„Néha Chilére gondolok, és azt hiszem, hogy az összes chilei, legalábbis azok, akik a hatvanas években éltek, és többé-kevésbé tudatuknál voltak, a szívük mélyén mind imitátorok szerettek volna lenni.” Bolaño[1]

A Bolaño-fordító Kertes Gáborral készült interjúból tudtam meg, hogy a Vad nyomozók[2] cím nemcsak a regényben jelenik meg, hanem Bolaño más szövegeiben, például verseiben is szerepel, és ez segítségünkre lehet a regény értelmezésekor. Ha az olvasó nem ismeri az életművet és szűz szemmel kezd bele a Vad nyomozókba – ahogy az velem is történt –, könnyen érezheti úgy, hogy a cím nem kapcsolódik tartalmilag a regényhez. Engem a könyv első negyedéig nyugtalanított csupán, hogy nem értem, mit jelent, viszont megnyugodtam, amikor az interjúból kiderült, nem én voltam figyelmetlen olvasás közben.

A cím által keltett várakozásaimhoz képest a könyvben nincsenek klasszikus értelemben vett rejtélyek, a szereplők ugyanazon az oldalon állnak. A több mint ötszáz oldalas Vad nyomozókban emberi szövetségeket ismerünk meg fiatalok között, akiket a túlélés és a boldogulás foglalkoztat. Túlélni és boldogulni szeretnének úgy, hogy közben nem távolodnak el az irodalomtól, sőt, bele is szólnak, át is alakítják azt.  Nemcsak a Vad nyomozók szereplőit, hanem Bolaño-t is jellemzi ez a törekvés, aki regényeiben rendszeresen használ olyan művészetre vonatkozó idézeteket, amelyek referenciái vagy nehezen hozzáférhetőek, vagy kitaláltak. Van, akit pont ez tart távol könyveitől.

Azok az olvasók, akik nem igazán járatosak a latin-amerikai irodalomban, képzőművészetben, zenében és színházban, és akik számára ez a hiányosság nem okoz túl nagy nehézséget az olvasás során, kénytelenek kialakítani valamilyen viszonyt a szövegekben sűrűn előforduló kulturális utalásokkal. Erre Bolaño anélkül kényszeríti az olvasóit, hogy – amint azt a krimikben megszokhattuk – bármilyen megoldással kecsegtetné őket. A pontos ismeretek híján sokszor keresek valamit, amihez hasonlíthatom, amiről éppen olvasok. Ezek a közelítések szervezik a Vad nyomozók teljes szövegkoncepcióját.

A regény azzal veszi kezdetét, hogy 1975. november másodikán a tizenhét éves, egyetemista elbeszélő beszámol róla, hogy fölkérést kapott, hogy csatlakozzon a zsigeri realizmus nevű, költőkből álló „kompániához”, amit örömmel elfogadott – mert tetszett neki, hogy nem csoportnak vagy mozgalomnak nevezik magukat. A következő napon az írja, „Nem tudom egészen pontosan, mi a zsigeri realizmus lényege.” A zsigeri realisták elnevezésről írja továbbá, hogy „egyrészt vicc, másrészt teljesen komoly”, és hogy lehet, hogy „sok évvel ezelőtt már volt egy mexikói avantgárd csoport, amelyet zsigeri realistáknak hívtak, de nem tudom, hogy tagjai írók, festők, újságírók vagy forradalmárok voltak-e.” A húszas vagy a harmincas évekbe helyezi őket, de ezzel kapcsolatban is bizonytalan – itt viszont az olvasó érezheti úgy, hogy csupán a tréfa kedvéért mondja. Annyi azonban bizonyos, hogy a regény első lapjain leírt párhuzamok miatt a könyv olvasása közben nem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy a zsigeri realizmus az avantgárd törekvéseknek feleltethető meg. Az egymásnak szavaló, verseket és irodalmi hagyományokat kritizáló, szenvedélyesen vitatkozó lelkes fiatalok önképzőkörének története – melynek alapproblémája a boldogságkeresés mellett, hogy az élet és az alkotás hogyan működtethető az akadályok ellenére – ezek alapján a mindenkori avantgárd perspektíváját, lehetőségeit is tükrözi.

Bolaño olvasása közben nem az az érzésem, mint más könyvek esetében, hogy az elejétől haladok a vége felé, hanem inkább az a benyomásom, hogy egyik könyvéből a másikba jutok. Éppen úgy, ahogy Bolaño alkotott, amiről a spanyol irodalomprofesszor, Juan Antonio Masoliver Ródenas előszavában olvasok a hátrahagyott írásokból összeállított Szülőföldben.[3] Ródenas Bolaño írói módszerét a festők alkotásmódjához hasonlítja, mert ő is több művön dolgozott egyszerre, ami miatt szerinte „minden új könyv nagyon ismerős, már ismertük a szereplőit, vagy a helyzeteit”, írja. „Mi még a XIX. századi hagyományos regény örökösei vagyunk, ami lineáris cselekményt és végérvényes befejezést követelt meg, mintha az életben mindennek volna végkifejlete vagy lecsengése.” Erre Bolañónál ne számítsunk, figyelmeztet Ródenas. Bolaño „magára hagyja az olvasót, vagy arra kényszeríti, hogy maga képzelje el a történéseket”, folytatja. „Ezek a pontatlanságok paradox módon mégis nagyobb szabadsággal ruházzák föl a narrátort, aki mindenféle merészséget megengedhet magának, akár a XIX. századi hagyomány logikájával is szakíthat.” Amikor Ródenas a festőkéhez hasonlítja a szerző szaggatott, töredékes munkamódszerét, akkor meglepő módon nem a modernista irányzatok forrásaként számontartott impresszionista festők szaggatott ecsetkezelésére gondol, hanem a 19. század  akadémikus festészetére is jellemző módszerére, és ennek oka az anyaghasználatból következő technikai eljárás: az egymásra festett rétegek között a festőknek meg kellett várni az olajfesték száradási idejét. Miközben felrúgja a narratívakezelés 19. századi hagyományait, Bolaño írói munkamódszerét a 19. századi festészet aprólékossága és tudatossága is jellemzi.

Az avantgárddal való összevetést, valamint a fikcionalizált avantgárd olvasatot Bolaño maga is megengedi, éppen a Szülőföld Bibiano Macaduck előadása a concepcióni Cserkészklubban (2) című történetében: „Én azt hiszem, hogy a történet helyszíne valami olyasféle, mint ezek a tévesen avantgárdnak csúfolt színházak.” Ebben a mondatban egy színházi darab körülményeiről, a díszletről olvashatunk. Egy olyan darab elevenedik meg a történet lapjain, melynek témája a „szervátültetési célú gyerekkereskedelem hálózat”, amely a Szülőföld cselekménye idején, a hetvenes években terjedt Latin-Amerika-szerte. Ebben a mondatban felvillan az, ami az 1993 és 1995 között írt Szülőföld után három évvel, 1998-ban megjelent Vad nyomozókban a zsigeri realizmus koncepcióban bomlik ki egészében, és amit Garaczi László szavaival jellemezhetünk a legjobban: egyszerre gúny, fenyegetés és definíció.

A „tévesen avantgárdnak csúfolt színházak” kifejező jellemzés a művészeti progresszió hajszolásáról, amelyet Bolaño javaslatára el kell választani a valódi avantgárdtól. Ezáltal vázolja fel a neoavantgárd parodizálhatóságát. Bár az avantgárd művészet felelevenítésének fontos eleme az ismétlés a hatvanas-hetvenes években, önmagában nem elegendő hozzá –Bolaño akár erre is utalhat az esszé mottójául választott (a Szülőföldből származó) idézetben. A zsigeri realizmus koncepciójával kellő távolságból és a fikció adta szabadsággal beszélhet a szerző arról, hogy mit gondol az avantgárdról, művészetről. Az idézett novella zárlatában egy avantgárd költő képét láthatjuk. Az olvasó feladata, hogy eldöntse, valóban az, vagy csak annak álcázza magát: „Míg lehull a függöny, világossá válik a képlet: ha a Paradicsomnak ahhoz, hogy Paradicsom legyen, jókora Pokolra van szüksége, a Költő feladata az, hogy a Paradicsomot Pokollá változtassa. Víctor Díaz és Jézus Krisztus nekilát, hogy felégesse a pálmafákat.”

Történeteiben Bolaño képzőművészettel kapcsolatos véleményeknek is teret ad, és ez jelentéssel bír az idézeteket nem ismerő olvasók számára is, ugyanúgy, mint az irodalmi utalások esetében. Ennek egyik eszköze, és egyúttal a Vad nyomozók visszatérő fordulata, hogy egy adott művészt, művészi stílust vagy akár egész korszakot, ideológiát elhibázottnak vagy túlértékeltnek neveznek a szereplői. A művészet túlértékeltségének témája a Bolaño regényeinek kapitalizmuskritikai olvasatához is kapcsolódik. A kritikai gesztus felvállalása önmagában meghökkentést okoz, függetlenül annak tartalmától. A Szülőföldben például említi a Chilei festők innen-onnan című lapot, amely elegánsan közvetíti a festészetről alkotott lehetséges vélemények egyik végletét. A költészet helyzetét érzékletesen mutatja be a költő narrátor egy jelenetben, szintén a Szülőföldből, az édesanyja megidézésével: „Postán rendelte a könyveket, és azt hiszem, így kerülhetett otthonunkba (elképzelni sem tudom, hogyan másként) Nicanor Parra könyve, a Poemas y antipoemas című kötet. Gondolom, valaki, miközben az anyámnak szánt könyveket csomagolta, tévedésből odakeverte.” Ennek alapján felmerül a kérdés: vajon milyen megítélést kapna a Vad nyomozók kötet egy fiktív Bolaño-elbeszélésben?

*

Jegyzetek:

[1] fordította: Kutasy Mercédesz (Roberto Bolaño: Szülőföld [2017], Jelenkor, 2019.)

[2] fordította: Kertes Gábor (Roberto Bolaño: Vad nyomozók [1998], Jelenkor, 2019.)

[3] fordította: Kutasy Mercédesz (Roberto Bolaño: Szülőföld [2017], Jelenkor, 2019.)