Hamarosan már egy szűk utcában ballagtam egy sor könyvesbolt, majd néhány tetszetős turistaszálló mellett. Egyáltalán nem volt nehéz szem előtt tartanom a kupolatetőt, és egy darabig hálásnak éreztem magam a lehetőségért, hogy a friss levegőn sétálhatok.

Mire azonban két-három saroknyira értem, számos zavaró gondolat kavargott a fejemben, amelyektől nem tudtam szabadulni. Láttam például, hogy a kérdés-felelet dolog több okból sem mehet majd simán. Ha a temetőben tapasztalt erős érzelmekből következtetni lehet, a csúnya jelenetek lehetősége nincs kizárva. Ráadásul ha a kérdés-felelet dolog elég rosszul alakul, elképzelhető, hogy szüleim, akik egyre nagyobb elszörnyedéssel és kínban figyelik a jelenetet, azt követelik majd, hogy vigyék ki őket a nézőtérről. Más szóval távoznak még azelőtt, hogy eljuthatnék a zongoráig, aztán ki tudja, mikor jönnek el még valaha egy fellépésemre. Sőt, ami rosszabb, ha tényleg pocsékul mennek a dolgok, az sem lehetetlen, hogy egyikük gutaütést kap. A lehető legbiztosabb voltam benne, hogy amint játszani kezdek, anyám és apám másodperceken belül egyesül a bámulatban, de a kérdés-felelet dolog addig jócskán az utamba áll.

Hirtelen észrevettem, hogy gondolataimba merülve hagytam eltűnni a kupolatetőt néhány épület mögött. Eleinte nem sokat törődtem vele, feltételeztem, hogy hamarosan ismét megpillantom. De ahogy továbbmentem, az utca még szűkebb lett, a körülöttem lévő épületek viszont hat-hét emeletesek, úgyhogy az égből is alig láttam valamit, a kupolatetőről nem is beszélve. Úgy döntöttem, hogy keresek egy párhuzamos utcát, de amint a következő sarkon befordultam, azon kaptam magam, hogy egyik mellékutcából a másikba jutok, és nagyon valószínű, hogy körben járok, mert a hangversenytermet nem láttam sehol.

Néhány perc után kezdett elfogni a pánik, és arra gondoltam, megállítok valakit, hogy útbaigazítást kérjek. De aztán felötlött bennem, hogy ez nem volna bölcs dolog. Végig az úton az emberek felém fordultak – néha még meg is dermedtek a járdán –, hogy megnézzenek. Homályosan a tudatában voltam ennek, de nem nagyon törődtem vele az aggodalmam miatt, hogy eltévedek. Így, hogy közeleg az este, és annyi minden nem dőlt még el, gondoltam, nem lenne jó, ha úgy látnának az utcán, hogy szemlátomást eltévedve és bizonytalanul bolyongok. Nagy erőfeszítéssel kihúztam magam, és olyasvalaki viselkedését öltöttem fel, aki ügyeit alaposan kézben tartva pihentető sétát tesz a városban. Kényszerítettem magam, hogy lassítsak lépteimen, és kedvesen mosolyogtam mindenkire, aki rám bámult.

Végül befordultam egy újabb sarkon, és megpillantottam magam előtt a hangversenytermet, közelebb minden addiginál. Ez az utca szélesebb volt, fényesen kivilágított kávézók és boltok sorakoztak benne mindkét oldalon. A kupolatető nem lehetett egy-két saroknál távolabb épp azon túl, ahol az utca elkanyarodott.

Nemcsak megkönnyebbültem, de hirtelen jobban is éreztem magam az előttem álló egész estét illetően. A korábbi érzésem – hogy sok minden a helyére kerül, amint a helyszínre érek, és felmehetek a színpadra – most visszatért, és valami lelkesedésfélével lépkedtem tovább az utcán.

De amikor a sarokra értem, különös látvány fogadott. Kicsit előrébb téglafal keresztezte utamat – az utca teljes szélességében. Az első gondolatom az volt, hogy vasúti sín fut a fal mögött, de aztán észrevettem, hogy az épületek felsőbb emeletei az utca mindkét oldalán töretlenül folytatódnak a fal fölött. Bár a fal fölkeltette kíváncsiságomat, pillanatnyilag nem láttam benne problémát, feltételeztem, hogy amikor odaérek, találok egy boltívet vagy aluljárót, amely átvezet a másik oldalra. A kupolatető mindenesetre már nagyon közel volt, fényszórók világították meg a sötétedő ég előterében.

Lényegében már odaértem a falhoz, és csak akkor ébredtem rá, hogy semmi esetre sem jutok át rajta. A járda mindkét oldalon egyszerűen megszűnt. Zavartan néztem körül, majd átmentem a fal mentén a szemközti járdára, képtelen voltam elfogadni, hogy sehol sincs rajta egy ajtó vagy akár csak egy kis lyuk, amelyen átmászhatnék. Semmit sem találtam, és miután tehetetlenül álltam a fal mellett egy darabig, végül intettem egy járókelőnek – egy középkorú nőnek, aki a közeli ajándékboltból lépett ki –, és így szóltam:

– Bocsánat, én a hangversenyterembe szeretnék eljutni. Kikerülhetném valahogy ezt a falat?

A nőt mintha meglepte volna a kérdésem.

– Nem – felelte. – Nem kerülheti ki a falat. Hát persze hogy nem. Teljesen elzárja az utcát.

– De ez rendkívül bosszantó dolog – mondtam. – Nekem el kell jutnom a hangversenyterembe.

– Elhiszem, hogy bosszantó – felelte a nő, mintha még sosem gondolkodott volna el az ügyön. – Amikor az imént láttam, uram, hogy bámulja, gondoltam, hogy ön turista. A fal turistalátnivaló, mint ön is láthatja.

Egy képeslapállványra mutatott, amely az ajándékbolt előtt állt. Az ajtón kiáradó fényben valóban láttam, hogy jó néhány képeslapon a fal büszkélkedik.

– De mi a csuda értelme van annak, hogy egy ilyen helyen falat húznak? – kérdeztem, és akaratlanul is fölemeltem a hangom. – Ez tényleg szörnyű. Mi célt szolgálhat ez?

– Nagyon együtt érzek önnel. Egy kívülállónak, különösen olyannak, aki siet valahová, ez nyilván bosszantó. Azt hiszem, ezt nevezik bolondságnak. Valami különc építette a múlt század végén. Persze elég furcsa, de az építmény azóta is híres. Nyáron ez az egész terület, ahol most állunk, teljesen megtelik turistával. Amerikaiakkal, japánokkal, mind ezt fényképezik.

– Ez képtelenség – mondtam dühösen. – Kérem, árulja el, hogyan jutok leggyorsabban a hangversenyterembe.

– A hangversenyterembe, uram? Hát, az elég messze van innen, ha gyalog akar menni. Persze nagyon közel vagyunk hozzá – pillantott fel a tetőre –, de gyakorlati értelemben ez nem jelent sokat a fal miatt.

– Ez nevetséges! – Minden türelmemet elvesztettem. – Majd odatalálok. Maga szemlátomást nem képes méltányolni, hogy valakinek sok lehet a dolga, sűrű a programja, és egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy órákig ténferegjen a városban. Ha szabad ezt mondanom, ez a fal valójában elég jellemző erre a városra. Teljesen esztelen akadályok mindenütt. És maguk mit csinálnak? Mind bosszankodnak? Követelik az azonnali lebontását, hogy az emberek mehessenek a dolgukra? Nem, elviselik majdnem egy évszázadon át. Képeslapokat készítenek róla, és azt hiszik, ez elragadó. Ez a téglafal elragadó lenne? Micsoda szörnyűség! Nagy kedvem volna hozzá, hogy jelképként használjam a ma esti beszédemben! Csak fejben már megfogalmaztam a javát annak, amit mondani fogok, és természetesen nem sokat szeretnék már változtatni a dolgokon egy ilyen kései szakaszban. Jó estét!

Otthagytam a nőt, és gyorsan elindultam visszafelé az utcán, nem állt szándékomban megengedni, hogy egy ilyen abszurd kellemetlenség lerombolja megújult önbizalmamat. De miközben tovább gyalogoltam, mindvégig tudatában annak, hogy a hangversenyterem egyre távolabb kerül tőlem, éreztem, hogy erőt vesz rajtam korábbi csüggedésem. Az utca mintha sokkal hosszabb lett volna, mint emlékeztem rá, majd amikor elértem a végére, azon kaptam magam, hogy megint eltévedtem a szűk utcácskák hálózatában.

Több perces céltalan bolyongás után hirtelen úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, és megálltam. Észrevettem, hogy egy kávéház teraszánál torpantam meg, ezért lerogytam egy székbe a legközelebbi asztalnál, és azonnal úgy éreztem, hogy az energiám maradéka is elfogyott. Halványan érzékeltem, hogy leszáll körülöttem a sötétség, hogy villanyfény ragyog valahol a fejem mögött, hogy ez a fény minden valószínűség szerint megvilágít engem a járókelők meg a vendégek előtt, de valahogy még mindig nem éreztem a késztetést, hogy kihúzzam magam, vagy akár csak jelképesen leplezzem lehangoltságomat. Idővel megjelent egy pincér. Rendeltem egy kávét, és tovább bámultam az árnyékot, amelyet a fejem vetett az asztal fémlapjára. Minden lehetőség, amely az estét illetően korábban zavart, most kezdett egyszerre bezúdulni a gondolataim közé. Mindenekelőtt az a csüggesztő gondolat jutott eszembe, hogy amikor hagytam magam lefényképezni a Sattler-emlékmű előtt, azzal visszavonhatatlanul csorbát ejtettem a tekintélyemen ebben a városban; hogy ijesztő nagyságú hibát kell jóvátennem, és ha nem nyújtok rendkívüli teljesítményt a kérdés-felelet dologban, az minden téren katasztrofális következményekkel járhat. Egy pillanatig annyira lesújtottak ezek a gondolatok, hogy a sírás határán jártam. De ekkor egy kezet éreztem a hátamon, és valaki szelíden ismételgette:

– Mr. Ryder. Mr. Ryder.

Úgy véltem, a pincér jött meg a kávémmal, és intettem, hogy tegye le elém. De a hang tovább szólongatott a nevemen, és amikor felnéztem, láttam, hogy Gustav szemlél aggódó arccal.

– Á, üdvözlöm – mondtam.

– Jó estét, uram. Hogy van? Gondoltam, hogy ön az, de nem voltam biztos benne, ezért idejöttem. Jól van, uram? Mi odaát vagyunk, az összes fiú, nem szeretne csatlakozni hozzánk? A fiúk nagyon örülnének.

Körülnéztem, és láttam, hogy egy tér szélén ülök. Bár állt egy utcai lámpa a közepén, a tér jobbára sötétségbe borult, úgyhogy a rajta átvágó alakok szinte mintha árnyak lettek volna. Gustav a szemközti oldalra mutatott, ahol egy másik kávéházat láttam, kicsit nagyobbat annál, amelyben én ültem, nyitott ajtaja és ablakai meleg fényt árasztottak. Még távolról is ki tudtam venni az eleven életet odabenn, és hegedűszó meg nevetés hangjai sodródtak felénk az estében. Csak ekkor derengett föl bennem, hogy valójában az Óváros főterén ülök, és szemben a Magyar kávéházat látom.

*

A regény (eredeti cím: The Unconsoled) hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál.