikailag sosem fordultam meg Japánban, csak még élénkebbé és személyesebbé tette az országról alkotott saját víziómat.

Ezért volt szükség a megőrzésre. Mert mire elértem a húszas éveim közepére – noha akkor ezt sosem fogalmaztam meg pontosan –, kezdtem ráébredni bizonyos kulcsfontosságú dolgokra. Lassan elfogadtam, hogy az „én” Japánom nem feleltethető meg egyetlen helynek sem, ahová az ember repülővel eljuthat, és hogy az az életstílus, amelyről a szüleim beszéltek, amelyre kora gyerekkoromból emlékeztem, nagyrészt eltűnt az 1960–70-es évek folyamán, és hogy az én fejemben létező Japán végeredményben mindig is valamiféle érzelmi felépítmény lehetett, melyet egy gyerek rakott össze emlékezetből, képzeletből és kitalációkból. És ami talán a legfontosabb: ráeszméltem, hogy minden egyes évvel, amellyel idősebb leszek, ez az én Japánom – ez a becses hely, mellyel együtt nőttem fel – egyre jobban elhalványul.

Most már biztos vagyok benne, hogy ez az érzés volt az – hogy az „én” Japánom egyedülálló, ugyanakkor valami rettenetesen törékeny, külső nézőpontból nem látható dolog –, ami munkára ösztönzött abban a kis norfolki szobában. Nem tettem mást, mint hogy papírra vetettem annak a világnak a különleges színeit, hagyományait, illemszabályait, méltóságát, fogyatékosságait, egyszóval mindent, amit valaha gondoltam erről a helyről, mielőtt örökre kitörlődik a fejemből. Újra fel akartam építeni a Japánomat egy regényben, hogy biztos helyen tudjam, és azután csak rámutathassak egy kötetre, és mondhassam: „Igen, ott az én Japánom, abban a könyvben.”

*

1983 tavasza, három és fél évvel később. Lorna és én ekkor már egy kétszobás lakásban éltünk Londonban, egy magas és keskeny ház tetején, mely egy dombon állt a város egyik legmagasabb pontján. Volt a közelben egy tévétorony, és amikor lemezeket próbáltunk hallgatni a lejátszón, a hangszóróinkat időnként megszállták a televízióadások szellemhangjai. A nappalinkban nem volt kanapé meg fotel, csak két, földre helyezett matrac, párnákkal borítva. Állt benne még egy asztal is, azon írtam napközben, este pedig vacsoráztunk rajta. Nem volt fényűző hely, de szerettünk ott lakni. Egy évvel korábban jelent meg az első regényem, és írtam egy forgatókönyvet is egy kisfilmhez, amelyet nemsokára leadott a brit televízió.

Egy ideig meglehetősen büszke voltam az első regényemre, de azon a tavaszon valami nyugtalanító elégedetlenség telepedett rám. A problémám a következő volt. Az első regényem és az első televíziós forgatókönyvem túlságosan hasonlítottak egymásra. Nem témájukban, hanem felépítésükben és stílusukban. Minél többet nézegettem, regényem annál inkább párbeszédekből és utasításokból álló szövegkönyvre emlékeztetett. Egy pontig rendben is volt ez, de akkor az az ötletem támadt, hogy olyan prózát kellene írnom, amely kizárólag olvasva működik megfelelően. Minek megírni egy olyan regényt, amely többé-kevésbé ugyanazt az élményt nyújtja, mintha bekapcsolnánk a TV-t? Milyen túlélési esélye lehet az írott szövegnek a mozi és televízió erejével szemben, ha nem kínál valami egyedit, valamit, amire a többi forma nem képes?

Az idő tájt ledöntött a lábamról egy vírus, és néhány napot ágyban töltöttem. Amikor túljutottam a nehezén, és már nem akartam folyton aludni, felfedeztem, hogy a súlyos tárgy, melynek jelenléte az ágyneműim között már egy ideje meglehetősen bosszantott, nem más, mint Marcel Prousttól az Emlékezés a régmúlt dolgokra (ahogy akkor a címet angolra fordították) első kötete. Ha már ott volt, olvasni kezdtem. Biztos hozzájárult az is, hogy még mindig lázas voltam, de a nyitány és a combray-i rész teljesen magával ragadott. Újra és újra elolvastam. A szakaszok mérhetetlen szépsége mellett az csigázott fel, ahogyan Proust átvezette egyik epizódot a másikba. Az egymás után helyezett események és jelenetek nem követték az időrendiség vagy az egyenes vonalú szerkesztés szokásos szabályait. Ehelyett érintőleges gondolattársítások vagy az emlékezet szeszélyei vitték előre az írást egyik fejezetről a másikra. Néha azon kaptam magam, hogy eltűnődöm: hogyan kerülhetett ez a két, látszólag nem összetartozó momentum egymás mellé a narrátor gondolataiban? Hirtelen megláttam, hogyan komponálhatnám izgalmas, szabadabb módon a második regényemet, hogyan hozhatnék létre gazdagabb szöveget, és mutathatnék meg képernyőn aligha megragadható belső mozzanatokat. Ha tudnék az elbeszélő asszociációi és felmerülő emlékei mentén haladni bekezdésről bekezdésre, akkor talán valahogy úgy alkotnék, ahogy egy absztrakt festő kiválasztja, hová rakja a különböző formákat és színeket a vásznon. Egy két nappal korábbi jelenetet odatehetek egy húsz évvel azelőtti mellé, és megkérhetem az olvasót, töprengjen el a kettő kapcsolatán. Ekképpen talán, fogalmazódott meg bennem a gondolat, érzékeltethetem az öncsalás és tagadás különféle módozatait, melyek eltakarják előlünk önvalónkat és múltunkat.

* 

1988 márciusa. Harminchárom éves voltam. Már volt kanapénk, azon feküdtem éppen elnyújtózva, és egy Tom Waits-albumot hallgattam. Lorna és én az előző évben vettünk saját házat Dél-London egyik divatjamúlt, de kellemes részén, és ebben a házban, akkor először, már volt saját dolgozószobám. Kicsi, ajtó nélküli helyiség volt, de boldogan pakoltam szét benne a papírjaimat, és a nap végén nem kellett mindig elraknom őket. És ebben a dolgozóban – illetve az általam annak hitt kis zugban –, épp akkor fejeztem be a harmadik regényemet. Ez volt az első, amely nem Japánban játszódott, minthogy előző regényeim megszületésével az én személyes Japánom többé már nem volt olyan tünékeny, mint annak előtte. Mi több, a Napok romjai című új könyvem kimondottan angolnak tűnhetett, csakhogy – reményeim szerint – nem a brit szerzők idősebb generációjára jellemző módon. Figyeltem arra, hogy tőlük eltérően ne feltételezzem olvasóimról, hogy mindannyian angolok, és születésüktől fogva ismerősen mozognak az angol nüanszok és rögeszmék területén. Akkorra olyan írók, mint Salman Rushdie és V. S. Naipaul már utat törtek egy nemzetközibb, a világra nyitottabb brit irodalom számára, amelyben Nagy-Britanniának már nem kellett feltétlenül központi, fontos szerephez jutnia. Írásaik minden tekintetben posztkoloniálisak voltak. Hozzájuk hasonlóan én is „internacionális” prózát szerettem volna írni, amely könnyedén átlép a kulturális és nyelvi határokon, még ha a történet látszólag nagyon is angol világban zajlik. Az én regényem Angliája egy mítikus Anglia, melynek körvonala, úgy hittem, már világszerte sokak képzeletében jelen volt, olyanokéban is, akik sosem jártak az országban.

A történet, melyet éppen befejeztem, egy angol főkomornyikról szólt, aki túl későn ébred rá, hogy rossz értékek mentén élte az életét, egy náci szimpatizáns szolgálatára szentelte a legjobb éveit, és mivel nem tudott erkölcsi és politikai felelősséget vállalni az életéért, azt végérvényesen elvesztegette. Sőt abbéli próbálkozásában, hogy tökéletes szolgává váljon, nem engedte meg magának, hogy az egyetlen nőt, aki fontos volt számára, szeresse, vagy az szerethesse őt.

Többször is átolvastam a kéziratot, és egészen elégedett voltam vele. De valahol mégiscsak motoszkált bennem egy nyugtalanító érzés, mintha valami hiányozna.

Aztán, ahogy mondom, ott feküdtem egy este a házunkban a szófán, és Tom Waitst hallgattam. Tom Waits pedig a „Ruby’s Arms” című dalt kezdte énekelni. Talán ismerik néhányan önök közül. (Gondoltam rá, hogy akár el is énekelhetném most, de aztán letettem róla.) A dal ballada egy férfiról, valószínűleg egy katonáról, aki felkel alvó szeretője mellől, és otthagyja őt az ágyban. Kora reggel van, végigsétál az úton, és felszáll a vonatra. Nincs ebben semmi rendkívüli. De a dal egy rekedt amerikai csavargó hangján szólal meg, aki egyáltalán nincs ahhoz szokva, hogy feltárja mélyebb érzelmeit. A dal közepe táján azonban eljön egy pillanat, amikor az éneklő elmondja, hogy megszakad a szíve. A pillanat szinte kibírhatatlanul megindító, mert hatalmas feszültség húzódik maga az érzés és az óriási ellenállás között, melyet a kimondásához nyilvánvalóan le kellett küzdeni. Tom Waits olyan megkapóan és katartikusan énekli ezt a sort, hogy az ember érzi, egy életen át tartó keményfiús sztoicizmus omlik épp össze a mindent elsöprő szomorúság hatására.

Miközben Tom Waitst hallgattam, rájöttem, mivel van még dolgom. Korábban arra a meggondolatlan elhatározásra jutottam, hogy angol főkomornyikom a végsőkig ki fog tartani az érzelmi önvédelem mellett, mely mögött sikerrel bújt meg saját maga és az olvasó elől. Most beláttam, meg kell változtatnom e döntésemet. Csupán egy pillanatra –  egyetlen jól megválasztott pillanatra – valahol a történetem vége felé meg kell repesztenem a páncélját. Bepillantást kell engednem ebbe a felszín alatti mérhetetlen és tragikus vágyódásba.

Meg kell jegyeznem, milyen sokszor vontam le énekesek hangjából kulcsfontosságú tanulságokat. Nem annyira a dalszövegekre, inkább magára az éneklésre utalok itt. Mint tudjuk, az emberi énekhang érzések kifürkészhetetlenül összetett egyvelegét képes kifejezni. Az évek során írásaim egyes aspektusaira többek között Bob Dylan, Nina Simone, Emmylou Harris, Ray Charles, Bruce Springsteen, Gillian Welch és barátom és munkatársam, Stacey Kent voltak hatással. Elkaptam valamit a hangjukban, és azt mondtam magamban: „Igen, ez az. Ezt kell megragadnom abban a jelenetben. Legalábbis valami ehhez egészen közel álló dolgot.” Gyakran olyan érzelemről van szó, amit nem igazán tudok szavakba önteni, de ott van az énekes hangjában, eljut hozzám, és már van mi felé törekednem.

*

1999 októberében a Nemzetközi Auschwitz Bizottság nevében Christoph Heubner német költő meghívott, hogy látogassak el néhány napra az egykori koncentrációs táborba. Az Auschwitzi Ifjúsági Találkozó Központban szállásoltak el, félúton az auschwitzi tábor és a két mérföldre fekvő birkenaui haláltábor között. Körbevezettek ezeken a helyeken, majd részt vettem egy kötetlen találkozón három túlélővel. Úgy éreztem, hogy – legalábbis földrajzilag – közelebb kerültem a sötét erő szívéhez, melynek árnyékában a nemzedékem felnőtt. Egy esős délután ott álltam Birkenauban a gázkamrák – most furcsán elhagyatott és gazdátlan –, törmelékkel borított maradványai előtt, melyek úgy maradtak ott, ahogy a németek otthagyták, miután felgyújtották, és elmenekültek a Vörös Hadsereg elől. Már csak nyirkos, a zord lengyel időjárásnak kitett omladozó tömbök voltak, állapotuk évről évre romlott. Vendéglátóim a dilemmájukról beszéltek. Meg kell-e óvni ezeket a romokat? Kell-e föléjük védelmező plexikupolát emelni, hogy fennmaradjanak a következő generációk számára? Vagy hagyják, hogy lassan, természetes módon semmivé porladjanak? Számomra mindez úgy tűnt, mintha egy nagyobb dilemma erőteljes metaforája lenne. Hogyan kell megőrizni az ilyen emlékeket? Átváltoztatná-e a plexikupola a bűn és szenvedés e relikviáit szelíd kiállítási tárgyakká? Mire akarunk emlékezni? Mikor jobb, ha inkább felejtünk és továbblépünk?

Negyvennégy éves voltam. A második világháborút, borzalmait és diadalait mindaddig a szüleim nemzedékét érintő ügynek tekintettem. De akkor rádöbbentem, nemsokára sokan, akik első kézből voltak tanúi azoknak a nagy horderejű eseményeknek, már nem lesznek az élők sorában. És mi lesz azután? Az én generációmra száll át az emlékezés terhe? A háború éveit mi ugyan nem éltük át, de legalább olyan szülők neveltek bennünket, akiknek az életét kitörölhetetlen módon alakították azok az évek. Van-e hát nekem, közösségi történetmesélőnek bármiféle kötelezettségem, amelynek eddig nem voltam tudatában? Köteles vagyok-e továbbadni, amennyire tőlem telik, ezeket az emlékeket és tanulságokat a szüleink nemzedékétől az utánunk következőnek?

Nem sokkal később közönség előtt beszéltem Tokióban, és a hallgatóság soraiból valaki feltette a szokásos kérdést, hogy min fogok mostanában dolgozni. A kérdező nevezetesen arra mutatott rá, hogy korábbi könyveim gyakran olyan egyénekkel foglalkoztak, akik társadalmi és politikai szempontból felettébb zűrzavaros időkön mentek keresztül, majd visszatekintve az életükre nehezen jutottak dűlőre sötétebb, szégyenteljesebb emlékeikkel. A jövőben is hasonló témájúak lesznek-e a könyveim, érdeklődött a hölgy.

Magam is meglepődtem rögtönzött válaszomon. Igen, feleltem, sokszor írtam felejtés és emlékezés között vívódó egyénekről. A jövőben azonban leginkább arról írnék, hogyan néz szembe ugyanezekkel a kérdésekkel egy nemzet vagy egy közösség. Vajon egy nemzet is az egyénhez hasonló módon emlékezik és felejt? Vagy vannak fontos különbségek? Mik egészen pontosan egy nemzet emlékei? Hol őrzik őket? Hogyan formálódnak, és mi tartja mederben őket? Léteznek-e idők, amikor a felejtés az egyetlen út az erőszak újabb köreinek megállítására, vagy egy társadalom széthullásának, káoszba és háborúba rohanásának megakadályozására? Másrészt tényleg lehetséges-e erős, szabad nemzeteket építeni az akaratlagos amnézia és kisiklott igazságszolgáltatás alapjaira? Hallottam, amint azt mondom a kérdezőnek, szeretnék módot találni arra, hogy ezekről a dolgokról írjak, de jelenleg sajnos még nem tudtam kigondolni, hogyan.

*

2001 elején egy este észak-londoni házunk (merthogy akkor már ott laktunk) elsötétített nappalijában Lorna és én egy egész elfogadható minőségű VHS-kazettán a Huszadik század című, 1934-es Howard Hawks-filmet kezdtük nézni. A film címe, mint hamarosan megtudtuk, nem az épp magunk mögött hagyott századra utalt, hanem a korszak híres, New Yorkot és Chicagót összekötő luxusvonatjára.

Ahogy önök közül többen biztosan tudják, a film nagyrészt a vonaton játszódó, sodró lendületű komédia a Broadway egyik produceréről, aki egyre elszántabban próbálja megakadályozni, hogy legjobb színésznője hollywoodi filmcsillaggá váljon. A film a kor  egyik kiváló színésze, John Barrymore fergeteges vígjátéki alakítása köré épül. Arcjátékát, gesztusait, szinte minden kiejtett sorát irónia és ellentmondások színezik, egy önközpontú és maga körül túl nagy hűhót csapó ember groteszkségével. Sok szempontból lenyűgöző a játéka. Ennek ellenére azon vettem észre magam, hogy miközben pereg tovább a film cselekménye, én furcsa módon közönyössé válok iránta. Először ez okozott fejtörést. Általában kedveltem Barrymore-t, és nagy rajongója voltam Howard Hawks ebből az időszakból származó többi filmjének, olyanoknak, mint A pénteki barátnő és a Csak az angyaloknak van szárnyuk. Már egy óra is lement a filmből, amikor egy meghökkentően egyszerű gondolat derengett fel bennem. Annak, hogy annyi ragyogó, tagadhatatlanul meggyőző regény-, film- és színházi szereplőnek sokszor nem sikerült megérintenie, az lehetett az oka, hogy e szereplők semmilyen más szereplőhöz nem kapcsolódtak valamilyen érdekes emberi viszonyban. És már jött is a következő meglátás a saját munkáimat illetően: Mi lenne, ha a továbbiakban nem a szereplőim, hanem a kapcsolataim miatt aggódnék?

Miközben a vonat robogott tovább nyugat felé, és John Barrymore egyre hisztérikusabbá vált, eszembe jutott E. M. Forster híres megállapítása a három- és kétdimenziós szereplők közötti különbségről. Egy történet szereplője akkor válik háromdimenzióssá, állította, ha képes „alapos meglepetést okozni számunkra”. Ezáltal tud „kikerekedni”. De mi van, tűnődtem el, ha egy szereplő háromdimenziós ugyan, de a kapcsolatai közül egy sem az? Ugyanennek az előadássorozatnak egy másik pontján Forster mulatságos képet használ: húzzuk ki a cselekményt a regényből egy csipesszel, majd mint egy tekergőző gilisztát, tartsuk felfelé, és vegyük szemügyre a fényben. Nem végezhetnék-e valami hasonló vizsgálatot én is, fény felé emelve a történeteket keresztül-kasul átszövő kapcsolatokat? Megtehetem-e ezt a saját munkáimmal – a már befejezett és a még csak tervezett történeteimmel? Vehetném például a tanító-tanítvány viszonyt. Mond-e valami bölcset és újat? Vagy most, hogy jól megnéztem, nyilvánvalóvá válik kopott közhelyessége, mely semmiben sem különbözik attól, amit száz meg száz középkori történetben megtalálunk? Vagy a két rivalizáló barát kapcsolata: vajon dinamikus-e? Képes-e érzelmeket kiváltani? Fejlődik-e? Okoz-e igazi meglepetést? Háromdimenziós-e? Hirtelen úgy éreztem, jobban megértettem, miért vallottam kudarcot a múltban írásaim bizonyos vonatkozásaiban, dacára annak, hogy elszántan kerestem a megoldást. Szöget ütött a fejemben a gondolat – miközben tovább bámultam John Barrymore-t –, hogy minden jó történet, függetlenül attól, mennyire újszerű vagy hagyományos az elbeszélésének módja, kell hogy tartalmazzon olyan kapcsolatokat, amelyek fontosak a számunkra, megindítanak bennünket, szórakoztatnak, feldühítenek vagy meglepetést okoznak. Talán ha a jövőben jobban törődnék a kapcsolataimmal, a szereplőim maguktól elrendeződnének.

Miközben erről beszélek, felvetődik bennem, esetleg olyasmit hangoztatok, ami az önök számára mindig is teljesen egyértelmű volt. Mindössze azt szeretném kiemelni, hogy ez a felismerés írói pályafutásom milyen megdöbbentően késői szakaszában született meg, és hogy ma már fordulópontnak tekintem, hasonlóan a többihez, melyeket ma felvázoltam önök előtt. Attól fogva másképpen kezdtem építeni a történeteimet. Amikor például a Ne engedj el… című regényemet írtam, már az elején úgy indultam neki, hogy elgondoltam a központi kapcsolati háromszöget, aztán pedig az abból szétágazó további kapcsolatokat.

*

Ilyenek az írói hivatás – és bizonyára sok más életpálya – fontos fordulópontjai. Gyakran ágrólszakadt, apró kis pillanatok. A megvilágosodás csendes, bensőséges szikrái. Nem sűrűn jönnek, de ha mégis, alighanem fanfár nélkül teszik, nem kíséri őket a tanárok és pályatársak jóváhagyása. Sokszor versenyre kell kelniük a figyelemért hangosabb, látszólag sürgetőbb követelésekkel. Van, hogy olyasmit fednek fel, ami ellentétben áll az uralkodó eszmékkel. De amikor megjelennek, fontos, hogy képesek legyünk felismerni, mit tartogatnak számunkra. Különben kicsúsznak a kezünk közül.

Én most a kicsi és magányos dolgokat hangsúlyoztam, mert lényegében erről szól a munkám. Valaki egy csendes szobában ír, és megpróbál kapcsolatot teremteni egy másik csendes – vagy talán nem is olyan csendes – szobában olvasó valakivel. Egy történet szórakoztathat, taníthat valamire, vagy körüljárhat egy témát. A lényeg azonban számomra az, hogy érzelmeket ad át. Hogy azt szólítja meg, ami közös bennünk, emberi lényekben, országhatárokon és megosztottságon túl. A történetek köré roppant látványos iparágak épültek: a könyvkiadás, a filmgyártás, a televíziózás, a színházipar. De utóvégre a történetek arra valók, hogy az egyik ember azt mondja a másiknak: Én ezt így érzem. Érted, amit mondok? Te is így érzed?

*

Elérkezünk a jelenbe. Nemrégiben ébredtem rá, hogy évek óta buborékban élek. Hogy nem vettem észre sokak csalódottságát és aggodalmát magam körül. Rájöttem, hogy az én  világom – az a bizonyos civilizált, ösztönző hely, tele ironikus, liberális gondolkodású emberekkel – a valóságban sokkal kisebb, mint ahogy képzeltem. 2016, a meglepő – és számomra lehangoló – európai és amerikai politikai események és a világszerte zajló borzalmas terrorcselekmények évének hatására kényszerűen elismertem, hogy a gyerekkorom óta magától értetődőnek tartott liberális-humanista értékek megállíthatatlan előretörése talán illúzió volt.

Egy optimizmusra hajló generáció része vagyok, és miért is ne lennék derűlátó? Láttuk, ahogy az előttünk járók sikeresen átalakították Európát – a totalitárius rezsimek, népirtások és a történelem során sosem tapasztalt mészárlások földjét – a szinte határok nélküli barátságban élő liberális demokráciák irigyelt régiójává. Végignéztük, hogyan omlanak össze világszerte a régi gyarmatbirodalmak, a létüket alátámasztó, súlyosan kifogásolható alapvetésekkel együtt. Jelentős fejlődésnek voltunk tanúi a feminizmus, a melegjogok, és a rasszizmus ellen számos fronton folyó harc területén. A kapitalizmus és kommunizmus között zajló hatalmas ideológiai és katonai összecsapás kontextusában nőttünk fel, és nyugtáztuk a sokunk által boldognak hitt végkifejletet.

De ma, visszanézve, a berlini fal leomlása óta eltelt időszak az önelégültség, az elveszett lehetőségek korának tűnik. Engedtük, hogy mérhetetlen vagyoni és lehetőségbeli egyenlőtlenségek alakuljanak ki a nemzetek között és a nemzeteken belül. Különösképp Irak 2003-as végzetes megszállása és a 2008-as botrányos gazdasági válságot követően bevezetett megszorító csomagok vezettek mostanra a szélsőjobbos ideológiák és a törzsi nacionalizmus térnyeréséhez. A rasszizmus tradicionális formáiban és modernizált, jobban marketingelt változataiban is újra előretör, és ott mocorog civilizált utcáink alatt, mint egy eltemetett szörny, ami épp ébredezik. Pillanatnyilag úgy látszik, nincs olyan előremutató cél, mely egyesítene bennünket. Sőt még a gazdag nyugati demokráciákban is ellenséges táborokra töredezünk szét, és elkeseredetten versengünk a hatalom forrásaiért.

És a sarkon túl ott várnak  – vagy már be is fordultunk volna azon a sarkon? – a tudomány, a technika és az orvoslás bámulatos eredményei jelentette kihívások. Az új géntechnológia – mint például a CRISPR génszerkesztő technika –, a mesterséges intelligencia és a robotika fejlődése lélegzetelállító, életeket mentő vívmányokat hoz majd, de az apartheidre hasonlító kegyetlen meritokráciákat és a jelenlegi képzett munkavállalói réteget is érintő tömeges munkanélküliséget is előidézhet.

Itt vagyok tehát én, egy hatvanas éveiben járó férfi, és csak dörzsölöm a szemem, próbálom kivenni a körvonalakat a ködben, annak a világnak a körvonalait, amelynek létezését egészen tegnapig még csak nem is gyanítottam. Képes vagyok-e én, egy intellektuálisan megfáradt nemzedékből származó megfáradt szerző fellelni magamban az erőt, hogy megvizsgáljam ezt az ismeretlen helyet? Maradt-e még valami a tarsolyomban, ami segíthet perspektívát mutatni, érzelmi színezetet adni az érveknek, harcoknak és háborúknak, melyek feltűnnek majd, amikor a társadalmak azzal küzdenek, hogy igazodjanak a hatalmas változásokhoz?

Folytatnom kell, és meg kell tennem minden tőlem telhetőt. Mert továbbra is hiszek abban, hogy az irodalom fontos, és még inkább az lesz, ha nehéz terepre érkezünk. De figyelni fogom a fiatalabb generációk íróit, és várom tőlük az inspirációt és iránymutatást. Ez az ő koruk, és nekik lesz hozzá tudásuk és intuíciójuk, ami belőlem hiányzik. A könyvek, a filmek, a TV és a színház világában látok ma kalandvágyó, izgalmas tehetségeket: negyvenes, harmincas és húszas nőket és férfiakat. Optimista vagyok tehát. Miért ne lennék az?

De végezetül hadd álljak elő egy felhívással – ha úgy tetszik, az én Nobel-felhívásommal! Nem könnyű megváltani a világot, de legalább gondolkodjunk el azon, hogyan készíthetnénk fel rá a benne elfoglalt kis sarkunkat, „irodalmi szegletünket”, ahol könyveket olvasunk, írunk, publikálunk, ajánlunk, ellenzünk és díjazunk. Ha fontos szerepet szeretnénk játszani ebben a bizonytalan jövőben, ha szeretnénk a ma és a holnap íróitól a legjobbat kapni, akkor úgy hiszem, sokfélébbnek kell lennünk. Ezt kétféle értelemben gondolom.

Először is szélesítenünk kell a megszokott irodalmi szcénánkat, és sokkal több hangot  kell belevennünk a fejlett országok elitkultúrájáig terjedő kényelmi zónánkon túlról. Nagyobb elszántsággal kell ékkövek után kutatnunk a ma is ismeretlen irodalmi kultúrákban, éljenek íróik messzi országokban, vagy a mi saját közösségeinkben. Másodszor: nagy gondot kell fordítanunk arra, nehogy túl szűkreszabottan vagy konzervatívan határozzuk meg, mit tartunk jó irodalomnak. A következő nemzedék számtalan féle új, néha zavarba ejtő módot fog találni fontos és csodálatos történetek elmesélésére. Nyitva kell tartanunk a szellemünket ezek számára, különös tekintettel a műfajokra és formákra, hogy a legjobbakat közülük gondjainkba vehessük és elismeréssel adózzunk előttük. E veszélyesen megosztott időkben képesnek kell lennünk meghallani őket. A jó írás és a jó olvasás le fogja dönteni az akadályokat. Akár új eszmére is akadhatunk, valami nagyszerű, humánus vízióra, mely köré összegyűlhetünk.

Köszönetet mondok a Svéd Akadémiának, a Nobel Alapítványnak és a svéd népnek, akik a Nobel-díjat oly sok éven át annak a jónak a fénylő jelképévé tették, amelyért mi, emberi lények mindannyian munkálkodunk.

© The Nobel Foundation 2017

Published with permission.