Az álmok nyelvén (Kazuo Ishiguro Vigasztalanok című regényéről)
Fotó: MTI / EPA / Neil Hall
Az álmok nyelvén (Kazuo Ishiguro Vigasztalanok című regényéről)

Hamarosan két könyv is megjelenik a Nobel-díjas Kazuo Ishigurótól a Helikon Kiadónál. Friedrich Judit az első, a Vigasztalanok kapcsán tekintette át Ishiguro pályáját - délután pedig részletet is olvashatunk belőle!

Amikor Kazuo Ishiguro 2017-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, angolos szerénységgel és iróniával állt ki a dicsfény köréből – nem, el se hitte, hogy ő kapta, és nem, nem gondolta, hogy valóban Nobel-díjat érdemelne. Regényeiben sem lánglelkű hősöket, inkább gondolkodó, tépelődő, önmagukat kereső, múltjukat vizsgáló figurákat rajzol, akikben felsejlik, hogy saját életük az emlékezetük homályában, tudatuk vakfoltjában zajlik.

A hamarosan magyarul is megjelenő, legambiciózusabb regénye, a Vigasztalanok főszereplője Mr. Ryder, egy közép-kelet-európai városba érkező világhírű zongoraművész, akinek hangversenyéhez nagy reményeket fűznek a városban: most végre kiteljesedik a város kulturális fénye. De Mr. Ryder folyamatosan nehézségekbe ütközik: a város lakói mindenféle kéréseket szegeznek neki, amelyeket képtelen hárítani, sőt, igyekszik engedelmesen teljesíteni őket. Így azonban egyre távolabb kerül a koncerttől – nem tud gyakorolni, reggelizni, sőt, aludni sem hagyják.

A Vigasztalanok az értetlenségtől az elismerésig sokféle kritikát kapott. Van, aki Mr. Ryder szempontjából olvassa – innen nézve a kérések indokolatlanok és tolakodóak. Michiko Kakutani szerint viszont éppen ellenkezőleg, a többi szereplő képviseli a valóságot – innen nézve a zongoraművész önző, emberi kapcsolatokra képtelen alak, aki saját legközelebbi hozzátartozóira sem hajlandó odafigyelni. A Vigasztalanok a magyarországi irodalomtudományt is megihlette: angol nyelvű cikkében majd doktori disszertációjában Dabis Melinda Escher grafikáihoz hasonlította a mű szerkezetét, Harasztos Ágnes pedig a berlini fal leomlása utáni Kelet-Közép-Európát bemutató brit regények kontextusában vizsgálta.

A regény megjelenésekor, 1995-ben Kazuo Ishiguro már híres író volt: második könyvére, A lebegő világ művészére 1986-ban megkapta az egyik legnagyobb angol irodalmi díjat, a Whitbreadet, a harmadikra, a Napok romjaira pedig 1989-ben a Bookert. Itt volt az ideje, hogy kockáztasson. Ahogy egy 2008-as interjúban meséli, úgy érezte, addigi műveiben ugyanazt a történetet írta meg háromszor, egyre tökéletesebb formában. Valami újat akart kipróbálni, és az álmok nyelve olyan témának ígérkezett, ami bárki számára érdekes lehet.

A Vigasztalanok történetének elemei szándékosan úgy vannak összerakva, hogy ellentmondjanak egymásnak, és ez nemcsak a főszereplőt frusztrálja és stresszeli, hanem az olvasót is, ha a racionalitást és a valószínűség koherenciáját keresi a regényben. Ugyanakkor a regény tele van poénnal, ha úgy tekintjük, mint az író játékát az olvasóval, mintha elvarázsolt kastélyban járnánk, ahol sosem lehet tudni, kijáratot vagy tükörfalat találunk. Hasonlít a helyzet A kopasz énekesnő abszurd színházára: nahát, Ön is ugyanazon a címen, ugyanazt a házat kívánja megvásárolni, mint én? Milyen különös, milyen furcsa és micsoda véletlen… De itt a többi szereplő egy-egy ponton biztosan tudni látszik, kicsoda Ryder, csak ő nem tudja, honnan kéne ezt neki tudnia, és az előző pillanatban miért nem tudták még a többiek sem.

A Vigasztalanokat szeretik Kafka műveihez hasonlítani, de sokakat zavarba ejt a történet megfoghatatlansága. Igazi posztmodern regény, amennyiben tökéletes ontológiai bizonytalanságban tart: a következetlenségek folytán érezzük, valahogy egy álomba keveredtünk, de hogy kinek az álma lehet ez, vagy mit tekintsünk valóságnak, nem állapítható meg. Minden interpretáció megakad valahol.

Amikor Ishiguro megkapta a Booker-díjat a Napok romjaira 1989-ben, az angol irodalom éppen a nyitás korszakát élte, és egyre több olyan szerző regénye jelent meg, akiknek már a neve is egészen más kultúrákat villantott fel az olvasó előtt. A Napok romjai mégis nagyon angol regény volt: egy angol intézmény és kulturális figura, a komornyik alakján keresztül mutatta meg néhány másik nagyon angol fogalom, a méltóság (dignity) és a méltányosság (fair play) jelentését, érvényességét és határait. Ishiguro műveiben jellegzetes módon egyszerre látszik az egyén és az őt körülvevő közösség, a társadalom dilemmája, itt arra a motívumra felfűzve, jó-e az, ha az ország sorsa a régi szokások szerint az arisztokrácia vidéki birtokain rendezett félhivatalos vacsorákon dől el, vagy jobb lenne, ha ez a karrierdiplomaták feladata lenne, és mi a szerepe a szavazópolgárnak, aki ezalatt a maga szintjén kiválóan végzi a dolgát. És hogy szabad-e feláldozni az ember saját életét és boldogságát bárminek az oltárán, legyen az kötelesség, munka vagy elv, nem veszíti-e el az ember önmaga és saját élete mellett az emberségét is, ha külső elvárások szerint él.

Ishiguro első két regényében a család gyökereire utaló japán helyszínekkel és történelmi eseményekkel dolgozott. A Napok romjai ennek megfelelően sokak szemében úgy volt jellegzetesen angol, hogy egyben japán is volt: a helytállás, a szigorú szabálykövetés, az önfeláldozó szolgálat és a főszereplő önmagát elemésztő vasfegyelme a japán kultúrát is erőteljesen megidézte. A történet a komornyik emlékezéseiből rajzolódik ki, ahogy évtizedekkel később, 1956-ban napokon át utazik új gazdája elegáns autójában, saját megszokott, sőt, énjére kövesedett szerepéből teljesen kilépve, és nézi más szempontból az életét, azon tűnődve, lehetett volna-e másképp, és lehetne-e másképp ezután.

A krimi jellegű Árva korunkban (2000) után szintén nagyon népszerű lett a 2005-ös Ne engedj el…, ahol Ishiguro a sci-fi műfaja felé fordult: a jól felismerhető dél-angliai helyszínen egy olyan jövőt vetít előre, ahol az a kérdés, mennyivel jelent többet valaki az emberi szervek összességénél. Ishiguro keserves jövőregényt, disztópiát is együttérzéssel és türelmes szelídséggel ír. A drámai erejű jelenetek visszafogottak: egy családról és felnőtt életről álmodozó kislány tánca magához szorított párnával, kazettáról szóló könnyűzenére; egy véletlenül meghallott beszélgetés; egy újabb magányos autóút. Ahogy James Wood írta később a New Yorkerben, a Ne engedj el… nem amiatt megrázó mű, amit a klónozásról mond, hanem amiatt, amit arról ír, hogy az ember közönséges, mindennapi élete milyen kellemetlenül hasonlít a klónozás dilemmáira.

A Nobel-díjat közvetlenül megelőző művében, Az eltemetett óriásban (2015) Ishiguro az angol kultúra egyik meghatározó mítoszához, az Arthur-mondakörhöz nyúlt vissza. Ez a regény is a személyes emlékezés és a kulturális emlékezet kérdéseire fókuszáló művei sorába illeszkedik. Itt a főszereplők Arthur király uralkodása után, a britek és szászok közötti fegyverszünet idején, egy olyan feszült pillanatban élnek, amikor csak az garantálja a békét, hogy mindenkire a felejtés köde ereszkedik, és arra sem emlékszik senki, hogy mit csinált az előző héten, nemhogy arra, kicsoda ő, vagy ki lehetett fiatalabb korában. A történet fókuszában egy öreg házaspár áll, akik észreveszik, hogy elfelejtették a múltjukat, és útnak indulnak – egyrészt azért, hogy megkeressék a fiukat (ha tényleg volt fiuk egyáltalán, amiben ugyanolyan kevéssé lehetünk biztosak, mint a Vigasztalanok bármely történeti elemében), másrészt azért, hogy megtudják, elhagyhatják-e ezt a világot együtt, vagy a halál mindenképp elválasztja őket.

Az eltemetett óriásban megjelenő aggodalom, ami személyes síkon az egyedül maradást jelöli meg a legfőbb veszélyként, politikai síkon a polgárháborút, az egymástól valamennyire különböző, de azonos térben, szomszédokként élő csoportok az egész térségre, országra nézve végső soron öngyilkos harcát vizionálja. Ezek a rémképek a Skócia függetlenségéről tartott népszavazás után fél évvel, a Brexit-referendum előtt egy évvel napi politikai szorongásokat erősítenek fel.

Ahogy egy 2016-os cikkében írja, Ishiguro számára, aki ötéves korában érkezett Angliába szüleivel, ott járt iskolába, gimnáziumba, sőt, az akkor frissen megindult írói mesterszakra is az University of East Anglián (ahol Malcolm Bradbury és Angela Carter tanította), és akinek felesége Glasgow-ból származik, kétségbeejtő az Egyesült Királyság belső feszültsége, növekvő idegenellenessége és az Európai Unióval szembeni szkepszise. Az ő Angliája Skócia testvérnépe, az európai kultúra egyik bástyája. Ahol Arthur király lovagjai a Szent Grált keresik, és portyáik során nemes cselekedeteket hajtanak végre.  Egy olyan ország, ahol végül nem hódoltak be a náci eszményeknek a második világháborúban. Ahol akkor is biztosan lesz olyan iskola, ahol fontos a művészeti nevelés, ha ott majd klónokat tanítanak azzal a céllal, hogy gondosan kifejlesztett szerveiket idővel beültessék az arra rászoruló emberekbe. Az eltemetett óriásban is ott a remény hangja: az ideológiai és politikai ellentétekkel párhuzamosan, azoknak ellentartva érezhető a szereplők között az egymás iránti tisztelet, a kollegialitás, az emberség – és a szerző együttérzése.

A lámpalázas előadóművész rémálma (Ishiguro fiatalon muzsikusnak készült), hogy nem ér oda a koncertre, hogy nem gyakorolt, hogy nincs meg a műsor, hogy nem lesz közönség, összemosódik a gyerek szorongásával, hogy nem lesznek ott a szülei a fellépésén, és a helyi politikába keveredő művész rémületével, hogy miféle megváltót akarnak itt benne üdvözölni. A Vigasztalanok művészregénynek is tekinthető: felvetődik, mennyire várható el egy művésztől, hogy élére álljon egy város ügyének, de akár egy nép vagy nemzet szabadságharcának is. Ahogy Bruce Robbins egy kritikában kiemeli, megoldhatatlan dilemma, hogy mit tehetünk, ha mindenki akar tőlünk valamit és tulajdonképpen nem mondhatunk nemet – mindannyiunknak van felelősségünk a világ dolgaiban. A művész, az író felelőssége 1995 történelmi valóságában különösen érdekes kérdés volt, hiszen az akkori Csehszlovákiában Václav Havel, Magyarországon Göncz Árpád személyében egy-egy ellenzéki író került a legfőbb politikai méltóság székébe.

A Vigasztalanok nem ítélkezik főhőse fölött, akit ennek az Európának közép-keleti vidékeire visz el, és akinek bolyongását belülről, az álmodó valósága felől írja meg. Az eltemetett óriás nyelvi szinten szándékosan egyszerű, és stílusában is a középkor brit világát idézi, ahogy a Ne engedj el… stílusa is az egyszerűség felé tolódott el. A Napok romjai lenyűgöző angolságát végtelen szabatossága és nyelvi szabályokba való légmentes beszorítottsága adta. A Vigasztalanok nyelve viszont az emlékezéstől is elmozdulva az álom képváltozásait jeleníti meg. Az álom a mű legfőbb szervezőeleme, a regény egyik munkacíme is a „Zongoraálmok” volt.

Harris A. Fairbanks, aki talán a legmeggyőzőbben interpretálja a regényt az álmok felől, „onirikus realizmusnak”, vagyis álomrealizmusnak nevezi ezt a fajta elbeszélésmódot. Értelmezésében az álom nem azért meghatározó eleme a regénynek, mert a valósághoz képest mutat alternatívát, hanem mert az egyes szám első személyben beszélő főszereplő saját álomvilágában járva önmaga személyiségváltozatait, fejlődésének múlt és lehetséges állomásait vetíti ki azokra, akikkel találkozik. A szüleik által nehéz helyzetbe hozott gyerekek, a kommunikációképtelen felnőttek és a különböző korú zongoristatehetségek Ryder életének egy-egy szakaszát tükrözik vissza vagy vetítik előre. Erre Ishiguro is utalt több interjújában, amelyeket Fairbanks is idéz, Ishiguro szavaiból is nehéz azonban kibogozni, pontosan hogyan viszonyul álom és valóság egymáshoz. Hogy Ishiguro ismeri a freudi álomelméletet, azt onnan is lehet tudni, hogy a mindennapok benyomásait, az álom anyagában megjelenő maradékait jelölő Tagesreste egy rögtönzött fordítását, a „the remains of the day” kifejezést használta a Napok romjai eredeti címében, a „napok maradékai” kifejezéssel egyszerre utalva a komornyik emlékeire és még hátralévő életének maradék napjaira. A mindennapok emlékmaradványai felerősítik Ryder a maga számára is hozzáférhetetlen traumatikus emlékeit, kivetítik és megjelenítik azokat más szereplőkben, hogy így szembesülhessen velük, és talán valamennyire fel is dolgozhassa őket. De nem fogunk felébredni – a folyamat maga az érdekes, ahogy az a posztmodern regényekre jellemző. A narrációt, ami mégiscsak a főszereplő életét meséli el, nem szakítja meg az emlékezés, a visszautalás, a korábbi élmények, szereplők bemutatása. 

Ahogy Sara Danius, a Svéd Akadémia 2019-ben elhunyt első női vezetője az irodalmi Nobel-díj átadásakor tartott ünnepi beszédében hangsúlyozta, Ishiguro arról ír, „hogyan lehet megérteni a múltat, de nem a prousti értelemben: nem az a célja, hogy jóvá tegyen, megváltson vagy kárpótoljon, hanem elsősorban azt keresi, mit kell elfelejtenünk ahhoz, akár személyes, akár társadalmi szinten, hogy egyáltalán életben tudjunk maradni.”  

Kazuo Ishiguro következő regényének (Klara és a Nap) megjelenését idén tavaszra várják.

Az esszé szerzőjéről
Friedrich Judit (1962)

Irodalmár. Fő érdeklődési területe a posztmodern és kortárs angol nyelvű irodalom.

Kapcsolódó
Kazuo Ishiguro: Vigasztalanok (részlet)
Kazuo Ishiguro: Klara és a Nap (részlet)